„Szerintem születésem óta versenyekre jártam” – mondta Valter Attila egy korábbi interjúban, amelyben gyerekkoráról és a bringákról mesélt. Kijelentése egyáltalán nem volt túlzó, ugyanis a csömöri születésű fiatalember édesapja, Valter Tibor kerékpárosedző volt már akkoriban, így a kis Attila ilyen környezetben nőtt fel, a nyereg, a két kerék és a lánc hamar a mindennapjai szerves részévé vált. Ez olyannyira igaz, hogy saját elmondása szerint korábban kezdett versenyekre járni, mint edzeni – persze akkoriban még nem az aszfalton tekert, hanem többnyire egészen rövid távú terepkerékpáros viadalokon állt rajthoz, ahogy ő fogalmazott, „ha befért a kocsiba”.
Az apák és fiaik közös szenvedélye nem feltétlenül biztonságos és egészséges, pláne, ha a sportról van szó. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy amikor az apa edző, versenyző, és a fia abban a rutinban nő fel, hogy délután a családi ház garázsához tízesével érkeznek a kamaszok a tréningek kezdetére – ahogy az Valteréknél zajlott a kétezres évek elején –, a gyerek fiatalon olyan mélyen összefonódik a sportággal, hogy később választása sem lesz, mivel foglalkozzon felnőttként vagy akár csak milyen szabadidős tevékenységet végezzen tizenévesen. Ez esetben viszont nem volt szó sem kényszerítésről, sem szülői nyomásgyakorlásról: „Az ajtó mindig nyitva állt, bármikor kimehettem volna rajta, sőt, más sportágakat is kipróbálhattam. Tudtam, hogy apukám azt szerette volna, ha bringás leszek, de nem ő döntötte el helyettem, és minden másban is támogatott. Gördeszkáztam, BMX-eztem, kézilabdáztam, kosárlabdáztam és doboltam is – taglalta az említett interjúban Valter.
A Nemzeti Sport cikke ITT olvasható el.
Borítókép: Valter Attila a magyar bajnoki trikóban (Forrás: Facebook/Attila Valter)
