– Mivel foglalkozik manapság? Keveset lehet hallani önről.
– Ez teljesen tudatos. Tíz éve döntöttem el, hogy kerülöm a nyilvánosságot. Akkoriban költöztem Veszprémről Budapestre, és beleszerettem abba az állapotba, hogy itt nem tudják az emberek, ki vagyok. Nyugalomban végezhetem a dolgomat, építési beruházásokkal és uniós pályázatok menedzselésével foglalkozom.
– Az üzleti életben azért előfordul, hogy megismerik?
– Nemrég tárgyaltam valakivel üzlethelyiség-bérlésről. Néhány órával később küldött át egy húsz évvel ezelőtti képet, hogy leesett neki, ki vagyok. Nem ez a jellemző, de néha úgy érzem, még így is túl sokan ismernek meg.
– Ha jól sejtem, nem a népszerűség motiválta, hogy profi sportoló legyen.
– Ellenkezőleg, a dobópálya nagy, jól elvész rajta az ember. Elvégzi a munkáját, és békén hagyják. A ’80-as évek közepén láttam az idősebbek példáján, hogy a sporttal privilégium és szabadság jár. Nyugat-Németországba utaztak, szép kocsijuk volt. Én még fiatalként nem tartottam itt, de az edzőtáborok idején mindig elengedtek az iskolából. 250 órát lehetett hiányozni egy tanévben, én mindig elértem a 230-at, 240-et. Mindemellett persze szerettem is, amit csináltam, anélkül nem lehet jó munkát végezni.
– A szabadságvágya vitte az elsők között Amerikába, hogy ott tanuljon?
– Az atléták közül én voltam a második. Bagyula Pisti volt az első, aki az 1991-es tokiói vb-n Szergej Bubka mögött második lett rúdugrásban. Úgy rémlik, előtte is lett volna valaki, de őt nem engedték. Viszont amikor Pistinek sikerült, akkor gondoltam, hogy engem sem fognak akadályozni, ráadásul addigra pont eljött itthon a rendszerváltás.

– Mekkora kultúrsokk érte odakint?
– Életemben először találkoztam valódi kapitalizmussal, hogy senki nem tartozik nekem semmivel, ahogy én sem másnak. Akkoriban mindenki odavágyott, megvolt a modell: jó egyetemen jó diplomát szerez az ember, aztán kapja a jó állást, és rendben van. Persze az amerikai álomnak is megvan a maga árnyoldala, sokan azonnal megvesznek mindent hitelre, amiért egyébként 10-15 évig takarékoskodniuk kellene, aztán ha elveszítik az állásukat, akkor nagy bajba kerülnek. De aki észszerűen gondolkozik, annak valóban rendben lesz az élete. Úgyhogy én Amerikába, sőt kifejezetten Kaliforniába akartam menni. Mára nagyot fordult a világ: fehér emberként már nem vágyom oda, ellenben nemrég két amerikai barátom is kérdezte, hogyan szerezhetne EU-s útlevelet, hogyan lehetne magyar állampolgár, mert ha tovább romlik a helyzet, békésebb helyre költöznének.