Úgy tartják, sok esetben egyetlen kép többet mond ezer szónál. Ha egy fotóval kellene Szalai Ádám pályafutását elmesélnünk, vagy legalábbis annak a legfontosabb részét, hogy mivé vált az egykor a Real Madrid utánpótlásában futballozó, sokáig és sokat kritizált csatár, akkor azt a képet hívnánk elő, amely Wolverhamptonban készült tavaly június 14-én.

Aznap a magyar válogatott tétmérkőzésen, a saját földjén győzte le 4-0-ra Angliát. Ahogy az utóbbi években megszokottá vált, a meccs után a csapat tagjai együtt énekelték el a Himnuszt a szurkolókkal. Ezt a jelenetet örökítette meg a fotó, amelyen Szalai nem megjátszható átéléssel énekel, s mögötte sorakoznak a többiek, hozzá hasonlóan szívre tett kézzel.
Azért fantasztikusan elkapott pillanat ez, mert szavak nélkül meséli el, mit jelentett Szalai Ádám a magyar válogatottnak, és azt is, hogy futballozni nemcsak lábbal és fejjel, hanem szívvel is lehet.
– Kicsit olyan volt, mint amikor az első barátnőmmel szakítottam. Az első három-négy nap könnyen megy, aztán egyszer csak ráírsz, hogy „szia, minden oké?” – húzott érdekes párhuzamot Szalai arról, hogyan dolgozta fel a válogatott karrierje végét, miután a tavaly szeptemberi, olaszok elleni Nemzetek Ligája-meccsen elköszönt a nemzeti csapattól.
– Marcót (Rossi szövetségi kapitányt) nem hívtam fel, hogy vegyen vissza, de nagyon megviselt az elválás – tette hozzá. – Most is hiányzik a válogatott, hogyne hiányozna, de ilyen az élet, egyszer minden véget ér. Nem akartam megvárni, hogy azt mondják, már nem kellek. Én akartam dönteni.
Ebből a rövid részletből is látszik, Szalai Ádám megnyílt a színpadon. Több mint tíz évig szerepelt a Bundesligában és a magyar válogatottban, hosszú ideig reflektorfény vetült rá, de ritkán vagy talán sosem láthattuk annyira közvetlennek, mint a Szabó Dezső Katakombaszínházban, ahol a Fiatalok a Nemzetért Alapítvány meghívásának tett eleget, s az életéről, tapasztalatairól mesélt a szinte teljesen megtelt teremben a zömmel fiatal közönségnek (35 év volt a felső korhatár a regisztrációnál, amibe a főszereplő is épp csak belefért).