Tokiói emlék. Ugyanabban a szállodában laktam az olimpia alatt, mint az egyik neves angol sportújságíró, sőt inkább sporttörténész. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, ezért inkább nem említem meg a nevét. Nagyon jókat beszélgettünk. Lenyűgözött a nyitottsága, a tájékozottsága, a magyar sport történetében elképesztő mélységű jártassága. Ha szabad nagy szavakkal dobálóznom, az angol intelligencia megtestesítőjét ismerhettem meg a személyében.
Egyik társalgásunk alkalmával az idei labdarúgó Európa-bajnokság került terítékre. Ahogy fontuk a beszélgetés fonalát, szóba jött a Magyarország elleni szankció. Tapasztalt kollégám előítélet nélkül megkérdezte, a magyar válogatott játékosai miért nem térdeltek – térdelnek – le a mérkőzések előtt. Azzal persze ő is tisztában volt, hogy Magyarországnak a történelme során soha nem kellett szégyenkeznie a feketék elleni diszkrimináció miatt, a kérdés inkább sugallatként hatott: ily módon elébe mehetnénk a vádaknak. Majd tapintatosan afelől érdeklődött, valóban történtek-e rasszista incidensek a Puskás Arénában az Eb-meccsek alatt.
Mi mást felelhettem, vannak erről bizonyítékok, de ezeket tudatosan manipulálják oly módon, hogy felhasználhassák Magyarország politikai célzatú lejáratására; attól, hogy néhány forrófejű ember megfeledkezik magáról, a magyar emberek nagy általánosságban még nem rasszisták, vagy legalábbis nem jobban, mint az angolok.
Ezzel a megjegyzéssel érzékeny pontra tapintottam, de angol kollégám nem vette sértésnek, csupán nagyobb történeti távlatot nyitottunk a beszélgetésnek. Egészen a második világháborúig kanyarodtunk vissza. Azzal védekeztem, Magyarországon ugyan rajta ragadt az utolsó csatlós szégyenbélyege, kollektív büntetés sújtotta, de ez nem jelenti azt, hogy a magyar emberek úgy általában szimpatizáltak volna a fajelmélettel.
S ha már sport és történelem, angol kollégámnak felidéztem a labdarúgás története iránt érdeklődők előtt jól ismert két esetet. 1938-ban a Berlinben rendezett Németország–Anglia találkozó előtt nem csupán a német, hanem az angol válogatott futballistái is náci karlendítéssel tisztelegtek a nézők előtt – akiknek soraiban helyett foglalt Hermann Göring, a Harmadik Birodalom második embere, a Luftwaffe parancsnoka, valamint Joseph Goebbels propagandaminiszter is. Két évvel később aztán Magyarország volt Németország vendége Berlinben, s noha már dühöngött a világháború, a magyar játékosok nem követték a németek és hát az angolok példáját, vigyázzállásban maradtak, miközben előrelendültek a német karok. A két jelenet megtörténtét felvételek bizonyítják.
