Tokiói emlék. Ugyanabban a szállodában laktam az olimpia alatt, mint az egyik neves angol sportújságíró, sőt inkább sporttörténész. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, ezért inkább nem említem meg a nevét. Nagyon jókat beszélgettünk. Lenyűgözött a nyitottsága, a tájékozottsága, a magyar sport történetében elképesztő mélységű jártassága. Ha szabad nagy szavakkal dobálóznom, az angol intelligencia megtestesítőjét ismerhettem meg a személyében.
Egyik társalgásunk alkalmával az idei labdarúgó Európa-bajnokság került terítékre. Ahogy fontuk a beszélgetés fonalát, szóba jött a Magyarország elleni szankció. Tapasztalt kollégám előítélet nélkül megkérdezte, a magyar válogatott játékosai miért nem térdeltek – térdelnek – le a mérkőzések előtt. Azzal persze ő is tisztában volt, hogy Magyarországnak a történelme során soha nem kellett szégyenkeznie a feketék elleni diszkrimináció miatt, a kérdés inkább sugallatként hatott: ily módon elébe mehetnénk a vádaknak. Majd tapintatosan afelől érdeklődött, valóban történtek-e rasszista incidensek a Puskás Arénában az Eb-meccsek alatt.
Mi mást felelhettem, vannak erről bizonyítékok, de ezeket tudatosan manipulálják oly módon, hogy felhasználhassák Magyarország politikai célzatú lejáratására; attól, hogy néhány forrófejű ember megfeledkezik magáról, a magyar emberek nagy általánosságban még nem rasszisták, vagy legalábbis nem jobban, mint az angolok.
Ezzel a megjegyzéssel érzékeny pontra tapintottam, de angol kollégám nem vette sértésnek, csupán nagyobb történeti távlatot nyitottunk a beszélgetésnek. Egészen a második világháborúig kanyarodtunk vissza. Azzal védekeztem, Magyarországon ugyan rajta ragadt az utolsó csatlós szégyenbélyege, kollektív büntetés sújtotta, de ez nem jelenti azt, hogy a magyar emberek úgy általában szimpatizáltak volna a fajelmélettel.
S ha már sport és történelem, angol kollégámnak felidéztem a labdarúgás története iránt érdeklődők előtt jól ismert két esetet. 1938-ban a Berlinben rendezett Németország–Anglia találkozó előtt nem csupán a német, hanem az angol válogatott futballistái is náci karlendítéssel tisztelegtek a nézők előtt – akiknek soraiban helyett foglalt Hermann Göring, a Harmadik Birodalom második embere, a Luftwaffe parancsnoka, valamint Joseph Goebbels propagandaminiszter is. Két évvel később aztán Magyarország volt Németország vendége Berlinben, s noha már dühöngött a világháború, a magyar játékosok nem követték a németek és hát az angolok példáját, vigyázzállásban maradtak, miközben előrelendültek a német karok. A két jelenet megtörténtét felvételek bizonyítják.
– Így történt? – kérdeztem angol kollégámat.
– Yes – felelte, s közben néhány másodpercre lesütötte a szemét.
Abban az igenben minden benne volt. A szégyen és a beismerés is, miszerint Magyarország ellen napjainkban célzatos, lejárató kampány zajlik, csak azért, mert nem akarja követni az önemésztő nyugati ideológiát.
Ezért is nehéz elviselni, hogy az angol sajtó most minden eszközzel azon dolgozik, hogy megszégyenítse Magyarországot. Nem az intelligencia, hanem a manipuláció fegyverével.
Egy másik angol gentlemanhez, Gareth Southgate szövetségi kapitányhoz hasonlóan sokadszorra felhozhatjuk az idei Európa-bajnokságot követő angliai eseményeket, amely ugyancsak arról árulkodnak Anglia nem különb Magyarországnál. Viszont erősebb – természetesen nem csak futballban, miként abból keserű leckét kaptunk csütörtök este.
Kedves, tapasztalt angol kollégám, te, aki szép emlékeket őrzöl a szívedben Magyarországról és alig várod, hogy újra Budapestre látogathassál, ha nem is cáfolhatod, legalább árnyald az igaztalan vádakat, így hitet téve a sportszerűség mellett. Mi tudjuk, hogy ez a futballnál is fontosabb angol örökség a sport világában.
