Két hete váltottunk utoljára üzenetet. Levelet írt a Nemzetközi Sakkszövetségnek, arra a kérve a vezetőket, karolják fel és népszerűsítsék az ötletét, miszerint a sakk váltsa ki a lovaglást az öttusában. Őrült beszéd, de van benne rendszer – írtam neki válaszul Polóniusszal szólva, mert tudtam, nem tekinti sértésnek.
Ízig-vérig sakkozó volt, de nem könyörtelen profi, mint a maiak, hanem – talán író édesapja örökségeként – sokoldalú, színes egyéniség, amolyan reneszánsz figura, a kávéházi sakkozás itt felejtett késői alakja.
Valamikor a kilencvenes évek elején ismerkedtünk meg személyesen, ő nyilván pontosan említené a dátumot és azt is, a partink hány lépésig tartott. Akkortájt Biatorbágyon egy vállalkozó a fejébe vette, hogy felvirágoztatja az azóta várossá avanzsált község sakkcsapatát. A Pest megyei első osztályban a csapat az első táblán az olimpiai bajnok Sax Gyulát vonultatta fel, őt követte Kállai Gábor – a második táblán vele kellett játszanom Ráckevét erősítve. Ilyen magasan jegyzett sakkozóval azóta sem váltottam játszmát, akarom mondani, ilyen kiválóságtól nem volt alkalmam személyesen tanulni. Persze kikaptam tőle, de utána kedélyesen elbeszélgettünk, s később, amikor már mint újságíró találkoztam vele, ő is emlékezett a partira.
Képes volt arra, amire a sakkozók közül csak kevesen: a laikusok fejével látni a játékot. Hogy mitől vonzó, hogyan lehetne még népszerűbbé tenni. Sakkműsort vezetett a tévében élvezetes, közérthető stílusban, publikált, majd a korral haladva rendszeresen posztolt a közösségi médiában, a dicséretet sem tagadta meg mástól, emlékszem, a Portisch Lajossal készített egyik interjúm után azzal hízelgett, még ő is új dolgokat tudott meg Portisch nagymesterről.
Nagymesterként természetesen a tábla mellett is nagy dolgokra volt képes, szakmailag valószínűleg az a legnagyobb teljesítménye, hogy 2002-ben a bledi sakkolimpián szövetségi kapitányként ő vezette ezüstérmes férficsapatunkat. Emellett számos sakk-könyv társszerzője, Sakksztorik című kötete igazi csemege.
Tar feje, jellegzetes bajusza és kedves raccsolása csak ráerősített az egyéniségre, mintha mindig Hacsek és Sajó történetet mesélt volna. Pedig csak a felszínes megfigyelő szerint poénkodott. A sakkot véresen komolyan vette. Akár úgy is, mint a potenciális ötödik tusát.
A búcsúztatás elkoptatott frázisa az égi csapat, ahová az elhunyt csatlakozik. Kállai Gábor hiányozni fog itt, lenn, a földön, de valami azt súgja, ott, fenn, a régi nagy egyéniségek társaságában talán jobban érzi majd magát. Ebben vigasztalódjunk, rá gondolva abban bízva, a mennyekben még internet, számítógép nélkül játsszák a sakkot. Mint régen, a kávéházakban.
Borítókép: Kállai Gábor (Fotó: Magyar Sakkozásért Alapítvány)
