Az azúrkék legények még mindig 4:2-re vezetnek, és a mérkőzésből már csak nyolc – dehogy nyolc, már csak hét perc van hátra. És akkor kap Faragó egy labdát. Tíz méterre az olasz kaputól. Fogja, tunkolgatja, tűnődik, mihez kezdjen vele. Akkor Gyarmati megint behörög valamit azzal az érdes hangjával. – Lőj, Tonó! – Faragó kinéz. – És ha elszúrom? – Gyarmati vijjog, mint a sirály: – Akkor is! – Kérlek! – mondja Faragó, akit meg lehet győzni. Elereszti a labdát, s a következő pillanatban – halleluja, hozsánna és evoé – apró ficnikre szakad Alberrani hálójának bal felső sarka. Rettenetes gól, iszonyatos gól, döbbenetes gól, csodálatos gól. – Na ugye – mondja Gyarmati. – Ez a világ legegyszerűbb játéka – mondja Faragó. Aztán a trükköt a következő hét – nem, már csak hat! – perc során még háromszor megismétli.
Kárpáti György (magyar hangja Peterdi Pál) így írja le a magyar vízilabda-história egyik felejthetetlen csatáját, az 1976-os montreali olimpia hatos döntőjében a Magyarország–Olaszország mérkőzést, amelyet a magyar válogatott 4-2-es hátrányból Faragó Tamás négy góljával végül 6-5-re megnyert. Ez volt az első, igaz, a legfontosabb meccsünk a hatos döntőben.
Később az anekdota csiszolódott. A mérkőzést az aranyéremért játszottuk, s Faragó kérdésére – És ha elszúrom? – Gyarmati így felelt: – Én lemondok, te pedig elkezdesz praktizálni. – Mert hogy Faragó végzettsége szerint állatorvos.
Szájról szájra, mint a népmesékben...