Juhár Tamás a másodosztályt is vállalta volna, mindhiába

– Talán kevesen tudják, hogy jelenleg is aktívan sportol. Hogyan kezdett footgolfozni?
– 2012-ben találkoztam a sportággal, amikor Magyarországon volt a világbajnokság. – A sportág Hollandiából indult, de a magyarok is fontos szerepet játszottak a létrejöttében, mi rendezhettük az első vb-t, és akkor hatalmas szerelemmé vált a sportág. Nyugalomban, a természetben vagyok, amire vidéki gyerekként vágyom. Versenyezhetek, megmérethetem magam, és adott a labda is, no meg a jó versenytársak.

Juhár Tamás Vasas-szurkolóból lett Vasas-futballista (Fotó: Kurucz Árpád)

– A kikapcsolódáson túl milyen céljai vannak a footgolfban?
– 2018-ban, a marokkói vb-n válogatott labdarúgóként vehettem részt, nem kellett kvalifikálnom magam a világsorozatban, utána elhatároztam, hogy kicsit jobban ráfekszem a sportágra. Azóta voltam már saját jogon csapat Európa-bajnokságon, és a mostani amerikai világbajnokságon is indulhattam volna, ha a munkám megengedi. A sok hétvégi munka miatt azonban kevésbé tudok elmenni a két-három napos versenyekre.

– Mennyire alapvető a jó szerepléshez a futballmúlt?
– Fontos, hogy az ember jól rúgja a labdát, mert a hosszabb, háromszáz méteres szakaszokon kettő nagyobbat és pontosat kell rúgni, hogy jól haladjon a többiekkel. De fontosabb, hogy fejben erős legyen a lyuk közelében, ott az tud teljesíteni, aki győztes típus, aki az adott pillanatban a jó döntést tudja hozni, higgadt marad. Folyamatos koncentráció kell, mert egy hibán elmehet az egész verseny. A fociban jobban eloszlik a felelősség, itt csak magadra számíthatsz.

– Mennyi ideig tart egy verseny?
– Két és fél, három óra körül teljesíthetők a pályák, de a körítéssel együtt még több időre van szükség. Nekem az a legjobb érzés, ha a verseny előtti este kiteszem a footgolf által megkövetelt felszerelést, megvan az egész rákészülésnek a rituáléja. Amikor elrúgom az első labdát, utána már szinte a következő versenyt várom.

– Annak idején egy-egy futballmeccsre is hasonlóan készült?
– Az azért más volt, profi sportolóként nap mint nap készültünk, fel volt építve minden hét, illetve az egész idény is augusztustól májusig. A footgolfban nincs erre idő.

Juhár Tamás szurkolóból lett a Vasas játékosa

– Mikor dőlt el, hogy profi futballista lesz?
– Soha nem gondoltam volna, hogy az leszek. Egy Vasas-szurkoló gyerek voltam, aki imádta, hogy a Vasasban futballozhat. Amikor 1991-ben bekerültem a felnőtt csapatba, nekem az a tavasz még jobban szólt az érettségiről, pedig a Vasas a kiesés ellen küzdött. Persze nagyon büszke voltam, hogy olyanokkal játszottam együtt, akiket néhány évvel korábban még csak bámultam, hogy már az első csapatban játszanak, de úgymond foglalkozás csak az érettségi után lett a foci, amikor megkötöttem az első profi szerződést.

– Az mindig egyértelmű volt, hogy védő lesz? Volt ideálja a poszton?
– A kiválasztón még balszélsőnek mondtam magam, el is neveztek Rensenbrinknek a holland klasszis után. De már a serdülőben védősorba állítottak, és ott is maradtam. A Vasas miatt Mészöly Kálmánnal hoztak párhuzamba, de a játékunk igencsak eltérő volt. Ő egy hihetetlen akaratú ember volt, aki fontos meccseken nagy sikereket ért el. Ha a tökéletes védőt kerestem, amilyen lenni szerettem volna, akkor Paolo Maldini nevét mondanám.

– Csak az első csapatot nézve is több mint egy évtizedet töltött a Vasasban. Mikor volt a legerősebb a csapat?
– Az első években anyagilag sem voltunk erősek, és inkább a hátsó régióban végeztünk. 1995 tavaszán Illovszky Rudolf sikeresen benntartotta a csapatot, és utána indult el felfelé a Vasas, szakmai és anyagi értelemben is olyan biztonságos alapra építkeztünk, ami hozta magával az előrelépést. Erős keret épült, a legjobbnak talán az 1997/98-as idényben éreztem a csapatot, de igazából rendre harcban voltunk a dobogós helyekért. Valamiért a harmadik helynél sosem tudtunk feljebb lépni, igaz, bronzérmet három idényben is szereztünk. Persze miután sok nehéz évet végigéltünk, a bronzérmeket is tudtuk értékelni.

– Hogyan tudott négy éven belül szerzett három bronzérem után annyira szétesni a Vasas, hogy 2002-ben csont nélkül kiessen az élvonalból?
– Megszűnt az a nagy biztonság, ami 1995-től 2001-ig jellemző volt. Új tulajdonosok jöttek, a kezdőből sokan távoztak, jött egy horvát edző, sok szerb és horvát játékos. Botrányosan kezdtünk, és utána vergődtünk egész évben. Tavasszal Kiss László érkezett a kispadra, az adott egy kis lökést, de ahhoz nem volt elég, hogy felálljunk a padlóról.

– Ha nincs a kiesés, akkor a teljes karrierjét a Vasasban tölti?
– Reménykedtem volna benne, hogy így alakul. Sőt a kiesés után jeleztem, hogy maradok a másodosztályban is, a tulajdonosok viszont ezt nem akarták. Így megadatott az a lehetőség, hogy átmenjek Újpestre, és megtapasztaljam, hogy az a klub milyen erőt képvisel az országban, hogy mit jelent egy Fradi–Újpest. A Vasasnál mindig családias volt a hangulat, Újpesten nagyobb volt a nyomás, sokkal mélyebben megéltük a sikert és a kudarcot is. Az első siker hamar jött, néhány nappal az átigazolásom után a Zalaegerszeg ellen megnyertük a Szuperkupát.

– Mennyire volt fontos önnek a trófea?
– Ez a téma épp szóba került a tévében is nemrég, Harry Kane kapcsán, hogy melyik ér többet, ha a Tottenham ikonja marad, vagy ha a Bayernnel trófeákat nyer. Nagyon jó lett volna a Vasassal kupát vagy bajnoki címet ünnepelni, de ezek nélkül is szívesen vállaltam volna a titulust, hogy én örökké Vasas-játékos maradok. 

Az újpesti Szuperkupával elmondhatom, hogy nyertem valamit, de összességében nekem védőként az állandóság volt igazán fontos, az, hogy érezzem, számítanak rám.

– Az Újpesttel 2004-ben a bajnoki címhez is nagyon közel került, az utolsó forduló döntött. Hogyan emlékszik vissza arra az idényre, különösen a végjátékra?
– Anyagilag, stabilitásban elég döcögős volt a helyzet. Jó erőben voltunk, de ősszel nem tudtunk úgy összeállni, ahogy kellett volna. Télen többen távoztak, részben azért, hogy anyagilag segítsék a klubot. Tavasszal aztán varázsütésre megváltozott minden, kialakult egy szűk keret, amely váratlanul magas szinten hozta az eredményeket, és egyszer csak ott találtuk magunkat, hogy az utolsó fordulóban az MTK ellen a bajnoki cím reményében játszottunk a Puskás Ferenc Stadionban. Azonban addigra teljesen kimerültünk, fizikailag nem álltunk készen arra, ami ránk várt, ez fájdalmas, hiszen nagyon közel voltunk a bajnoki címhez, miután a Fradi megverte a Debrecent, nekünk a győzelem aranyérmet jelentett volna. Az MTK-t néhány héttel előtte nagyon simán vertük a Megyeri úton, az utolsó fordulóban viszont a tavasz leggyengébb meccsét játszottuk, és nem lettünk bajnokok.

– Annak hátterében is az említett anyagi helyzet állt, hogy Újpestet elhagyva Ciprusban folytatta?
– Mindig mondtam a családomnak, hogy ha eljutok oda, hogy mást akarnak játszatni a helyemen, akkor el kell gondolkoznom rajta, hogvan tovább. Ez 2005 tavaszán Nyíregyházán megtörtént, Mészöly Géza a cserepadra ültetett, 2-2 lett a vége. Utána ugyan sokat játszottam, de a korábbi Vasas-edzőim, Gellei Imre és Komjáti András Ciprusra hívtak. Megvitattuk a családdal, és belevágtunk a kalandba, a lányom angol iskolába, a fiam angol óvodába kezdett járni, mindannyiunknak a hasznára vált, hogy megismertünk egy másik kultúrát. Szerettem Cipruson játszani, két év után még csapatkapitány is lettem ott.

– Korábban nem lett volna lehetősége külföldre igazolni?
– Még egészen fiatalon egy görög csapat vitt volna a Vasastól, de akkor a klub kijelentette, hogy nem ad el. Én örültem ennek, úgy éltem meg, hogy a Vasasnál ennyire számítanak rám. A kieséssel végződött szezonban pedig úgy volt, hogy télen távozom, Oroszországból kaptam egy nagyon jó ajánlatot. Illovszky Rudolf viszont látva, hogy milyen sokan elmentek már a Vasasból, azt kérte, hogy én csináljam ott végig az idényt, így aztán nem hagytam el a hajót. Kiesés lett a vége, akkor pedig már nem élt az ajánlat. Utólag azt mondom, a nagy elágazásokban az élet mindig jó helyre sodort.

– Amikor Ciprusról hazatért, mi állt a háttérben?
– Csodás két év után nehezebb lett a kinti helyzet. Az első fizetést még pontosan kaptam meg, aztán a többit már nem. De két év után tovább romlott a helyzet, tulajdonosváltás is volt, a csapat sem szerepelt jól, és ott tartottunk, hogy a gyerekek külföldi iskoláját, a lakást finanszírozni kellene. Ekkor keresett meg Sallói István, az Újpest akkori sportigazgatója, hogy kellene egy rutinos játékos a keretbe. Ugyanolyan gyorsan ment minden, mint első alkalommal, néhány nap múlva már Ligakupa-meccset játszottam.

– Sejtette, hogy már nem hosszú időre igazol vissza Újpestre?
– Harmincöt-harminchat éves fejjel hazatérve tudtam, hogy mit várhatok magamtól. Aztán volt egy paksi meccs, amikor Vermes Krisztián sérülése miatt Szentes Lázár a tizedik perc környékén elküldött melegíteni. Vermes végül folytatta, én melegítettem a nyolcvanadik percig, aztán visszabattyogtam a helyemre, amikor láttam, hogy másokat cseréltek be. Akkor éreztem, hogy a profi pályafutásomnak itt a vége, a nyáron elköszönök a futballtól.

– A válogatottban húsz meccsen kapott lehetőséget, a legtöbbet Gellei Imre kapitánysága idején játszott.
– 1992-ben Jenei Imre volt a szövetségi kapitány, és egy Vasas–Fradi meccs után kijelentette, hogy pár év múlva a Juhár, Telek kettős lesz a válogatott gerince. Ez hihetetlen lökést adott sokáig, de aztán mégis évek teltek még el meghívó nélkül. Csank Jánosnál voltam kerettag, végül Bicskei Bertalannál mutatkoztam be Litvánia ellen. Amikor csereként beálltam a 6-1-re megnyert meccsen, az tényleg olyan volt, mint maga a mennyország. Sajnos a válogatott esetében is igaz, hogy a kulcspillanatban, Lettországban nem tudtunk nyerni, így nem játszhattunk Eb-pótselejtezőt. Sok ilyen momentum van a pályafutásom során, talán nem voltam fejben olyan erős, hogy végigvigyek egy igazi győztes hadjáratot. Gellei Imrét utána a selejtezősorozat végén leváltották, Lothar Matthäus pedig már másokkal képzelte el a válogatottat.

Szoboszlai Dominikéknek nincs félni valójuk

– Ha már válogatott: mit vár a jövő heti, Szerbia elleni Eb-selejtezőtől?
– Nem féltem a csapatot. Nemzetközi szinten is jól teljesítenek a magyar játékosok Szoboszlai Dominikkal és Sallai Rolanddal az élen. Kissé irigylem tőlük azt a pozitív hangulatot, amely most körbeveszi a válogatottat, ma már mindenki csillogó szemmel beszél a nemzeti csapatról. Sokszor mondták válogatottjára, hogy a nagy csapatok ellen kontrából sikeres, de nem tudja irányítani a játékot. Szerintem most már ebben is fejlődött a csapat, úgyhogy tényleg nem kell félnie senkitől, mert nagyon jó szinten futballozik.

– Megszokhatta már, hogy hasonló elemzésekre kérik, elvégre több mint egy évtizede láthatjuk a tv-képernyőkön szakértőként. Hogyan került ebbe a szerepkörbe?
– 2009-ben, a profi futball után levezetésként még Biatorbágyon játszottam Mónos Tamással, Tóth Andrással, Zombori Zalánnal, Vincze Gáborral és Vincze Ottóval. Egy kocsiúton szóba került, hogy indul egy új sporttelevízió, ahová korábbi futballistákat keresnek, és úgy éreztem, szívesen kipróbálnám magam. Volt próbafelvétel, beszélgettem Juni György főszerkesztővel, aztán 2009 augusztusában egy felkészülési tornán játszott Arsenal–Atlético Madrid meccsen debütáltam. Azóta is élvezem minden pillanatát, és próbálok megfelelni a kihívásnak, próbálom azt átadni, amit én figyelek egy focimeccsen. Korábban sokat foglalkoztam az olasz bajnoksággal, most az Aréna 4-en és a Match 4-en az angol és a német liga meccsein dolgozom.

– A nyár szenzációja volt , hogy éppen e két bajnokság között váltott, Lipcséből Liverpoolba igazolt. Milyenek róla az első benyomásai új klubjában?
– Rengeteg meccset láttam már, de ez tényleg kuriózum, hogy magyar játékost figyelhetünk a Liverpool mezében. Szoboszlainak sok meccsét láttuk a Lipcsében, de Liverpoolban új oldalát mutatja meg. Tényleg megemelem a kalapom előtte, ahogy küzd, látszik rajta, hogy minden egyes percét élvezi, de egyben minden verejtékcseppel azon dolgozik, hogy fejlődjön, és ezáltal a klubja és a magyar válogatott is jobb legyen. Néhány éve gyakran mondtuk, hogy a cseheknek, a szlovákoknál milyen klubokban vannak játékosaik, hogyan húzta a többieket mondjuk Skriniar és Hamsík. Remélem, most eljött az a pillanat, amikor Szoboszlai Dominik, Kerkez, Milos, és a többiek húzzák magukkal a magyar fiatalságot, és hamarosan már nem számít kuriózumnak, hogy magyar labdarúgók játszanak a topligákban.

Borítókép: Juhár Tamás (Fotó: Kurucz Árpád)