– Tavaly még a női párbajtőr-válogatott vezetőedzője volt. Az új olimpiai ciklusra nem pályázott, vagy nem kapott elég szavazatot?
– Nem adtam be pályázatot. Arra jutottam, hogy ebből a munkából most ennyi elég volt. A válogatottat a lehetőségeinkhez mérten jól felkészítve adtam át, reális esélyünk van a párizsi kvótára. 2012 novembere óta töltöttem be a posztot, és jelenleg csak a saját tanítványaimra koncentrálok. Mit ne mondjak, nyugodtabb lett az életem... A BVSC-ben dolgozom, itt is sok feladatom van, fiúkkal, lányokkal is foglalkozom. A legkisebb nyolcéves, a legidősebb huszonkettő, s van két felnőttválogatott-kerettagom. Emellett én vagyok az edzője Veres Amarillának is, aki tavaly a tokiói paralimpián megnyerte az egyéni párbajőrszámot. Szenzációsan vívott, óriási taktikai érzékről tett tanúbizonyságot, a technikája pedig tökéletes. Amúgy nekünk kifejezetten jól jött a Covid, mert így a pást mellől maszkban az asszók közben is végig tudtam neki tanácsokat adni, amit elméletileg nem nagyon lenne szabad, csak a szünetekben. Sajnos Amarilla jelenleg egy komoly sérülés után van, rossz esetben egy kisebb műtét is szükséges lehet, de az új, szeptemberben kezdődő szezonban a kvalifikációs világkupákra már egészséges lesz.
– Annak idején önt egy iskolai toborzón szúrták ki. Most ön tart toborzót iskolákban?
– Ezt a klub intézi, és szeptembertől most is jönnek majd a gyerekek, és mi is ugyanúgy lábra állítjuk őket, ahogy velünk is tették. Annyiban azért változott a szakmai rész, hogy mi két-három évig csak az alapokat tanultuk, a lábmunkát, és a szúrópárnákat szurkáltunk. A mai rohanó világban ez már nem működne, a gyerekek elunnák magukat, másrészt ma már tízévesen bajnokságokon versenyeznek. Nekem tizenkét évesen volt az első versenyem.
– Gyerekként kedvet kapott a víváshoz a kosztümös filmekből, A három testőrből és a többiből?
– Igen, valahogy így történt, és abban az időben a televízióban sűrűn közvetítettek vívóversenyeket. Elég hamar eldöntöttem, hogy én is szeretnék vívni. Óriási szerencsém volt, hogy Udvarhelyi Gábor rám talált. Az MTK-ban több mint százan kezdtünk, s persze sokan hamar lemorzsolódtak, de maradt egy harmincfős kemény mag, és ebből valamilyen korosztályban mindenki eljutott legalább a magyar bajnoki címig. Ez egy nagyon erős brigád volt, innen indult Mincza Ildi is. Gyakorlatilag a kezdetektől, kilencéves koromtól a pályafutásom végéig Udvarhelyi Gábor volt az edzőm. Nagyon kevés vívó van, akinek egyetlen edzője volt egész életében, és legalább világbajnoki címig vitte. De rengeteget köszönhetek neki a magánéletben is, mert az edzősködés mellett komoly pótapai szerepe is volt, a versenyzői pályafutásomat követően pedig mentorom, főnököm, kollégám lett.