Hívták a románok is, de aztán szóltak neki, hogy nem kapott vízumot

Túlszárnyalta az édesanyját, Miklós Magdát, aki 1976-ban román színekben éppen a bronzmeccsen maradt alul a magyar kézilabda-válogatottal szemben Montrealban. Ilyés Ferenc két olimpiai negyedik helyet tud felmutatni, de még ennél is fontosabb, hogy ő azon kevesek egyike a sportágban, aki megfordult a sportág mindkét hazai fellegvárában, és akit Veszprémben és Szegeden is tisztelnek és elismernek. A két centiméter híján kétméteres korábbi átlövő jelenleg a Tatabánya klubmenedzsereként tevékenykedik, és a határon túli magyar tehetségek felkarolását hangolja össze az Együtt növünk fel! Alapítvány vezetőjeként. Ilyés szerint az ő generációja sokkal szenvedélyesebb volt, mint a mostani fia­talok, akiket nem irigyel, mert sok csábításnak vannak kitéve.

Vezetőként is megállja a helyét Fotó: Mirkó István

– A közösségi média elárulja, hogy nemrég részt vett a tatabányai felnőttcsapat évzáróján. Beszédet is mondott? 
– Nem eresztettem bő lére. Minden játékosnak megköszöntem a szezonban nyújtott teljesítményét.

– Ez a könnyebb vagy annak idején a válogatott csapatkapitányaként egy-egy motivációs beszéd?
– A kettőt nem lehet összehasonlítani. Hatalmas megtiszteltetés volt csapatkapitányként vezetni a magyar válogatottat. A klubmenedzseri munkát nagyon szeretem, nem is sejtettem, hogy ez huszonnégy órás elfoglaltság. Tavaly májusban hagytam abba az élsportot Tatabányán, azóta dolgozom vezetőként, a felnőttek mellett a teljes utánpótlásra is van rálátásom.

Fotó: Illyés Tibor

– Kőkemény, megalkuvást nem tűrő harcosként hagyott nyomot a magyar kézilabdában. Ezzel az attitűddel hogyan képes elviselni a feltörekvő, sokszor elkényelmesedett sztárocskákat?
– Tisztelet a kivételnek, ez a kortünet részben a kézilabdázókra is igaz. Minket kis túlzással az utca nevelt, a suli után ott vagy a csarnokban játszottunk, amíg beesteledett. Nem volt internetünk, nem nyomkodtuk a telefonunkat, mert nem is volt okostelefonunk. Ma rengeteg csábításnak vannak kitéve a gyerekek, nem irigylem őket. Próbáljuk megtalálni a kivételeket, és abban bízunk, hogy a következő generációban több tűz lesz, nem lesznek motivációs problémáik.

– Számtalanszor elmondta, hogy milyen büszke a székelyudvarhelyi gyökereire. A szülőföld determinálta a karakterét a pályán?
– Részben igen. De csak ismételni tudom magam, ez inkább generációs kérdés. Mi szenvedélyesebbek voltunk, mint a mostani fiatalok.

– Az édesanyja, Miklós Magda kiváló kézilabdázó volt, negyedik lett a román válogatottal az 1976-os montreali olimpián. A testvére, Annamária is kézilabdázott. Korán eldőlt a sorsa?
– Igen, egyszerűen beszippantott minket a közeg.

A londoni olimpián Nagy László mellett védekezett a magyar válogatottban:

Fotó: Szabó Miklós / Nemzeti Sport

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy szívesen túlszárnyalta volna az édesanyja teljesítményét, aki csak negyedik helyig jutott a románokkal az ­1976-os olimpián. 
– És milyen érdekes az élet: édesanyám éppen a magyarok ellen vesztes román csapat tagja volt Montrealban. Végül részben sikerült felülmúlni  az ő eredményét: én két olimpián jártam, 2004-ben és 2012-ben, és mindkétszer negyedik lettem a magyar válogatottal.

– A testvére megfordult a román válogatottban. Önt nem hívták?
Utánpótlás-szinten játszott a románoknál, de nem kapott túl sok szerepet. Többek között azért sem, mert nem oda ment egyetemre, ahova a válogatott edzője szerette volna. Ilyen időket éltünk. Engem kétszer is meghívtak a korosztályos válogatottal edzőtáborozni, de végül egyikre sem vittek el. Azt mondták, azért maradtam ki, mert nem kaptam vízumot. Nem kötődtem hozzájuk, ezért nem viselt meg az eset.

– Amikor elhagyta a szülői házat, miért pont Szegedre igazolt?
– Ők figyeltek fel rám 2000-ben egy kiskunhalasi tornán, s próbajátékra hívtak. Hozzáteszem, voltak komoly udvarhelyi elődeim Szegeden, például Bartók Csaba és Csavar Zoltán, aki 1996-ban a Pickkel nyert bajnokságot. Bartók véleményét kikértem, helyesebben családilag kikértük, hiszen jóban voltunk. A próbajáték alatt ő istápolt, egyszer elvitt fagyizni. Amit egy székely születésű ember megtehet a másikért, azt ő megtette értem.

– Szegeden előbb hét, aztán három évet töltött. A nagy rivális Veszprémben is két etapban, kettő plusz egy évet játszott. Melyik klubhoz kötődik jobban? A meghatározó fiatalkori éveimet Szegeden töltöttem, ott lett belőlem stabil NB I-es játékos, onnan kerültem be először a válogatottba, ott jártam főiskolára, életre szóló barátságokat kötöttem, és megismertem a feleségemet. A mai napig van egy lakásom a városban.

– Ez azt is jelenti, hogy a Szeged–Veszprém relációban a Szeged felé húz?
– A magánéletben egyértelműen igen, a kézilabdára ez nem vonatkozik. Veszprémben is nagyon jól éreztem magam, a válogatott magjával, az Iváncsik testvérekkel, Gulyás Péterrel, Carlos Pérezzel játszhattam együtt. Mindkét csapatot nagyon kedvelem. Az idei bajnoki döntő végeredményére sem tippelnék. De az biztos, hogy a Szeged csak akkor tudja megmenteni a szezonját, ha úgy küzd, mint a sebzett oroszlán.

Veszprém-mezben a Nagy Lászlóval felálló Barcelona ellen:

– KEK-et nyert Veszprémben, EHF-kupát a Szegeddel. Lehet súlyozni a kettő között?
– Döntetlenszagú a dolog. Veszprémben nyertem az első nemzetközi trófeámat, felemelő volt a mannheimi SAP Arénában idegenben megverni a Rhein-Neckar Löwent, de utána részese lehettem a Final Four-lebonyolítású EHF-kupa győzelemnek, a Szeged első nemzetközi trófeájának. A Montpellier ellen hét gólt szereztem. Sőt a német Lemgóval is nyertem európai kupát.

– Mocsai Lajosnál lett a válogatott csapatkapitánya, a nevelőedzőjét, Bakó Lajost szinte minden interjúban megemlíti. Ők voltak a meghatározó edzői?
– Felnőtt szinten Kovács Péter bízott bennem először. Skaliczki Lászlónál lettem válogatott, neki is rengeteget köszönhetek, elvitt az athéni olimpiára. A váltás után Mocsaival dolgoztam Veszprémben és a válogatottnál, ő feltétlen bizalmat szavazott nekem. Ha valakit kihagytam, akkor attól elnézést kérek. A Szeged jelenlegi edzőjéről, Juan Carlos Pastorról elég csak annyit mondanom, hogy 31 éves koromban újra megtanultam kézilabdázni. Taktikailag rengeteget tanultam tőle. Még megemlítem Vladan Maticsot, akivel csapattársak voltunk, és később edző-tanítvány szinten is remekül működött a kapcsolatunk. Ennek is köszönhető az, hogy a karrierem után is maradhattam a sportágban.

Harmincegy évesen is tanult a Szeged edzőjétől, Juan Carlos Pastortól:

Fotó: Fuszek Gábor

– A kézilabda-szövetség is számít a munkájára, az Együtt növünk fel! Alapítvány vezetőjeként a határon túli magyar tehetségek felkutatása a fő feladata. Közel áll a szívéhez?
– Nagyon! Amikor elindult a szövetségben a határon túli kézilabda-szakmai központok támogatása, megkaptam a bizalmat Kocsis Máté elnöktől. Szerettem volna valamit visszaadni a határon túliaknak abból, amit én kaptam a sportágtól. Székelyudvarhelyen, a Partiumban, Adán és Dunaszerdahelyen működő központok fogják össze a regionális munkát.

– Van már ennek gyümölcse? 
– Utánpótlásszinten igen, a válogatottakban van néhány határon túli fiatal. Ugyanakkor az ő támogatásuk nem abban merül ki, hogy mihamarabb kiszakítjuk a gyerekeket az eredeti lakókörnyezetükből, hanem előbb meg kell erősödniük, töltekezniük kell a szülői háttérrel, élvezniük kell a támogatást, és utána kell szerencsét próbálniuk az anyaországban. Én 18 évesen érkeztem Szegedre, és semmiről sem voltam elkésve.

– Tatán telepedett le. Ki viszi a tovább az aktív kézilabdás vonalat a családban? Esetleg a kétéves fia, Máté?
– Azt még nem tudom, viszont éjjel-nappal labdázik a gyerek.

– Rúgja vagy dobja?
– Mindkettőt. Imád kézilabdameccs­re járni, bemenni a pályára. Én csak annyit szeretnék, hogy amikor lehet, sportoljon, és egészséges legyen.

Borítókép: Ilyés Ferenc nem távolodott el a kézilabdától (Fotó: Mirkó István)