A mesebeli királyfi, aki meghódította a nagyvilágot, de legalábbis a fővárost. Így jellemezték. Egyfelől találóan, másfelől nagyvonalúan. Találóan, hiszen tényleg messziről, egy kis városból indult, de nagyvonalúan, mert a királyfi rátermettségét sokáig sehogy sem akarták elismerni, az élet a mesékben megszokottnál is több próba elé állította. A királyfi azonban kitartott, dacára annak, hogy nem akadt idősebb fivére, aki kitaposta volna előtte az utat, figyelmeztette volna a rá váró buktatókra. A megannyi próbát valószínűleg azért teljesítette, mert nem fogát csikorgatva, hanem derűsen állt elébe mindegyiknek, akkor is, ha egyik-másik inkább azt üzente neki, fordulj vissza, királyfi, nincs keresnivalód erre, nem a te füledbe búg a szél, nem téged simogat a nap, nem rád nevetnek a virágok, nem neked tapsolnak az út mentén a jó emberek. S a királyfi célba ért. Bebocsátást nyert oda, ahová szinte minden pályatársa vágyakozik, eljutott az ország legnagyobb városába, a városnak is a legjobb csapatába, s még annál is tovább, a kiválasztottak seregébe. Közben, még ha nem is az öreg királytól, szíve választotta kezét is elnyerte, gyereke született, mindenki ünnepelte. Az egyik legboldogabb ember volt a kerek világon.
A mesék itt szoktak véget érni, ezért váltsunk is prózára, sokan úgy is kitalálták, hogy Sigér Dávid a történetünk hőse. Sigér Dávid, akiről az elmúlt fél évben szinte semmit sem hallottunk. Pedig éppenséggel klubcsapatának, a Ferencvárosnak és a magyar válogatottnak is akadtak fontos mérkőzései ezalatt. Igen, eltűnt a szemünk elől. Sokan talán azt is elfeledték már, hogy miért. Ez bizony nem szép történet, akárhonnan nézzük is. A Fradi és a válogatott csupa szív középpályása az idény legelején súlyos sérülést szenvedett, elszakadt a térdében a keresztszalag. Úgy jósolták, nyolc hónapig tart a felépülése. A nyolcból eltelt öt hónap. Eleinte tétlenségre kárhoztatva, majd a rehabilitáció keserves munkájával. Ám ez csak következtetés az ilyenkor általános protokoll alapján, Sigér Dávidtól nem nagyon hallhatunk erről, s nem is nagyon olvashattunk róla. Utánanéztem, a műtétje óta két, azaz két cikk jelent meg róla a sajtóban. Önkritikusan el kell ismernem, nekem is csak most jutott az eszembe, vajon mi van vele, most, amikor végre már kezdenek elnyúlni, elcsendesedni, normális ütemre járva peregni a napok.
Mondhatnánk persze, a sport, azon belül a labdarúgás a nap nap után szem előtt lévő hősök világa, de emlékezhetünk, Szoboszlai Dominik gyógyulásának minden rezdülését visszafojtott lélegzettel figyeltük. Tudom, persze, döccen a hasonlat, hiszen Szoboszlai nagyobb sztár, akaratán kívül is médiaszemélyiség, de egy esztendeje Sigér Dávid is kivette a részét a válogatott és a Ferencváros meneteléséből, hozzá is dörgölőztünk a véleményét, rendre szabatos nyilatkozatát kérve, Dibusz Dénes mellett ő volt a Fradi állandó magyar hangja.
Igen, így élünk, így működünk. A pillanat megélésének bűvöletében. Akit ma felkapunk, azt holnap elfelejtjük. Ha csak nem teljesít, de legalábbis nem hallat magáról. Sigér Dávid történetesen nem hallat. A Facebook-oldalán június tizennyolcadikai keltezésű a legutóbbi bejegyzése – megszívlelendő amúgy: „Kicsi-nagyok, sportoljatok!” –, azóta semmi.
Szerencsére jó hírrel szolgálhatunk. Rivaldafény híján is jól van. Csak üzenetet váltottunk, megköszönte az érdeklődést, de egyelőre inkább családi körben töltekezik, csendben végzi a dolgát, így készül a visszatérésre. Szurkolunk neki. Szoktuk mondani, egy sportoló eredményeit nemcsak gólokban, rekordokban, érmekben lehet mérni, hanem úgy is, kiaknázza-e a benne rejlő képességeket. Sigér Dávid pályafutása éppen azért meseszerű, mert azt mondanánk, ő még ennél is többet ért el. De rögvest helyesbítsünk. Csak az első „félidőben”. A másodikra ugyanezt kívánjuk neki. És kicsit önzőn magunknak. A derűje védjeggyé vált a magyar futballban. Szürkébb volt ez az ősz az előzőnél. Talán azért is, mert hiányzott Sigér Dávid mosolya.
Borítókép: Sigér Dávid (Fotó: MTI/EPA/Antonio Bat)
