A nap, amely Csank Jánosnak nagyon más volt, mint a többi

Ma van a magyar labdarúgás máig – és remélhetőleg még sokáig – utolsó nagy, traumatikus kudarcának huszonötödik évfordulója. Az 1998-as világbajnokság pótselejtezőjében a Jugoszlávia elleni hazai 7-1-es (összesítésben 12-1-es) vereség hosszú évekre padlóra küldte a magyar futballt. A jelenből visszafejtve szinte megmagyarázhatatlan a sportágat akkoriban övező egyszerre közönyös és indulatos hangulat. Az akkori szövetségi kapitány, Csank János negyed évszázados távlatból igyekszik reálisan értékelni a jugók elleni katasztrofális párharcot, de nem tagadja, még ma is összerándul a gyomra, ha felidézi, hogyan köszöntötték a drukkerek az ötvenegyedik születésnapján.

Inkább lelki, mint testi sérülések

Az első, hazai mérkőzést nem a már omladozó Népstadionban, hanem az FTC Üllői úti pályáján rendezték 1997. október 29-én. A hangulatról az is árulkodik, hogy csupán tizenötezer néző előtt, tehát nem volt telt ház. Csak összehasonlításképpen, idén az Olaszország elleni Nemzetek Ligája-találkozóra a szurkolók egy nap alatt elkapkodták a jegyeket a hatvanezres Puskás Arénába. Csank nem akarta megkockáztatni, hogy a közönség a csapat ellen forduljon, ezért kihagyta a kezdőből Urbán Flóriánt, akit a Fradi-drukkerek már az Azerbajdzsán elleni meccsen is kikezdtek. A Sáfár – Sebők, Lőrincz, Bánfi – Dombi, Nyilas, Lipcsei, Halmai, Keresztúri – Klausz, Orosz összetételű tizenegy ugyanúgy csődöt mondott, mint Mezey György csapata Mexikóban a szovjetek ellen. A jugók már a 2. percben vezetést szereztek, majd jött egy potyagól a 6. percben, a 10. percben pedig már 0-3 volt az állás, amit teljes összeomlás követett. A hetedik dugót a 64. percben kaptuk, utána a délszlávok megkönyörültek rajtunk, a hajrában Illés még szépítő gólt is rúghatott, így lett a vége 1-7.

Már csak hat és fél perces ezrekkel Csank János hetvenhat évesen is fitt, rendszeresen kocog és kerékpározik, igaz, visszavett a tempóból.  – A Covid engem is megfogott kicsit. Már önmagában a bezártság, aztán engem is elkapott a kór, néhány napra kórházba is kerültem. Szerencsére jól vagyok, rendszeresen kerékpározom és kocogok ma is, igaz, már csak hat és fél perces ezrekkel, amit még néhány éve is megmosolyogtam volna – mondta a korábbi kapitány. Csank Jánost két esemény is megviselte a közelmúltban. A nyáron megszűnt a váci futballcsapat, így most nincs munkája, igaz, a tarpai akadémiára ma is rendszeresen ellátogat. A napokban pedig elpusztult a kutyája, amely több mint tíz éven át volt hűséges társa a vadászatokon. A korábbi szövetségi kapitánnyal készül korábbi interjúnk ITT olvasható.

– Minden összeesküdött ellenünk. Tudtam persze, hogy a jugoszlávok baromi erősek. Szavicsevics, Sztojkovics, Mijatovics, Jugovics, Mihajlovics – tele voltak világsztárokkal, akik hétről hétre forró hangulatú meccseket játszottak. Mi elsősorban mentálisan nem voltunk felkészülve erre a próbára. Többen meg is sérültek a meccs alatt, nem is annyira testileg, mint lelkileg. Az első góltól mindenki bepánikolt, s 0-2 után a közönség is ellenünk fordult. Akkoriban persze megesett az ilyen, de a jelenből visszagondolva ez hatalmas teher volt – folytatta Csank, majd egy személyesen neki különösen fájdalmas esetet csak második nekifutásra mesélt el, amikor visszahívott.

Nem Halász Judit a kedvence…

– A mérkőzés előtt két nappal ünnepeltem az ötvenegyedik születésnapomat, ami persze téma volt akkoriban. Megkaptam az ajándékot. 0-2 után többször is rákezdett a közönség a Boldog születésnapot dalra. Semmi bajom sincs természetesen Halász Judittal, de azóta sem tudok önfeledten ünnepelni, ha a jelenlétemben valakit ennek kíséretében köszöntenek fel. Érdekes viszont, hogy később nem bántottak e meccs miatt. Annyi meghívást vadászatra azóta sem kaptam, mint azon a télen…

Csank János 76 évesen is fitt és egészséges

Csank azért is fájlalja a válogatott megsemmisítő kudarcát, mert amondó, ha megúsztuk volna tisztességes vereséggel, akkor nem süllyed az ismert mélységbe a magyar labdarúgás.

– Két korszak között voltunk. Már nem játszott a válogatottban Kiprich, Détári, Vincze, Bognár, az előző korszak több egyénisége, az olimpiai válogatott húzóemberei viszont még fiatalok voltak. Megfordult például a fejemben, hogy behívom Király Gábort, aki akkor már debütált a Herthában, de nem akartam kockáztatni az ő érdekében sem. A következő években jó csapatot lehetett volna gyúrni az idősebbekből és a fiatalokból, de persze mennem kellett – fejtegette az akkori kapitány, akire nem égett rá végleg a szégyenbélyeg, utána még két évtizeden át dolgozott a magyar futball élvonalában.

A mélypont ezután következett

A legnehezebb években. A mélypont ugyanis csak ezután következett. Hosszú éveken át esélyünk sem volt kijutni a világversenyekre, s a hátországban is tovább erodálódott a sportág. Eredmények híján a rendszeres botrányok uralták a híreket, az igazolt játékosok száma százezer alá esett, elavult az infrastruktúra, a klubok tengődtek, kalandorok és persze a futballt átszövő, fogadási csalásra szakosodott bűnszervezetek játékszereivé váltak. Nyilasi Tibor akkoriban fogalmazott meg szállóigét, azt felvetve, inkább le kellene zárni a határokat, nincs értelme kilépnünk a nemzetközi porondra.

A kilábalás halvány jelei csak bő évtized múltán mutatkoztak, amikor 2009-ben a Debrecen bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, az U20-as válogatott pedig bronzérmes lett a világbajnokságon. Az elmúlt években aztán hiába arattunk látványos sikereket, az ezredforduló kudarcain szocializálódott futballdrukker legbelül örökre pesszimista marad…

Borítókép: A kezdőtizenegy a jugoszlávok elleni hazai mérkőzésen