Az elmaradt katarzis és a székely leleményesség

A Románia elleni vasárnap délutáni zárómeccs már mit sem számít, a magyar jégkorong-válogatott elérte célját Ljubljanában, a divízió I/A világbajnokságon. A sors akaratából olyanra sikeredett a feljutás, amilyen maga a magyar csapat. Értékes sportemberek a körülményekhez képest jól felépített, profi munkája. Csak egyvalami hiányzik belőle: a katarzis. Ez nem fanyalgás, csupán tény, amiért nem a jelen szereplői, hanem az elődök a felelősök. Túl magasra tették a mércét.

Forrás: MJSZ

Érzelmileg és tudati szinten is szinte kezelhetetlen volt a szombat délutáni Románia–Litvánia mérkőzés. Minek szurkoljunk, minek örüljünk? Csupán a célt, a feljutást szem előtt tartva természetesen a magyar válogatott érdeke azt kívánta, hogy a román válogatott ne nyerjen a rendes játékidőben, mert akkor a már elcsépelt formula szerint a magyar csapat a keleti szomszéd együttese elleni vasárnapi zárómeccs eredményétől függetlenül másodikként végez a tornán, azaz feljut az elitbe.

Igen ám, csak éppen ez a helyzet ahhoz hasonlatos, mint amikor az olimpiai érmet hónapok múltán postázzák ki. Ha a sportoló passzív szemlélője a maga diadalának, akkor oda a pillanat varázsa, elvész a katarzis. Éppen ezért ott bujkált az emberben a kisördög. Úgyis jobbak vagyunk a románoknál, az lenne az igazi, hogy győztes mérkőzés, az elvégzett férfimunka után mondhatnánk, ez jó mulatság volt, hajra és éljen!

S volt még ott valami. A román csapat. Amely csak a nevében, hivatalosan román. Ahogy megírtuk, a huszonkét fős keretben csupán négy tisztán román tudatú játékos, de még azok közül is egy – Casaneanu – Csíkszeredában született, s tökéletesen, akcentus nélkül beszél magyarul. Természetesen nem egy divízió I/A jégkorong-világbajnokság keretein belül kell kísérletet tennünk arra, hogy feloldjuk a feloldhatatlan dilemmát. Döbbenetes élmény volt látni, ahogy a magyar drukkerek sem tudják, mitévők legyenek. Igen, a magyar drukkerek, így, egységben, megkülönböztetés nélkül, mert a bajnoki döntőben felszított hangulat dacára az igazi szurkolók, akik évek óta járják a világbajnokságokat, nem tudnak másként gondolkozni, csak magyarul.

A székely leleményesség aztán persze erre is megtalálta a megoldást. „Csíki-csíki-csíki-csíki, Csíkszereda!” zúgott fel a rigmus, amikor a román válogatott magyar játékosa gólt ütött. A meccs végén aztán a magyar drukkerek a székely himnusz eléneklésével ünneplésben részesítettek a román csapat magyar játékosait. Dacára annak, hogy az együttes a Litvánia elleni vereséggel kiesett a harmadik vonalba. Igaz, akkor is ünnepeltek volna, ha történetesen nyer.

A magyar válogatott nem játszhat úgynevezett ki-ki meccset a feljutásért, a sors elvette tőlünk a katarzis lehetőségét, de ki tudja, talán jobb is így. Ez nem futball vagy kézilabda, ez jégkorong. A magyar–román meccs itt hiperérzékeny kérdés. Így legalább nincs vita. A magyar válogatottnak este nyernie kell, s akkor nem is kérdés, kinek szól a magyar himnusz. Mindannyiunknak.

A feljutást a körülmények szerencsés összejátszása folytán különben is, már a torna előtt szinte elvártuk, így most még inkább természetesnek vesszük. A katarzist tartogassuk nagyobb kihívások idejére. Volt már benne részünk, s higgyünk benne, még lesz is. Az újabb A csoportos szereplés olyan kiváltság, ami ismét hat szűk esztendő után, hétévenként adatik meg a magyar válogatottnak. Olyan lehetőség, amelynek apropóján talán nem csupán nosztalgikus nekibuzdulás felidézni, milyen is az, ami régen volt.

Borítókép: Mára csupán egy feladat maradt, az ünneplés (Fotó: MJSZ)