– Elnök úr, mennyire ismert ön előtt Lilienthal Andor, Szabó László és Benkő Pál pályafutása?
– Vizsgázni hívott? Lilienthalé kevéssé, természetesen hallottam már róla. A névrokonomét sokkal jobban ismerem, Benkő Pál temetésén pedig én mondtam az egyik búcsúbeszédet. Korábban volt szerencsém találkozni is vele, nagyon szeretetre és tiszteletre méltó ember volt.
– Tudja, mi a közös a három egykori kiválóságban?
– Hogy mi a közös? Hogy mindhárman elhagyni kényszerültek volna az országot? Nem, Szabó Lászlóra ez nem igaz.
– Mindhárman világbajnokjelöltek voltak az ötvenes években. Ha a polihisztor Barcza Gedeont is ideszámítjuk, a Maróczy Géza és Portisch Lajos közötti korszak négy legnagyobb magyar sakkozója. Mindezt csupán azért tartom szükségesnek megemlíteni, mert amikor a Rapport-ügy kirobbanásakor tizenöt pontban összefoglalta az esettel, tágabban, a sakkal kapcsolatos nézeteit, akkor a magyar sakkot ön is Kádár János kedvenc sportágaként eredeztette. Miközben a magyar sakkozás immár három évtizede küzd azért, hogy lemossa ezt az igaztalan bélyeget.
– Ez teljes félreértelmezése az elemzésemnek. Eszem ágában sincs lenullázni azt, ami a Kádár-korszak, illetve a második világháború előtt történt. Én csupán azt hangsúlyoztam, hogy a sakk priorizált helyzetben volt a Kádár-korszakban.
– A kivételezett megbecsülés vitathatatlan, ám ön a későbbiekben így fogalmazott: „Ez a kiemelt helyzet az éljátékosokban is megmutatkozott: »kitermelte« az 1978-as olimpiai bajnok csapatot.” Ez mégis csak úgy hangzik, mintha a sakk Magyarországon a Kádár-korszakkal kezdődött volna igazán. Miközben a játék gyökerei nálunk is a tizenkilencedik századig nyúlnak vissza és a két világháború közötti két évtizedben Magyarország három, az amúgy nagy szabású, végül nem hivatalosnak minősített 1936-os müncheni tornával együtt négyszer is megnyerte a sakkolimpiát. Nem a Kádár-korszak termelte ki az 1978-as csapatot, hanem a töretlenül virágzó sakk-kultúra. Kicsit úgy hangzik ez, mintha csak azért, mert Farkas Mihály rendszeresen fogadta Puskást, Bozsik pedig tagja volt az Országgyűlésnek, a labdarúgást Magyarországon kommunista sportágként azonosítanánk, ami ellen mindenki teljes joggal tiltakozna.
– Még egyszer mondom, ez teljes félreértelmezése az elemzésemnek. Csupán azért említettem a Kádár-korszak priorizáltságát, hogy szembeállítsam vele a rendszerváltozást követő évtizedeket, amikorra ez a kivételezettség megszűnt. A hetvenes, nyolcvanas években a sakk folyamatosan szerepelt a hírekben, Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Verőci Zsuzsa, Ivánka Mária sztárok voltak, az ő népszerűségüket később csak a Polgár nővérek tudták elérni. Ha már a labdarúgást említette: ugyan Farkas Mihály szerette a futballt – amely szintén a második világháború előtti testnevelési és sportmozgalomból nőtt naggyá az ötvenes évekre –, de a kommunista rendszer tönkretette és kis híján teljesen lenullázta azt. A Puskás, a musical producereként vitaképes vagyok a témában.
– Nem akarom ezt a kérdést a kelleténél hosszabban feszegetni, de higgye el, a Kádár-korszak priorizáltságát, a Bobby Fischer-jelenséget, a Karpov–Kaszparov meccset magába sűrítő elemzését nem csupán én érzem felszínesnek, ráadásul igazából mindennek nincs is köze a Rapport-ügyhöz.
– Dehogy nincsen! Éppen arra akartam rámutatni, hogy a világon Bobby Fischer színre lépése óta a sakkban egyre markánsabban van jelen az üzleti szemlélet, a sportág az érdeklődés középpontjába került, ami a Szpasszkij–Fischer meccs után a Karpov–Kaszparov csatában is megmutatkozott, nálunk sajnálatosan ezzel ellentétes tendencia érvényesült. Rapport Richárd már nem az államilag finanszírozott sakk terméke, szinte kizárólag az édesapja támogatásának köszönhetően jutott el a világ elitjébe. Amúgy pedig: felszínes volna az elemzésem? Nagyon várom, hogy sokan írjanak sokkal jobbakat.