Ocskay Gábor hitvallása: nem engedi a múltat eltörölni

Keresem a megfelelő kifejezést, hogyan is jellemezzem. A fehérvári hoki alapító atyja, a magyar jégkorong felvirágoztatója, a sportág élő lelkiismerete. Egytől egyik veretes, cseppet sem túlzó címke. A lényeget talán ezeknél is jobban visszaadja egy további, bár kissé elcsépelt kifejezés: utolsó mohikán. Abban az értelemben mindenképpen, hogy idősebb Ocskay Gábort a siker nem úgy motiválta, ahogy ma arra gondolnánk. Ő alkotni, teremteni akart, s szerencsénkre van mire visszatekintenie.

Ocskay Gábor minden nap találkozik a fiával... Fotó: Mirkó István

Csak azt sajnálja, hogy a tenisztől eltiltották. Fotó: Mirkó István

– Ezért kapott infarktust?
– Ezt azért nem mondanám, de nyilván hozzájárult. Tettem én is érte. Nekem is van, helyesebben már csak volt valami születési rendellenességem a szívemben, miként kiderült, miután Merkely professzor megműtött, aztán a stressz, a több mint százezer cigi is megtette a hatását.

– Mennyi?
– Nem bonyolult, láncdohányos voltam, az évek, a napok számát felszoroztam a napi negyven szál cigarettával. Szerencsére volt erőm lerakni. Kortársam és barátom, Kovalcsik Péter, az egykori kiváló kapus fogadásképpen hajlandó volt százezer forintot veszíteni, csak hogy támogassa a felépülésemet, mert a második infarktus már nem tréfa.

– Mikor volt az első?
– Azt senki sem tudja. Lábon hordtam ki, de a nyoma ott maradt a szívemben.

Hat éve műtöttek, lekopogom, azóta jól vagyok. Hívő emberként úgy éltem meg, visszaküldtek a kapuból, merthogy még van dolgom.

Azt mondják, a szívem úgy harminc–negyven százalékos állapotban van. Én csak azt érzem, hogy szerencsére ketyeg rendesen. Egyedül az bánt, hogy eltiltottak a tenisztől, különben nincs okom a panaszra, szépen elvagyok. 

– Díszpintyként… Tényleg nincs semmi hivatalos tisztsége a magyar hokiban?
– A fiam nevét viselő akadémián, helyesebben csak a pre akadémián, a háromtól tizenöt éves korosztálynál én vagyok a kuratórium elnöke. Ennyi, s a szövetség májusban megválasztott új vezetősége tiszteletbeli elnökségi taggá avatott.

– Többet szeretne, még mindig küzdene, harcolna?
– Már nem. A véleményemet, persze, csak ha kíváncsiak rá, azért elmondom.

Ocskay Gábort is lenyűgözi az Alba Aréna, de a szíve a régi csarnokhoz fűzi

– Hogy tetszik mindenekelőtt az idei csapat, a „nagy” Volán, helyesebben a Fehérvár AV19? Egyáltalán kijár a meccsekre?
– Idegenbe már nem utazom el, de a hazai meccsekre kijárok, ha csak nem ütközik a Titánok mérkőzésével, mert nem tagadom, nekem már inkább az akadémia, az utánpótlás a szívügyem. Bérletem nincs, szerencsére azért beengednek. Tudom, ma már ez így szokás, de kicsit furán érzem magam, amikor jön az e-mail: válaszlevélben jelezzem, amennyiben ott szeretnék lenni a mérkőzésen. S akinek az idősebbek közül nincs e-mail-címe?

Gyerekként az iskolában folyton csak azt hallottam: a múltat végképp eltörölni, talán ezért vagyok érzékenyebb az átlagosnál, s tartom fontosnak a hagyományok tiszteletét.

– Akkor nyilván értékeli, hogy az új jégcsarnok, az Alba Aréna nyitómeccsén ön dobhatta be a korongot.
– Igen, felemelő pillanat volt. Schmidt Ádám államtitkár úr köszöntő beszéde alatt pedig már szinte irultam-pirultam, annyi szépet mondott rólam. Itt, helyben sokáig titokban tartották a dolgot, hogy egyáltalán szánnak-e nekem szerepet az eseményen. Már hozzám is eljutottak a pletykák, miszerint talán meg sem hívnak, ezért fogtam magam, s elmentem az átadást megelőző sajtótájékoztatóra. Amikor megkérdezték, kit képviselek, mondtam, a Fürge Ujjakat… Meglágyíthattam a polgármester úr, Cser-Palkovics András szívét, mert ő is az egekig magasztalt. Szép, sőt gyönyörű a csarnok, bár a szurkolók panaszkodnak a kissé borsos jegy- és büféárak miatt. Talán hozzám hasonlóan ők is nosztalgiát éreznek a régi csarnok iránt. Ami, tudom, nem egy építészeti remek, de hogy is mondjam…

– Lelke van.
– Igen.

Ocskay Gábor ma is a fia nevét viselő, Raktár utcai csarnokhoz kötődik. Fotó: Mirkó István

– A fiát nem tudja elengedni?
– Gábort? Soha, örökre bennem él. De ez nem róla, helyesebben nem csak róla szól. Az ő, továbbá Palkovics Krisztián és Kangyal Balázs visszavonultatott mezét anélkül vitték át az új csarnokba, hogy megkérdeztek volna róla. Talán lett volna más megoldás is, mondjuk replikát készíteni belőlük. A hagyomány, tudja, anélkül tényleg mit sem ér az egész. De nem akarok házsártos vénembernek tűnni. Szélig Viktor jól igazolt, Kiss Dávid nagyszerűen összerakta a csapatot, idén tényleg nem lehet panaszunk. A fiúk sokáig vezették az osztrák bajnokságot, most éppen másodikak, ami nagyszerű teljesítmény, ráadásul erős és meghatározó a magyar mag.

– Újra érvényes tehát a képlet, miszerint ha jó a Volán, jó a válogatott is?
– Remélem, így lesz. Majoross Gergelynél jó kezekben van a válogatott, át tudja adni azt a szellemiséget, amiben még ő is nevelkedett, és senki sem foghatja rá, hogy ne bízna a fiatalokban. Én is nagyon örülök a csupán tizenhat éves Szongoth Domán berobbanásának.

– S milyen jövőt jósol az unokájának, Vén Bendegúznak?
– Korosztályos válogatott, harmadik éve szerepel Svédországban. Az adottságai megvannak hozzá, jó hátvéd válik majd belőle.

– Bántja, hogy a kisebbik fia nem lett jégkorongozó?
– Hogy Isu? Dehogy! Neki más az útja. Különleges gyerek, játszik vagy tíz hangszeren, beszél öt nyelvet, Franciaországban jár nemzetközi egyetemre. Nagyon büszke vagyok rá. Neki sem volt könnyű Gábor elvesztése. Utána bezárkózott, csak itthon beszélt, máshol egy szót sem szólt. Szerencsére a tanárai megértők voltak vele, így gond nélkül végezte az iskoláit, csak írásban kellett felelnie. Talán most kezd feloldódni.

– A fia halála után még majd tíz évig tolta a fehérvári hokit. Nem fordult meg a fejében, hogy kiszáll?
– Nem tehettem. Gábor, magam és a hoki miatt sem. Hányszor, de hányszor a fejemhez vágták, hogy csak miatta csinálom. Ami persze nem volt igaz, de volt idő, amikor valóban együtt csináltuk. Amikor elment, nem csak én éreztem ürességet. Fekete Dani mondta ki, Gábor nélkül semmi sem lesz olyan, mint vele együtt. Az volt a feladatom, hogy mégis minél kisebb zökkenővel menjen minden ugyanúgy tovább. Így igaz, a bajban ismerszik meg az ember. A hokiban mindenki tudja, hogy a Volán–Dunaferr párharcok idején Kercsó Árpáddal is sokat csatáztunk.

S Gábor halála után Árpi..., elnézést, szóval Árpi átjött hozzám kávézni, s megígérte, hogy ezt minden héten megismételjük. Akkor indult az akadémia. Rögtön az első alkalommal megállapodtunk, hogy ő is részt vesz a munkában. Ilyen volt akkoriban a magyar jégkorong.

Grosics Gyula a barátja volt, ő irányította a Fehérvárra

– Visszasírja?
– Ez így nem igaz, mert ma már nem lehet olyan mostoha körülmények között érvényesülni, mint nemhogy a kezdetekkor, hanem mint Gáborék idejében sem.

Kevesen tudják, talán még én sem beszéltem róla, Grosics Gyula bácsinak is köszönhető, hogy Fehérváron beindult a jégkorongélet. Bizalmába fogadott, talán mondhatom, hogy barátok voltunk, együtt römiztünk, s jártuk olykor a pesti éjszakát, Gábor fiam még rúgott neki kapura a Czabán Samu téren. Amikor megsérültem, s abba kellett hagynom a játékot, a Volán elnökeként ő javasolta, hogy a jégkorong-szakosztályt költöztessük Fehérvárra.

Szabadtéri pálya, tizenöt-húsz gyerek, heti háromszor két óra, innen indultunk. Csak 1992-ben lett fedett pályánk, majd bajnoki címekig, az osztrák ligáig, az A csoportig, az akadémia megalapításáig jutottunk. Még Sárközy Tamás, a szövetség egykori elnöke sem hitt benne. Szapporó után üzente meg Gáborral: apádnak mindenben igaza volt. Némi nosztalgiával tényleg kisebb csoda, amit elértünk. Nekem a mai napig ez a mérce. Tudom, hogy egy ponton túl egyre nehezebb fejlődni, mégis csupán közepesre tudom értékelni az akadémián folyó munkát. Dacára annak, hogy Süti, azaz ifjabb Kovács Csaba és Fekti István tényleg minden tőle telhetőt megtesz, de valahogy a gyerekekből, az edzőkből hiányzik az a tűz, ami bennünk, bennük anno megvolt.

– Idén feljutott, jövőre ismét az A csoportban szerepel a válogatott, sőt nem csak a férfi, a női is. Lát arra esélyt, hogy idővel ott is ragadjon?
– Ezt nem is szabad célként kitűzni. Jó lenne végre egyszer bennmaradni, és sűrűbben feljutni, ahogy a sportágban mondják, liftezni. Ez lehet a realitás. Az elmúlt évek tapasztalata azt üzeni, a legtehetségesebb fiataloknak meg kell teremteni a lehetőséget, hogy külföldön, jellemzően Skandináviában edződjenek, ebből profitálhat a válogatott is.

– S személy szerint van még álma?
– Először is, hogy ez az interjú ne nekrológként jelenjen meg… Remélem, kapok még néhány szép évet a Jóistentől. Úgy érzem, az elmúlt években mintha irányt tévesztettünk volna. Világmegváltó terveim már nincsenek, különben is,

akkor térünk vissza a helyes útra, ha mindenki a maga területén végez jó munkát, sok kicsi szeretet viszi előre az életet.

Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy az akadémia működése hosszú távon is biztosított legyen, s a hagyományokban gyökerező szellemiség hassa át.