Jégtáncosunk megúszta, hogy szikével örök mosolyt vágjanak az arcára

Az Engi Klára, Tóth Attila jégtánckettősünk három olimpiára is kijutott, az 1988-ban és 1992-ben egyaránt a hetedik helyen végzett, s a téli ötkarikás játékokon a műkorcsolyasportban ez a legutóbbi négy évtized legjobb magyar eredménye. De az 1992-es, albertville-i bizony sokkal jobb is lehetett volna. Engi Klára ma is ott van a jégen, s nemcsak a legkisebb műkorcsolyázók, hanem a jégkorongozók mellett is.

202201027 Budapest Engi Klára jégtáncos, műkorcsolyázó Engi Korisuli a Pólus centerben. Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Két év múlva pedig már a szarajevói téli olimpián, amelyen még csak tizenhat éves volt. Hogyan lettek hirtelen az első számú magyar jégtáncospár? 

– Az 1983-as vb-n a Péterfy, Bálint páros szerezte meg az indulási lehetőséget az olimpiára, de utána abbahagyták a korcsolyázást. Ennek hatására a két éve már visszavonult Remport, Nagy kettős visszatért, és úgy volt, hogy ők mennek az olimpiára, mert 1984 elején a budapesti Európa-bajnokságon ők a 15., mi pedig az első nagy felnőttversenyünkön a 17. helyen végeztünk. Az utazóknak már kiosztották az olimpiai formaruhákat, egy hét volt az indulásig, amikor az edzőnk azt mondta, hogy elmegy három hétre, de előtte még szeretné látni a kűrünket. Lefutottuk, és ekkor a szakágvezető, Jurek Eszter odajött hozzánk, és közölte velünk, hogy mi megyünk az olimpiára. Köpni-nyelni nem tudtunk. Mint kiderült, az előző napon Remport Gabinak kiújult egy novemberi sérülése, összehívtak egy orvosi konzíliumot, amely arra jutott, hogy ezzel a sérüléssel nem biztos, hogy be tudják majd fejezi a versenyt Szarajevóban. Ezért született az a döntés, hogy mivel az Eb-n minimális volt a különbség közöttünk, utazzunk inkább mi. Ezt a másik páros nehezen emésztette meg, de a feszültség ellenére jó versenyünk lett, a 16. helyen végeztünk, felfigyeltek ránk. A Magyar Olimpiai Bizottság is elégedett volt velünk, a záróünnepségen Attila vihette a magyar zászlót.

– Innen pedig sokkal feljebb vezetett az útjuk, hiszen éveken keresztül a földkerekség legjobbjai között voltak. A világbajnokságokon volt negyedik és ötödik helyük, az Európa-bajnokságokon – ami akkoriban ugyancsak az egész világot jelentette az elitben – háromszor voltak negyedikek, az 1988-as és az 1992-es olimpián, Calgaryben és Albertville-ben pedig hetedikek lettek. Kivételesen két év múlva jött a következő olimpia Lillehammerben, miért hagyták abba rögtön Albertville után?

–  Azért, mert csak hetedikek lettünk, pedig akár érmet is nyerhettünk volna. Sajnos Attilának 1991 nyarán lett egy súlyos térdsérülése. Hat hétig gipszben volt, és csak októberben tudott újra jégre lépni. Így kiestünk a felkészülésből, nem tudtunk a nagy meghívásos versenyeken indulni, pedig fontos lett volna, hogy megmutassuk magunkat a pontozóknak. Akkoriban nem volt Facebook, hogy feltegyünk videókat arról, milyen jól mennek az edzések… Az 1991-es Európa-bajnokságon a kötelező táncok után a második helyen álltunk, egy évvel később, az 1992-es Eb-n pedig azt kellett bizonyítanunk, hogy nem felejtettünk el korcsolyázni. Ötödikek lettünk, de ezzel nem voltunk boldogok. Így utána az olimpián lelkileg is nehéz helyzetbe kerültünk, a sportdiplomáciai hátterünk sem volt erős, s nem tudtunk előrébb lépni a négy évvel korábbi hetedik helyünkről. Pedig nem hibáztunk, és a legrosszabb esetben is ötödikeknek kellett volna lennünk. Nem így történt, és mindezek után úgy döntöttünk, hogy befejezzük.

– Pedig nyilván sokan kapacitálták önöket a folytatásra.

– Hogyne, de mindketten abban maradtunk, hogy az amatőr korcsolyázásban itt a vége. Haragudtunk a világra. A nyáron elmentünk revüzni, majd az Egyesült Államokban elindultunk a mesterek tornáján és a profi világbajnokságon, ahol harmadikok lettünk, de ez persze nem volt az „igazi”, várt nagy siker. 1993. február 27-én pedig végleg befejeztük a korcsolyázást, utoljára Svájcban egy meghívásos gálán léptünk jégre; március elején pedig én már munkába álltam egy kereskedelmi cégnél. Tizenhárom évesen azt mondtam, hogy világbajnok leszek, s szerintem legalább egy harmadik helyet valahol megérdemeltünk volna. Nem azt mondom, hogy feltétlenül az 1992-es olimpián, talán 1988-ban, vagy még inkább az 1989-es világbajnokságon. Ha azt nem Párizsban rendezik, biztosan dobogósok vagyunk, mert úgy lettünk negyedikek, hogy a bronzérmes franciák – akik hibáztak – minimális különbséggel előztek meg bennünket. Nekünk ennyi jutott, de mi büszkék vagyunk arra, amit elértünk, mert tudjuk a hátteret, amiről egy egész könyvet is lehetne írni.

1988, Calgary, a kűr:

– A párjával közel húsz évig házasok is voltak, ami persze nem szokatlan a párosoknál.

– Így van, és érdekes, hogy ehhez az én súlyos sérülésem vezetett. 1984-ben Zágrábban a jégen összeütköztem a németekkel. A fiú koponyája beszakította az arcomat, összetört a járomcsontom, felszakadt a szemhéjam, ömlött belőle a vér, és egyből elájultam. Úgy néztem ki, mint aki egy kocsmai verekedésben a rövidebbet húzta, és az ilyen arcműtétnél a száj szélétől vágnak felfelé, garantált az örök mosoly. Azért nem nézek ki így, mert az orvosoknak nem volt szívük ezt tenni egy tizenhét éves lánnyal, és belülről vágtak a fogínyemtől. A kórházban Attila sűrűn látogatott, és amikor újrakezdtük az edzéseket, közelebb kerültünk egymáshoz, az addigi kölcsönös tisztelet pedig fokozatosan szerelemmé alakult át. Amikor befejeztük a korcsolyázást, összeházasodtunk, és három gyönyörű gyermekünk született. A mi szerelmünk nem hirtelen fellobbanó volt, amiben sokkal több a civakodás, a meggondolatlan döntés. Mi megértünk erre a párkapcsolatra, összeforrtunk, ezért is volt csalódás számomra 2010-ben a válásunk. Nem tagadom, ez örök seb marad nekem és a gyerekeknek is, de az élet megy tovább, és az új kapcsolatomban nagyon boldog életem van.

– A magyar szövetség kötelékébe tartozva ott volt a legutóbbi két téli olimpián, Phjongcshangban a műkorcsolyaszakág ágazati igazgatójaként. Ez a fajta pezsgés nem hiányzik?

– Itthonról is szurkolok a mieinknek a párosok versenyében, amiatt viszont csalódott vagyok, hogy jégtáncban a kvalifikációban csak az első tartalék helyen végeztünk, a kvótát nem sikerült megszereznünk. Ez a sportdiplomáciánkat is minősíti, másrészt szakmai hiba, de a jégtánc annyira speciális műfaj, hogy aki nem volt benne, az nem érti a dörgést. Jó volt ott lenni a legutóbbi két olimpián, az az időszak is egy korszak az életemben, de most sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint négy éve voltam. 

Borítókép: Engi Klárát manapság is a jégen találjuk (Fotó: Mirkó István)