Szabadságra és nyugalomra vágyott, olimpiai bajnok lett

Kiss Balázs 1996-ban, Atlantában nyert ötkarikás aranyérmet kalapácsvetésben. Olimpiai bajnok létére a nemzetközi szövetség később a bőrszíne miatt nem kért a segítségéből, és itthon sem hívták, hogy az atlétikában tevékenykedjen. Kiss Balázs annyira nem is bánja, nagyon jól megvan a rivaldafény nélkül, visszatérhetett ahhoz a szabadsághoz és nyugalomhoz, ami elindította őt nagy útján az atlantai siker felé.

Budapest 20110804 Atltika kalapcsvets Kiss Balzs olimpiai bajnok Foto Fuszek Gbor munkatrs Fotó: Fuszek Gábor

– Kalapácsvetőként mennyit profitált az amerikai évekből? Elvégre ha van atlétikai versenyszám, amelynek itthon nagyobb hagyományai vannak, mint az Egyesült Államokban, akkor a kalapácsvetés mindenképp ebbe a körbe tartozik.

– Nem is szakmailag kaptam sokat Amerikában, hanem az attitűdöt tekintve. Márpedig az élversenyzők nagyon közel vannak egymáshoz, a győzelem már az attitűdön múlik. A győztes attitűd olyan, mint egy jófajta betegség: ha sok ilyen ember között vagy, te is elkapod. Az egyetemi szakemberek nem neveltek világbajnokokat, viszont áradt belőlük a pozitivizmus. Tudtam, hogy nincs tragédia, ha nem nyerek, és ettől amolyan Forrest Gump-os nyugalommal versenyeztem. Vagy ahogy Göncz Árpád köztársasági elnök elengedett minket akkor az olimpiára, „könnyed lélektartással”. Persze ezt csak kimondani könnyű, megvalósítani nehéz. De nekem sikerült, egészen addig, amíg meg nem nyertem az olimpiát.

A legfontosabb versenyén nyugodt volt Fotó: Fuszek Gábor

– Mi változott utána?

– A könnyedség már nem volt meg. Nemcsak önmagamnak akartam megfelelni, hanem az olimpiai bajnoki címemnek is. Márpedig ez kontraproduktív, ennek csak akkor lehet megfelelni, ha nem gondolkozol rajta. Szerettem utána is versenyezni, de az olimpiai aranynál nem lehetett nagyobb célokat megfogalmazni. Persze vannak, akik újra és újra nyerni akarnak, én viszont szerettem volna magam másban is kipróbálni: polgári életet élni, vállalkozni, elkövetni azokat a hibákat, amelyeket húszévesen kellett volna.

– Fokozatosan egyre kevésbé lett fontos az atlétika?

– Amikor az ember abbahagyja, az mindig hirtelen változás, akkor kettős gyomros éri. A sportteljesítménye miatt addig fontos volt, és a léleknek nem tesz jót, hogy ez hirtelen megszűnik. Utólag ezért sem gondolok vissza eufóriával a sportsikerekre. Akkor nagyon lényeges volt nekem a kalapácsvetés. Tudtam, hogy nem rákot gyógyítunk, de sok ember büszke volt ránk. A büszkeség megmaradt, de ma már a világ dolgai, a saját életem, a hároméves gyermekem a lényeges. Mindeközben friss diplomásnak számítottam, miközben az én koromban mások már középvezetői pozícióba kerültek. Újra a nulláról kellett felépítenem magamat.

– Az atlétika világán belül nem volt lehetősége elhelyezkedni?

– Amikor a Nemzetközi Atlétikai Szövetségben 2003-ban megalakult a sportolói bizottság, engem is kerestek. Angolul beszélek, közgazdász diplomám van, gondoltam, belevágok. Majd visszahívtak, hogy baj van: a kvóta fekete-afrikai nőnek szól. Ott eltört bennem valami. Megértem a mozgalmakat, de Martin Luther King híres beszédében az volt az álma, hogy egyszer az embert nem a bőrszíne, hanem a teljesítménye alapján ítélik meg. Hát ez lett az álomból, hogy dr. King forog a sírjában.

Fotó: Fuszek Gábor

– Az egyetemi évei során nem volt hasonló tapasztalata?

– Ismert volt az affirmative action (esélykiegyenlítés) az egyetemen, azaz bizonyos mennyiségű színes bőrű diáknak kellett lennie a hallgatók között. Nem értettem ezt, hiszen fehér emberből is van épp elég szegény, de azért jellemzően teljesítménycentrikus volt a közeg. Illetve a csapatszellem volt az érték: hiába űztünk egyéni sportot, akkor is támogatnunk kellett a többieket, anélkül az olimpiai címek sem értek semmit az ottani értékrendben. A sportolói pályafutásom során jártam ötven országban, rasszizmust tekintve az Egyesült Államok biztosan nem volt a legrosszabb tíz között sem. Az egyetemen minden második csapattársam fekete volt, ha nem többen. Jó ízű zrikálás ment mindkét irányba. Mára annyira kiélezték a helyzetet, hogy ez lehetetlen lenne.

– Itthon aligha volt gond a kvótával. Miért nem vállalt szerepet a hazai atlétikában?

– Nem kerestek. Nagyon sajnálom, hogy a magyar sport nem használja jól a bajnokait. Nem anyagi megbecsültségről beszélek, az állam díjazza a teljesítményünket. A szakszövetségeknek kellene abban előrelépni, hogy ott legyenek a fiatalok előtt a bajnokok, akiktől elkaphatják a győztes attitűdöt. Minden mást megkapnak az edzőjüktől, az állami edzőtáborokból, de ezt nem lehet. Emlékszem, amikor Csermák Józsi bácsinál ültem az olimpia előtt. Ő 1952-ben világcsúccsal nyert olimpiai aranyérmet, pedig nem amerikai egyetemről jött, akinek mindene megvolt, hanem húszéves bányász fiú volt. Elmentem az egyszerű tapolcai lakására, és elmondta nekem: „Figyelj, Balázskám! Az első dobás laza, nem dobjuk ki a világból a kalapácsot, bedobunk egy jót. Másodikra is nyugi van, a harmadik dobástól kezdünk el versenyezni.”

– És Atlantában tényleg a harmadik dobása jelentette az olimpiai aranyérmet.

– Hiszen megmondták nekem, hogy ezt kell csinálnom! Olyan tűz volt Józsi bácsi szemében, ahogy mindezt végigmondta nekem, ami csak olyasvalakiből áradhat, aki volt már hasonló helyzetben. Ebben látnám ma a saját fontosságomat, de nem hívnak. Nekem ez egyáltalán nem jelent problémát, bőven megvagyok a saját dolgaimmal, elfoglalt vagyok, a hároméves gyermekem pedig gondoskodik a szabadidőm felhasználásáról.

– Ha mégis hívná valaki, akár egy Tokióra készülő kalapácsvető, szívesen elbeszélgetne vele?

– Persze. Ha valaki annyira elszánt, hogy erre adja a fejét, és kizsigereli a testét, miközben nagyon kicsi a csúcsra érés, az olimpiai bajnoki cím esélye, azt támogatni kell. De nem fognak megkeresni. Készülnek, csinálják a dolgukat. Én csak annyit mondhatok: én örülök, hogy annak idején megkerestem Csermák Józsi bácsit.