– Hosszas vívódás után áprilisban jelentette be, hogy felhagy az élsporttal, mert ugyan a szíve még vinné előre, de 33 évesen már az eszére hallgat, és a tatamin kívül kívánja megállni a helyét. A cselgáncstól viszont olyannyira nem szakadt el, hogy a Nemzetközi Judoszövetség, az IJF budapesti központjában dolgozik. Hogyan alakult így? – indítottuk a beszélgetést Karakas Hedvig Európa-bajnok cselgáncsozóval, aki 2020-ban az Év sportolója volt Magyarországon.
– Marius Vizer elnök úrtól kaptam ezt a lehetőséget, amiért nem lehetek eléggé hálás neki. Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert nem kell évekig keresnem a helyemet, rögtön olyasmivel foglalkozhatok, ami motivál és amiben kiteljesedhetek. A munka terén azonban két fronton próbálok helytállni. A főállásom az IJF, ugyanakkor a klubomban, a Honvédban próbálok segíteni a jövő nemzedékének, vagyis itt is maradtam. Ma reggel például hétkor már itt kezdtem, és innen mentem be dolgozni az irodába. A nap csak huszonnégy órából áll, ebbe nem egyszerű mindent belesűríteni, így nem mondom, hogy ez a kettős szerepkör nem fárasztó, de élvezem. A klubomban való helytállást illetően egyelőre van hiányérzetem, de bízom benne, hogy idővel ott is jobban ki tudom venni a részem a munkából.
– A Nemzetközi Judoszövetségben mi a munkaköre?
– Alapvetően a versenyszervezés, ami rengeteg utazással is jár, hiszen a versenyeken is ott vagyok. Májusban éppen a dohai világbajnokságon kezdtem, utána sorban Linzben, Asztanában, Zágrábban, Lisszabonban, legutóbb pedig Abu-Dzabiban voltam. És idén még megyek Tokióba is. A feladatköröm nagyon komplex, nehéz egy mondatban körbeírni. A helyszíneken abban a csapatban dogozom, amelyik a logisztikával foglalkozik, a delegációk és a VIP-vendégek szállításával, elhelyezésével és kiszolgálásával, hogy minden flottul menjen. Emellett besegítek az eredményhirdetéseknél is, újabban pedig felkértek az úgynevezett Golden Score show-ban való szereplésre. Így már megtapasztaltam, milyen a mikrofon másik oldalán, amikor nem engem kérdeznek, hanem én kérdezek. Szóval ezek a feladataim, talán nem hagytam ki semmit.
„Fontosnak tartom, hogy figyeljünk a gyerekekre”
– Szerintem igen, mert láttam egy videót arról, hogy a zágrábi GP-n beállt egy edzésre az utánpótláskorúak közé, akik ezt nagyon élvezték.
– Ez egy különleges alkalom volt, a zágrábi szervezők projektje. Azzal a céllal, hogy megtöltsék a csarnokot nézőkkel – ami sikerült is nekik –, a Grand Prix idejére szerveztek egy edzőtábort a gyerekeknek, és a délelőttöket velük töltöttem. Nem volt kérdés, hogy igent mondok a felkérésre, nagyon fontosnak tartom, hogy figyeljünk a gyerekekre, hiszen ők a jövő nemzedéke, rajtunk is múlik, hogyan alakítjuk őket, és ha van rá módunk, a felelősségünk, hogy mit adunk át nekik. Ezért szeretném a Honvédban is átadni azt a tudást, tapasztalatot, amit megszereztem. És ez nem csak dzsúdóspecifikus tanítás, inkább mentorálásnak nevezném. Nagyon sok mindenen keresztülmentem, sok tapasztalatot gyűjtöttem a karrierem során, és a különböző helyzetekre nem lehet könyvekből felkészülni. Akik most itt vannak nálunk, azok közül sokan rajtam nőttek fel, látták, hogyan állok a munkához vagy a diétához, a tanuláshoz, így hiteles lehetek a számunkra. S nekem is jó érzés, hogy megkeresnek és hallgatnak rám, elfogadják, amit mondok. Egyébként nagyon sok a lány versenyző, akik egy nőre, aki korban azért nincs olyan rettenetesen messze tőlük, jobban hallgatnak, ha olyan dolgokról van szó, mint a diéta, a testsúly, kinézet vagy az érzelmi dolgok, beleértve a szerelmi problémákat.
– A saját példáját nézve, ha visszapörgethetné az idő kerekét, lenne, amit másképpen csinálna?
– Hogyne, hiszen egy versenyzői pályafutás mindig tanulási folyamat. Versenyzőként abszolút maximalista voltam és szinte minden nap elégedetlen magammal. Ez pozitívumként úgy tükröződött, hogy ez az állapot folyamatosan hajtott előre, hogy az edzéseken is minél többet kihozzak magamból. Aztán persze megértettem, hogy minden nap más állapotban van az ember, és – sarkítva – lehet, hogy egy adott napon csak az a maximum, hogy lemenjek az edzésre, mert amúgy le se mennék. Máskor viszont minden abszolút tökéletes, a fizikum, a technika, a koncentráció. A maximalizmusnak persze vannak negatív hatásai is. Mivel mindig többre és jobbra törekedtem, nem láttam meg annyira a pozitívumokat, mint amennyire kellett volna. Minden embernek megvan a saját gondolkodásmódja, hogy neki éppen hiányérzete van vagy elégedett, és nálam sokszor volt félig üres a pohár, pedig úgy kellett volna nézem, hogy félig tele van. Ebben mára már sokat változtam, azzal együtt, hogy ma is maximalistának tartom magam.
Minden a bátyja dzsúdóruhájával kezdődött
– A kezdetekhez ugorva, tudja, hogy mikor jelent meg először a neve a sportnapilapban?
– Fogalmam sincs.
– 2000. augusztus 30-án, apró betűkkel egy eredményblokkban, a paksi Liberty-Atom Kupa nemzetközi utánpótlásversenyen a lány C korcsoportban az első helyen végzett a 33 kilogrammos súlycsoportban. Szóval, tízévesen. Gyanítom, az általános iskolában nem hagyta, hogy a fiúk húzgálják a haját.
– Nem voltam agresszív, sőt kimondottan csendes, visszahúzódó típus voltam. Manapság is nagyon magasan van az a küszöb, amikor kijövök a béketűrésből. Szolnokon jártam általános iskolába, és azért választottam a dzsúdót, mert a testnevelés mellé valamit muszáj volt. Az egy évvel idősebb bátyámnak a keresztmamám varrt egy nagyon klassz dzsúdóruhát, igazából az tetszett meg. Ám közben sok más sportágat is kipróbáltam, atletizáltam, úsztam, kézilabdáztam és fociztam is, vittek mindenféle versenyekre, és a dzsúdót abbahagytam. Ám két év múlva, 2000-ben Szolnokra költözött egy dzsúdóegyesület, és végül ott kötöttem ki.
– Nagyon fiatalon berobbant a nemzetközi porondra, hiszen 2005-ben, tizenöt évesen aranyérmet szerzett az ifi Európa-bajnokságon, a junior Eb-n pedig bronzérmes lett.
– Az utóbbihoz hozzátartozik, hogy aki ott a magyar színeket képviselte volna, az megsérült, és egy héttel a verseny előtt szóltak, hogy ugorjak be helyette. Első éves ifi voltam, nagy dolognak számított a jóval idősebbek között az Eb-bronz. 2006-ban is megnyertem az ifi Eb-t, a junior Európa-bajnokságokon pedig még összejött két ezüst, 2008-ban viszont az, hogy kiestem a junior vb-n, annyira megviselt, hogy abba akartam hagyni a dzsúdót. De egy kis önsajnáltatás után talpra tudtam állni. Nagyon szerettem volna sikeres élsportoló lenni fiatalkorom óta, úgyhogy nem tudtam elengedni a dzsúdót.
Karakas Hedvig bronza a felnőtt-vb-ről – 19 évesen, sérülten
– Olyannyira nem, hogy 2009-ben megnyerte a junior Eb-t és a junior vb-t is, a felnőtt Eb-n bronzérmes lett, ám ennél is nagyobb szó, hogy a felnőtt-világbajnokságon is bronzérmet szerzett tizenkilenc évesen. Gondolta volna mindezt előtte?
– Ugyan, dehogy. Már csak azért sem, mert juniorként úgy lettem felnőtt-vb-n harmadik, majd rá egy hétre junior Európa-bajnok, aztán junior világbajnok, hogy a felnőtt-vb előtt két hónappal elszakadt a térdemben a keresztszalag. Rotterdamban azonban juniorként teljesen felszabadultan versenyeztem, nem volt semmi veszítenivalóm, ezért is ment olyan jól a dzsúdó.
– A sérülések, betegségek ugyanakkor mindhárom olimpiáján megakadályozták, hogy igazán nagy eredményt érjen el.
– Azt hiszem, 2020-ban mondtam egy interjúban azután, hogy Prágában Európa-bajnok lettem: végre úgy szeretnék részt venni egy olimpián, hogy minden szalag a helyén van nálam és egészséges vagyok. Ez sajnos a harmadik olimpiámon, Tokióban sem jött össze. Londonban nem volt térdszalagom, bokaszalagom, egy hónappal a játékok előtt pedig elszakadt a combizmom is. Így lettem ötödik. A riói olimpia előtt egy évvel aztán ugyanaz a keresztszalag megint elszakadt, a paksi edzőtáborban oldalról belém estek. Újra műtöttek, és a rehabilitációs idő lerövidítése érdekében a keresztszalagműtét után négy hónappal a bokaszalagomat is pótolták. Ám végül Rióban is összejött egy hetedik hely. Tokiót terveztem az utolsó olimpiámnak, oda teljesen egészségesen akartam utazni, de egy edzésen rosszul léptem, bokaszalag-szakadás lett belőle. Ez a műtét már nem fért volna bele, azonban nem akartam nagy dobra verni a sérülésemet, hogy azt gondolják, előre magyarázom az esetleges rossz szereplésemet, mert ez számomra is lehúzó erő lett volna.
– Lát valamilyen magyarázatot a sok sérülésére?
– Nem mindegy, hogyan bánnak az edzők a gyerekekkel fiatal korukban, és a nem megfelelő szakértelem nekem hosszú távra komoly károkat okozott fizikálisan és mentálisan is, amelyeknek a következményeit aztán egész karrierem során végig cipeltem. Ahhoz, hogy a mentális problémákon változtatni tudjunk, sok idő szükséges, és ez rengeteg mindent megnehezített a karrieremben és a civil életemben egyaránt. A sérülésekre a műtétek megoldást jelentettek, de sok időt veszítettem velük, és egy műtött test már soha nem lesz teljesen tökéletes. Nem tudom, hogyan alakulhatott volna a pályafutásom felnőttként, ha gyerekkoromban nincs kizsigerelve a szervezetem, és az apró sérüléseim a helyén vannak kezelve. De ezen már nem tudok változtatni. Akkoriban túl fiatal voltam, nem volt ráhatásom az efféle dolgokra, és csak menni akartam előre. A következményeket viszont nekem kellett évekig viselnem. Így tehát még inkább hálás lehetek a sorsnak azért, amit elértem, még úgy is, hogy a hiányérzet örökre megmarad.
„Arra ébredtem, hogy fél oldalon lebénult az arcom”
– Ami egyébként Tokióban és utána történt önnel, az kész rémtörténet…
– Hát igen… Három nappal a versenyem előtt az olimpiai faluban kártyáztunk, amikor nagyon rosszul kezdtem érezni magam és azt vettem észre, hogy csak perifériásan látok. Akkor azt hittem, hogy ez a fogyasztás miatt van. Másnap aztán rám tört egy iszonyatos fejfájás, majd kettős látásom lett. Mit mondjak, így nem volt ideális versenyezni, ki is estem az első meccsemen. És itthon sem javult a helyzet, nem tudtam felkelni az ágyból egy hónapon keresztül, enni és inni is alig tudtam, az egyik reggel pedig arra ébredtem, hogy fél oldalon lebénult az arcom, ez volt az utolsó tünet. De aztán napról napra elkezdtem jobban lenni, és végül két hónap után minden elmúlt úgy, hogy nem derült ki, mindezt mi okozta, pedig orvostól orvosig jártam. Egy olimpián tökéletes formában kell lenni, és még így is nagyon apró dolgokon múlik az, hogy valaki sikeresen tud-e szerepelni. Ehhez mindennek össze kell állnia. Nekem sajnos egyszer sem állt össze.
– Londonban a negyeddöntőben 2-1-es bírói döntéssel veszített, és nagyon sokan mondták – köztük a sportág egyetlen magyar olimpiai bajnoka, Kovács Antal is –, hogy ez igazságtalan döntés volt, ön viszont teljesen higgadtan fogadta. Hogyan tudta megőrizni az önuralmát?
– A pályafutásom alatt persze voltam néhányszor dühös a bírókra, de soha nem háborogtam, elfogadtam a döntéseiket, hiszen azokon úgysem lehet változtatni. Ha azzal kezdek el foglalkozni, hogy miért döntöttek így vagy úgy, az kizökkent a koncentrációból, és Londonban a negyeddöntő után még jött a vigaszág. Az első olimpiámon számomra az ötödik hely is iszonyatosan nagy siker volt, hiszen az elszakadt combizmommal semmit sem várhattam. Minden meccsem után, amit megnyertem, könnyeztem, amikor pedig kikaptam, az nem tört meg. Nyilván nem sokkal utána már a saját bőrömön érezhettem, mekkora az űr egy érem és egy ötödik helyezés között, de abban az időszakban a felhők fölött jártam, hogy egyáltalán ott lehetek az olimpián. Ott volt anyukám és a bátyám is, hatalmas élmény volt az a három hét Londonban.
– A Covid kemény időszakában a 2020-as prágai Eb-n nem volt nagy nyüzsgés, ellenben itt a dobogó tetejére állhatott, az év végén pedig Magyarországon az Év sportolója lett. Ennél többet nem hozhatott volna ki abból a szörnyű évből.
– A koronavírus-járvány váratlan helyzetet teremtett, hiszen az Eb időpontja többször változott, és nem tudtuk, egyáltalán lesznek-e versenyek. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egyedül bemehettem a Honvédba, és ott tudtam edzeni, legalábbis súlyzózni. Sokáig csak az órám volt az edzőpartnerem, néztem, hogy kint a szabadban milyen időt futok. És erőt merítettem abból, hogy van egy nyugodt felkészülésem, amit nem törnek meg a versenyek és a kényszerű, folyamatos fogyasztás. Iszonyatosan sokat edzettem, és nagyon erős voltam mentálisan. Rengeteg sportolót padlóra küldött, hogy nem látták maguk előtt a következő célt, nekem viszont extra motivációt adott, megerősített, hogy ezt az időszakot ki tudom használni. És erre a bizonyíték az, hogy sikerült megnyernem az Eb-t, azon a napon minden tökéletes volt. Az, hogy én lettem az év sportolója, a hab volt a tortán, amire nem számítottam. A magyar sport olyan erős, hogy ezen a szavazáson egy dzsúdósnak a dobogóra is nehéz felkerülnie. Persze abban az évben sok sportágban nem rendeztek világversenyeket, ami nyilván hozzásegített ahhoz, hogy nekem legyen esélyem.
– Az Instagram-oldalán láthatjuk, hogy az egyik legismertebb sportszermárkát reklámozza, de megosztott már-már divatmodell jellegű fotókat is. Vonzza ez a világ?
– Bevallom, már gyerekként eljátszottam a gondolattal, hogy híres sportoló vagyok, akivel különböző termékeket reklámoznak, és nagyon nagy dolgoknak tartom, hogy az Under Armourral megvalósult egy ilyen együttműködés. Ami az elegáns megjelenést illeti, nem mindegy, hogyan képviselem a Nemzetközi Judoszövetséget a versenyeken és a hétköznapokban egyaránt. De azért nem az a típus vagyok, aki szórja Instagram-sztorikat, sokkal inkább próbálok a képek mögé tartalmat is tenni, értékeket közvetíteni a social medián keresztül. Fontos, hogy mit kap a jövő generációja, és úgy gondolom, hogy ebben nekem is felelősségem van.
– Érzi, hogy példakép?
– Igen, és nagyon jó érzés, sokat kapok vissza az emberektől azáltal, hogy ezt éreztetik is velem. Bár a Testnevelési Egyetemről van két diplomám, sportszervezői, valamint a nemzetközi kapcsolatok sportdiplomáciai szakáról, és judo szakedzői képesítéssel is rendelkezem, az elmúlt másfél év még így is nagyon nehéz volt. Nem tudtam, hogyan tovább, miként alakul majd az életem, ki is vagyok, ha már nem leszek élsportoló. És bennem volt a félelem, hogy elveszítem azt a közeget, ami már a családomnak mondható, hiszen ebben a közegben több időt töltöttem, mind a valódi családtagjaimmal. Szóval féltem, hogy ez a kapocs elszakadhat, ám ez nemhogy nem történt meg, elindultam egy olyan úton, amit nagyon élvezek, hiszen minden nap új dolgokat tanulok, fejlődök, és bár nem tudom, hova vezet az utam, de előrefelé haladok és írom az életem következő fejezetét.
Borítókép: Karakas Hedvig nem az a típus, aki szórja Instagram-sztorikat, a képek mögé próbál tartalmat is tenni (Fotó: Mirkó István)
