– Ha csak az őszt nézzük, akkor mondhatjuk, hogy minden jó, ha a vége jó?
– Ha tényleg csak azt nézzük, akkor mondhatjuk, de ez egyelőre résztáv, hátravan még tizennyolc forduló, tehát korai lenne bármit is ünnepelni.
– Az elején úgy látszott, nagyon nehezen áll össze a csapat.
– Ez várható volt. A kiesés után szinte teljesen kicserélődött a keret, tizenkilenc új játékos jött máshonnan vagy az akadémiáról. Elmentek a légiósok, aki a magyarok közül maradt, az pedig alig játszott a tavasszal sérülés miatt vagy azért, mert nem fért be a csapatba. Innen kellett elkezdenünk építkezni, és tudtuk, ehhez időre van szükség.
– Mégis, amikor kinevezték, nem kért haladékot, azonnal a visszajutásról beszélt célként. Mi táplálta a bátorságát?
– Az, hogy a Diósgyőrnek az élvonalban van a helye, nekünk pedig nem kifogásokat kell keresnünk, hanem tennünk a dolgunkat. Veszélyes hely az NB II, számtalan példa mutatja, hogy ha valaki kiesik az első osztályból, és nem jut vissza onnan azonnal, akkor könnyen benne ragadhat. Ebből a szempontból tehát nincs idő, muszáj gyorsan visszakerülni.
– A szurkolók magas igényeit ismerve egyáltalán mondhatott volna mást?
– Az, hogy a részükről nagy a nyomás, teljesen természetes. A kiesést érthetően traumaként élték meg, szóba sem jöhet más, mint a feljutás, és nekünk ennek kell megfelelni. Ez nekem tetszik, mert nem szeretek a langyos vízben lubickolni: ott érdemes dolgozni, ahol a célok és az elvárások igazi kihívást jelentenek, és Diósgyőr ilyen hely.
– Ezzel együtt a tizenegyedik forduló után csak a hetedik helyen állt a csapat. Nem tartott attól, hogy korán elúszik a hajó?
– A pakliban benne volt, hogy a vezetők válságosnak ítélik meg a helyzetet, de nem így történt. Akkoriban már kezdtünk úgy játszani, ahogyan elképzeltük, de a hibák miatt sok pontot veszítettünk. Ebben a fordulóban kimondottan jól futballoztunk, mégis kikaptunk Szegeden, ami szült némi bizonytalanságot, de attól fogva elindultunk felfelé. A húsz bajnoki meccsünket négy ötös szakaszra bontva jól látható a fejlődés, az utolsóban például elértük a két szerzett gólos átlagot, ami a kapott góloknál egy alá süllyedt. Ez fontos, hiszen hosszú távon csak így lehetünk eredményesek.
– Játékosként és edzőként is Debrecenben érte el a sikereit, így a közvélemény debreceniként ismeri. Hogyan fogadták Diósgyőrben?
– Itt pontosan tudták, hogy valójában hazajöttem. A megyében születtem, itt nevelkedtem, Miskolcon jártam iskolába és kezdtem el futballozni, játszottam a DVTK-ban, előtte pedig rendszeresen kijártam a csapat meccseire szurkolóként. Az ötvennyolc évemből az első harmincat itt éltem le, így aztán mindenki nagyon barátságosan fogadott.
– A Lokival két bajnoki címet nyert az élvonalban. Ott vagy a másodosztályban nehezebb a csúcsra jutni?
– Egyformán nehéz, mindkét szinten keményen meg kell dolgozni érte. Az élvonalban a futball játékosabb és gyorsabb, itt viszont keményebb, nagyon sok a párharc, a brusztolás, több a mérkőzés, de egy pillanatig sem lehet lazítani, mert mindenki legyőzhet mindenkit, és ha kihagysz, a vetélytársak azonnal megelőznek.
– A bajnoki cím vagy a feljutás ténye a cél?
– Ha döntetlenért lépsz pályára, akkor valószínűleg kikapsz, ezért csak a csúcsot szabad megcélozni. A bajnoki aranyérem a cél, azért dolgozunk, de az is igaz, hogy a legfontosabb a feljutás, csak annak az elmaradása jelentene kudarcot.
