Üzbegisztán sportpolitikája az elmúlt másfél évtizedben látványos és következetes fejlődést mutatott. Az állam nemcsak a futballra, hanem az egész sportágazatra kiemelt figyelmet fordított: több tízezer sportpálya, új szövetségi programok és fiatalokat célzó versenyrendszerek születtek. A 2012 utáni reformok látványos eredményeket hoztak, különösen az olimpiákon:
- 2008-ban mindössze három érmet szereztek
- 2016-ban már 13-mal zártak
- 2020-ban pedig nyolc arannyal a 14. helyre ugrottak
- 2024 nyarán pedig ismét nyolc aranyat szereztek.
Utóbbi eredménnyel több tradicionálisan erős nemzetet, például Magyarországot is megelőzték az éremtáblázaton. Ez a sportágakon átívelő fejlődés azt mutatja, hogy az állami sportberuházásoknak igenis létjogosultságuk van, csak éppen elengedhetetlen a stratégia következetes végigvitele.
Üzbegisztán Ázsiát választotta
A futball természetesen Üzbegisztánban is kiemelt figyelmet kapott, mint a nemzetközi reprezentáció kulcseszköze. A szovjet éra idején Üzbegisztán a birodalom egyik futballközpontjaként működött: a helyi labdarúgás már a húszas évek végétől szervezett formában zajlott, és számos játékost adott a Szovjetunió különböző csapataiba. 1991 után az ország függetlenné vált, és új sportstratégiai korszak kezdődött. Az egyik első döntés az volt, hogy Üzbegisztán a nemzetközi futballtérképen Ázsiához, és nem Európához kívánt tartozni – részben földrajzi okokból, részben az érvényesülést szem előtt tartva. Az ázsiai konföderáció (AFC) zónájában nagyobb esélyt láttak a világbajnoki kvalifikációra, mint az UEFA mezőnyében, így a többi közép-ázsiai államhoz hasonlóan (Kazahsztánt kivéve) az ázsiai szövetséghez csatlakoztak.
A döntés logikáját visszaigazolta az azóta eltelt harminc év is – legalábbis abból a szempontból, hogy rendre egy karnyújtásnyira voltak a világbajnoki részvételtől. Az üzbég válogatott eddig hét selejtezősorozatban próbálkozott, több alkalommal egészen a kvalifikáció legvégső szakaszáig jutva:
- 2006-ban Bahrein idegenben lőtt góllal ütötte el őket,
- 2014-ben tizenegyesekkel estek ki Jordánia ellen,
- 2018-ban a gólkülönbség miatt maradtak alul Szíriával szemben,
- 2022-ben pedig a Covid-időszak alatti szabálymódosítások hátrányosan érintették őket Észak-Korea visszalépése után.
Ezt követően, a jelenleg zajló kvalifikációs sorozatban, a kilencedik próbálkozásra végre sikerrel jártak: 2026-ban Üzbegisztán története során először lesz ott a világbajnokságon.
A történelmi kvalifikáció persze összefügg a FIFA által bővített mezőnnyel: az amerikai, kanadai és mexikói közös rendezésű tornán már nem 32, hanem 48 csapat vesz részt, így az ázsiai régió is több helyhez jutott. Ez valóban ajtót nyitott olyan válogatottak előtt is, mint Üzbegisztáné vagy Jordániáé. A két ország néhány órán belül, egymást követve biztosította története első világbajnoki részvételét. Ám lényeges különbséget kell tenni azok között, akik csak a bővítés révén „esnek be” a tornára, és azok között, akik évek óta építkeznek, és most végre a rendszer is mögéjük áll. Üzbegisztán esetében ez utóbbiról van szó.
A miniszterelnök állt a futballreform élére
A futballstratégiai fordulat is 2012-ben indult, amikor átalakult a szövetségi irányítás, és új irányvonalat kapott a sportág intézményi felügyelete.
E folyamat egyik politikai motorja az akkori miniszterelnök, későbbi elnök, Savkat Mirzijojev volt, aki már ekkor is a sport – különösen a futball – nemzetstratégiai szerepét hangsúlyozta.
2017-től célzott állami támogatások jelentek meg az utánpótlás-nevelésben: új akadémiák épültek, a sportirányítást pedig nemzetközi együttműködések révén próbálták versenyképessé tenni – főként Németország, Japán és Oroszország felé nyitva. A taskenti Dustlik Edzőközpont a FIFA támogatásával nemzetközi szintű létesítménnyé fejlődött, a futball pedig hivatalos sportpolitikai prioritássá vált – különösen a gyermek- és ifjúsági sport ösztönzésén keresztül.
Az elmúlt öt évben a korosztályos válogatottak minden jelentős ázsiai tornán döntőt vagy legalább elődöntőt játszottak. 2023-ban U20-as Ázsia-kupát nyertek, 2022-ben és 2024-ben az U23-asok ezüstérmet szereztek, kijutottak az olimpiára, és a 2026-os világbajnokiselejtezőkben a felnőttcsapat végre átjutott azon az akadályon, amely korábban rendre áthatolhatatlannak bizonyult. A futball tehát Üzbegisztánban nemcsak deklaráltan nemzeti ügy, hanem ténylegesen is szervezetten kezelt rendszer. Ahogy Timur Kapadze szövetségi kapitány fogalmazott: „Ez nemcsak a játékosok győzelme, hanem az egész népé. Hosszú út áll mögöttünk, és ez egy közösen elért eredmény.”
A Premier League is felfedezte az üzbég futballt
Az eredményesség egyik kézzelfogható hozadéka, hogy egyre több üzbég játékos talál utat a nemzetközi elitbe. A legismertebb közülük Eldor Shomurodov, aki 2020-ban igazolt az olasz élvonalba, és jelenleg az AS Roma futballistája. A legnagyobb reménység Abdukodir Khusanov, aki 21 évesen a Manchester City játékosa – miután a francia RC Lens csapata fedezte fel a hazai bajnokságból. Maga az O’zbekiston Superligasi több mint 80 százalékban hazai játékosokra épít, ami nemcsak az utánpótlás erősödését, hanem a légiósok számának szabályozását is tükrözi. Noha korábban olyan világsztár is megfordult itt, mint Rivaldo, napjainkban elsősorban régióbeli és balkáni játékosok érkeznek egy-egy dél-amerikai vagy afrikai futballista kíséretében.
Érdekes mellékszál, hogy az orosz futball elszigetelődése – a nemzetközi porondról való kizárás és a szankciók következményeként – közvetve az üzbég klubok és játékosok számára is új lehetőségeket hozott. Egyrészt egyre kevesebb külföldi futballista igazol Oroszországba, másrészt a posztszovjet térség fiatal tehetségei – köztük üzbégek – egyre nagyobb számban kerülnek orosz klubokhoz. Jelenleg is több üzbég felnőtt- és utánpótlás-válogatott futballista szerepel az orosz Premjer Ligában vagy annak másodosztályában, ami nemcsak játéklehetőséget, hanem piaci láthatóságot is jelent számukra.
Hasonlóság a magyar modellel
És itt térhetünk rá a magyar párhuzamra – ami eltéréseket is mutat. Magyarországon is bő másfél évtizede kiemelt stratégiai ágazat a labdarúgás, ahol az állami pénz nemhogy jelen van, hanem dominánsan formálja az egész futballgazdaságot. Nálunk is épültek stadionok, akadémiák, sportszállók, edzőközpontok – a támogatási rendszer mérete európai összevetésben is kiemelkedő. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása, hogy a kontinensviadal szintjét sikerült megugrani: Magyarország 2016, 2021 és 2024 során is kvalifikálta magát az Európa-bajnokságra – ami kétségkívül előrelépés az előző évtizedekhez képest. Ugyanakkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az UEFA döntése alapján 24 csapatosra bővített torna már a kontinens közel felének részvételét lehetővé teszi, így a korábban csak álomnak tűnő kijutás mára sokkal inkább elvárható, mint bravúr. A világbajnokság viszont továbbra is távoli cél: hiába a FIFA által megnövelt létszám, Európa – a várakozásokkal ellentétben – csupán korlátozott számú plusz helyet kapott, így a kvalifikációs verseny továbbra is éles.
A két ország sportberuházási modellje között sok a hasonlóság: az állam mindkét esetben kiemelt szereplő, a források bőségesek, és az infrastrukturális háttér ma már nem lehet akadály. Mégis úgy tűnik, hogy az üzbég rendszer célzottabban sáfárkodik az erőforrásaival – egységesebb képzési struktúrával, világos nemzetközi orientációval és egyre láthatóbb eredményekkel.
A 2026-os világbajnokság tehát nemcsak új helyszínekre és új résztvevőkre nyitja meg a kaput, hanem új tanulságokat is kínál: mit jelent jól működtetni egy sportágat, és mit ér egy stratégia, ha nemcsak látványos, hanem következetes is.
Üzbegisztán útja a 2026-os világbajnokságra:
