Az egyiptomi csapás (az 1924-es olimpia második fordulójában Egyiptomtól elszenvedett 3-0-s vereség), az 1938-ban és 1954-ben elvesztett világbajnoki döntő, Marseille (az 1970-es vb selejtezőjének rájátszásában a Csehszlovákia elleni 1-4 1969-ből), valamint Mexikó (6-0-s zakó a szovjetektől az 1986-os vb-n). Ezek labdarúgásunk történetének legtöbbet emlegetett és legfájdalmasabb kudarcai, egyben egy-egy korszakhatár szimbolikus mérkőzései.
Mexikó óta a magyar labdarúgó-válogatott egyszer sem jutott ki világbajnokságra, de az ezredfordulóhoz közeledve a magyar futball teljes összeomlása sokkal inkább a Jugoszlávia elleni 1-12-höz köthető. 1986 után ugyanis a kétségtelenül gyors és látványos hanyatlás közepette is még évekig versenyképes volt a magyar válogatott, ha a sportágat nem szabdalják különféle botrányok, kijuthatott volna egy-két világversenyre, mint ahogy az 1996-os atlantai játékokon ott is volt az olimpiai csapat. 1995-ben továbbá a Ferencváros Bajnokok Ligája-szereplése is oldotta az elterebélyesedő apátiát.
Helsinki és a bohózatba illő öngól
Eme sikerek szerves folytatásának tűnt a válogatott helytállása az 1998-as franciaországi világbajnokság selejtezőjében. Az emlékeinkben ugyan inkább az él elevenen, hogy Csank János csapata bohózatba illő góllal harcolta ki az 1-1-es döntetlent Helsinkiben, s vívta ki a pótselejtezős szereplés jogát, de az is tény, hogy a magyar válogatott – akár világ-, akár Európa-bajnoki selejtezősorozatban – azóta sem végzett második helyen.
– Azóta is csak azt hallom, hogy micsoda szerencsénk volt. Én nem így éltem meg – elevenítette fel az emlékeit az érdeklődésünkre az akkori szövetségi kapitány, Csank János. – Helsinkiben történetesen a második félidőben végig támadtunk, s az egyenlítő gólunk sem csupán a szerencse műve volt. Sami Hyypiät nem véletlenül igazolta le később a Liverpool, annál sokkal jobb futballista volt, mint hogy a saját kapuja felé rúgta volna a labdát, Sebők Vilmos csúszott rá önfeláldozóan, ez volt a gól legfontosabb mozzanata. A selejtezősorozatban pedig egészen addig kimondottan pechesek voltunk, rendre a hajrában kaptunk gólt. Meg kellett volna nyernünk a csoportot. A balszerencse azzal is folytatódott, hogy a legerősebb csapatot, Jugoszláviát kaptuk meg a pótselejtezőben. Nem akarom szépíteni, az a párharc nem volt leányálom.
Inkább lelki, mint testi sérülések
Az első, hazai mérkőzést nem a már omladozó Népstadionban, hanem az FTC Üllői úti pályáján rendezték 1997. október 29-én. A hangulatról az is árulkodik, hogy csupán tizenötezer néző előtt, tehát nem volt telt ház. Csak összehasonlításképpen, idén az Olaszország elleni Nemzetek Ligája-találkozóra a szurkolók egy nap alatt elkapkodták a jegyeket a hatvanezres Puskás Arénába. Csank nem akarta megkockáztatni, hogy a közönség a csapat ellen forduljon, ezért kihagyta a kezdőből Urbán Flóriánt, akit a Fradi-drukkerek már az Azerbajdzsán elleni meccsen is kikezdtek. A Sáfár – Sebők, Lőrincz, Bánfi – Dombi, Nyilas, Lipcsei, Halmai, Keresztúri – Klausz, Orosz összetételű tizenegy ugyanúgy csődöt mondott, mint Mezey György csapata Mexikóban a szovjetek ellen. A jugók már a 2. percben vezetést szereztek, majd jött egy potyagól a 6. percben, a 10. percben pedig már 0-3 volt az állás, amit teljes összeomlás követett. A hetedik dugót a 64. percben kaptuk, utána a délszlávok megkönyörültek rajtunk, a hajrában Illés még szépítő gólt is rúghatott, így lett a vége 1-7.
Már csak hat és fél perces ezrekkel Csank János hetvenhat évesen is fitt, rendszeresen kocog és kerékpározik, igaz, visszavett a tempóból. – A Covid engem is megfogott kicsit. Már önmagában a bezártság, aztán engem is elkapott a kór, néhány napra kórházba is kerültem. Szerencsére jól vagyok, rendszeresen kerékpározom és kocogok ma is, igaz, már csak hat és fél perces ezrekkel, amit még néhány éve is megmosolyogtam volna – mondta a korábbi kapitány. Csank Jánost két esemény is megviselte a közelmúltban. A nyáron megszűnt a váci futballcsapat, így most nincs munkája, igaz, a tarpai akadémiára ma is rendszeresen ellátogat. A napokban pedig elpusztult a kutyája, amely több mint tíz éven át volt hűséges társa a vadászatokon. A korábbi szövetségi kapitánnyal készül korábbi interjúnk ITT olvasható. |
– Minden összeesküdött ellenünk. Tudtam persze, hogy a jugoszlávok baromi erősek. Szavicsevics, Sztojkovics, Mijatovics, Jugovics, Mihajlovics – tele voltak világsztárokkal, akik hétről hétre forró hangulatú meccseket játszottak. Mi elsősorban mentálisan nem voltunk felkészülve erre a próbára. Többen meg is sérültek a meccs alatt, nem is annyira testileg, mint lelkileg. Az első góltól mindenki bepánikolt, s 0-2 után a közönség is ellenünk fordult. Akkoriban persze megesett az ilyen, de a jelenből visszagondolva ez hatalmas teher volt – folytatta Csank, majd egy személyesen neki különösen fájdalmas esetet csak második nekifutásra mesélt el, amikor visszahívott.
Nem Halász Judit a kedvence…
– A mérkőzés előtt két nappal ünnepeltem az ötvenegyedik születésnapomat, ami persze téma volt akkoriban. Megkaptam az ajándékot. 0-2 után többször is rákezdett a közönség a Boldog születésnapot dalra. Semmi bajom sincs természetesen Halász Judittal, de azóta sem tudok önfeledten ünnepelni, ha a jelenlétemben valakit ennek kíséretében köszöntenek fel. Érdekes viszont, hogy később nem bántottak e meccs miatt. Annyi meghívást vadászatra azóta sem kaptam, mint azon a télen…
Csank azért is fájlalja a válogatott megsemmisítő kudarcát, mert amondó, ha megúsztuk volna tisztességes vereséggel, akkor nem süllyed az ismert mélységbe a magyar labdarúgás.
– Két korszak között voltunk. Már nem játszott a válogatottban Kiprich, Détári, Vincze, Bognár, az előző korszak több egyénisége, az olimpiai válogatott húzóemberei viszont még fiatalok voltak. Megfordult például a fejemben, hogy behívom Király Gábort, aki akkor már debütált a Herthában, de nem akartam kockáztatni az ő érdekében sem. A következő években jó csapatot lehetett volna gyúrni az idősebbekből és a fiatalokból, de persze mennem kellett – fejtegette az akkori kapitány, akire nem égett rá végleg a szégyenbélyeg, utána még két évtizeden át dolgozott a magyar futball élvonalában.
A mélypont ezután következett
A legnehezebb években. A mélypont ugyanis csak ezután következett. Hosszú éveken át esélyünk sem volt kijutni a világversenyekre, s a hátországban is tovább erodálódott a sportág. Eredmények híján a rendszeres botrányok uralták a híreket, az igazolt játékosok száma százezer alá esett, elavult az infrastruktúra, a klubok tengődtek, kalandorok és persze a futballt átszövő, fogadási csalásra szakosodott bűnszervezetek játékszereivé váltak. Nyilasi Tibor akkoriban fogalmazott meg szállóigét, azt felvetve, inkább le kellene zárni a határokat, nincs értelme kilépnünk a nemzetközi porondra.
A kilábalás halvány jelei csak bő évtized múltán mutatkoztak, amikor 2009-ben a Debrecen bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, az U20-as válogatott pedig bronzérmes lett a világbajnokságon. Az elmúlt években aztán hiába arattunk látványos sikereket, az ezredforduló kudarcain szocializálódott futballdrukker legbelül örökre pesszimista marad…
Borítókép: A kezdőtizenegy a jugoszlávok elleni hazai mérkőzésen
