Diadalok, félelem, eufória egy szövetségi kapitány öngyilkosságának árnyékában

Szűkszavú, a kor szellemének megfelelő hivatalos közleményt adott ki 1975. július 23-án délután a Magyar Labdarúgó-szövetség Intéző Bizottsága. Ebben azt írták, hogy a testület a már akkor is beteg Bozsik József szövetségi kapitányt saját kérésére felmentette a munkavégzés alól, s helyette Baróti Lajos kapta meg a marsallbotot. Persze az Aranycsapat egykori játékosa, Puskás Ferenc legjobb barátja akkor már régen nem volt szövetségi kapitány. Baróti visszatérése viszont még úgy is sokakat meglepett, hogy mindenki tudta: a Kutas István által vezetett MLSZ-nek nem volt más választása. Ráadásul, mire a bejelentés napvilágot látott, Baróti túl volt egy nagyon komoly fiaskón. Olyanon, amibe más egészen biztosan belebukott volna.

Baróti Lajos, aki napra pontosan ötven évvel ezelőtt tért vissza a magyar labdarúgó-válogatott kispadjára Fotó: Honáczy Barnabás Forrás: MTI

A kommunista magyar sportvezetők közül az MLSZ elnöke, Kutas István volt a legnagyobb diktátor. Voltak persze olyan sportolók, akik letették a nagyesküt szaktudása előtt, sőt magam is ismerek még olyan ma is élő egykori versenyzőt, aki ötven év elteltével is szentül hisz Kutasban. Baróti Lajos – akit Végh Antal 11 évvel később nemes egyszerűséggel csak szuperérzékeny öregúrnak nevezett Gyógyít6tatlan című könyvében – pedig nem tehetett mást, elvállalta a lehetetlennek tűnő feladatot. Amely úgy szólt, hogy Magyarország legyen résztvevője az 1978-as, Argentínában rendezendő, mindössze 16 csapatos világbajnokságnak. Mondhatnánk: jobb híján, ha már az 1976-os Eb-részvételt és olimpiai szereplést is elbukta.

Rádióközvetítés a Margitszigeti Nagyszállóból. Az asztalnál (balról jobbra) Szabó Ferenc labdarúgó, Szepesi György riporter, Baróti Lajos és dr. Lakat Károly edzők
Fotó: Fortepan

Szinte lehetetlen feladatot kapott Baróti Lajos

Kutas ezt a szinte lehetetlennek tűnő célt azok után jelölte ki, hogy a magyar nemzeti tizenegy sem az 1970-es, sem az 1974-es vb-n nem lehetett ott. Az első nagy bukás, a Csehszlovákia elleni 1-4 Marseille-ben az NDK-ból hazahívott Sós Károly, a második a kor nagy magyar edzőjének, Illovszky Rudolfnak a lelkén száradt. Meg a játékosokén persze. Illovszky már csak ezért sem lehetett 1975-ben újra szövetségi kapitány, igaz, nem is akart az lenni. Ugyan volt két olyan edző, aki tudása alapján simán megkaphatta volna a tisztséget, mégsem jöhettek szóba. Dalnoki Jenő és Lakat Károly Kutas szemében két olyan figura volt, akik a viselkedésükkel is kivívták az MLSZ elnökének állandó haragját. 

Az antikommunista és tanárember Lakat Károly Kutas szemében olyan volt, mint egy bűnöző, s Dalnoki sem evett a diktátor MLSZ-elnök tenyeréből.

Dalnoki 1975 tavaszán a Kupagyőztesek Európa-kupája döntőjébe vezette a fiatal játékosokból álló FTC-t (a bázeli döntőben az akkor még szovjet Dinamo Kijev 3-0-ra lesöpörte a Fradit), Lakat meg korábban nyert két olimpiát, 1964-ben és 1968-ban. Kettejük közül kétségtelenül Lakat volt a szomorúbb, amikor kiderült, hogy nem vezetheti a nemzeti tizenegyet. (Erre később, amikor már Szepesi György lett az MLSZ elnöke, mégis sor kerülhetett, de az idős mesternek az a feladat tényleg megoldhatatlannak bizonyult.)

Már Bozsik József 1974-es kinevezése is azt mutatta meg, mennyire nagy volt a válság az ország akkori legnépszerűbb csapatánál. Ahogyan már írtuk, a svédek elleni 1973-as 3-3-as döntetlen gyakorlatilag elsodorta Illovszky Rudolfot és azt a Juhász Pétert is, aki a hetvenes évek legjobb balhátvédje volt, de aki Illovszky döntése után nem kapott helyet a svédek elleni kezdőcsapatban. Juhász bűne az volt, hogy a felkészülés során egy kártyaparti közepette csúnya szavakat használva felelt Illovszky azon kérdésére, hogy ki miként érzi magát. 

Juhász mentségére szóljon, hogy a kezében olyan lapokat bűvölt, ami ezer évben egyszer kerül egy-egy ultibajnok markába, így talán fel sem fogta, ki beszélt hozzá, s mit kérdezett.

Mindegy, akkoriban ennyi is elég volt ahhoz, hogy a mester kivágja őt a keretből, s Juhász onnantól fogva egyszer sem játszhatott a válogatottban. A svédek elleni 3-3 után Illovszky még kapott hat barátságos meccset, s 1974. május 29-én, a jugoszlávok elleni 3-2-re megnyert mérkőzésen köszönt el végleg a nemzeti csapattól. Csakúgy, mint az 1967-ben Aranylabdát nyerő Albert Flórián.

Bozsik József csupán egy mérkőzésen ült a magyar labdarúgó-válogatott kispadján
Fotó: Fortepan/Bojár Sándor

Moór Ede titokzatos öngyilkossága

Nem sokkal a kinevezése után derült ki, hogy Bozsik József nagyon súlyos szívbeteg, így egyetlen mérkőzésen irányíthatta a nemzeti csapatot. 1974. szeptember 29-én a bécsi Práterben Ausztria 1-0-ra nyert a magyarok ellen, s nem sokkal később Bozsikot – egyelőre ideiglenesen – Moór Ede, majd Szőcs János váltotta. Moór összesen hat meccsen dirigált, majd menesztették, Szőcs Jánosnak – Bozsikhoz hasonlóan – összesen egy mérkőzés jutott. Moór Ede sorsa amúgy is borzalmas véget ért: a Salgótarjánnal az 1971–72-es bajnokságban bronzérmet nyerő edző 1976. december 17-én, 57 évesen halt meg. A korabeli újságok nagyon szűkszavúan foglalkoztak Moór Ede halálával, aki – mint ez később kiderült – öngyilkos lett. A háttérről másfél évtizeddel később a tatabányaiak legendás védője, Szabó György beszélt Posch Ede Félistenek című könyvében:

Egyszer azt a furcsa kijelentést tette, hogy én még vígan játszani fogok, amikor ő már nem lesz. Hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni, mire gondolhat. Néhány nap múlva öngyilkos lett, bevett egy rakás gyógyszert…

Térjünk azonban most vissza Baróti Lajoshoz, aki tehát – hivatalosan – napra pontosan 50 évvel ezelőtt kapta meg a felkérést, amelyre nem tudott nemet mondani. Amikor 1966-ban az angliai világbajnokságon a szovjetek ellen a negyeddöntőben elszenvedett 2-1-es vereség után először a BBC élő rádióadásában mondott le, talán maga sem gondolta volna, hogy lesz ő még magyar szövetségi kapitány. A világbajnokságot követően idehaza előbb az Újpesti Dózsa, majd a Vasas csapatát vezette, s közte – 1971-ben – elfogadta a Perui Labdarúgó-szövetség felkérését, így lett a távoli ország szövetségi kapitánya. Végh Antal erre írta azt, hogy „Baróti bukott edzőként tért haza Peruból” – ezekkel a kijelentésekkel akkor senki sem tudott mit kezdeni. 

Óriási diadal a szovjetek és az argentinok ellen

Ma már tudjuk, hogy Baróti Lajos azon kevés edzők egyike volt, aki szót tudott érteni Kutas Istvánnal, s talán ezért is volt kézenfekvő, hogy az MLSZ Intéző Bizottsága őt jelölje ki szövetségi kapitánynak. Az 1976-os Európa-bajnoki szereplés lehetősége a kinevezés pillanatában már nem volt reális, mert addigra a magyar válogatott Cardiffban is és Budapesten is kikapott Walestől, így a Wales, Magyarország, Ausztria, Luxemburg négyesből a walesi csapat jutott tovább a legjobb nyolc közé, hogy ott azonnal kiessen a jugoszlávok ellen. Barótinak ezzel tehát nem kellett vesződnie, miként az 1976-os montreali olimpiai selejtező is hamar véget ért az 1972-ben még ezüstérmes, 1968-ban és 1964-ben aranyérmes magyaroknak azzal, hogy már a kvalifikációs sorozat első körében a budapesti 2-0-s győzelem után, 1975. június 7-én a szófiai visszavágón Bulgária 4-0-ra lesöpörte az akkor már Baróti Lajos vezette magyar csapatot. Itt érdemes megállni egy pillanatra: bár az MLSZ hivatalosan valóban csak 1975. július 23-án jelentette be Baróti szövetségi kapitányi kinevezését, 

a mester már 1975 májusában és júniusában is az olimpiai válogatott szövetségi kapitányaként dolgozhatott.

A rettenetes, 4-0-s szófiai vereség annyira megviselte, hogy minden felelősséget magára vállalt, sokan azt hitték, hogy ezek után az MLSZ elköszön tőle. Mégsem így történt, s ezzel vette kezdetét az a korszak, amelynek a végén a magyar válogatott kijutott az 1978-as argentínai világbajnokságra. Ami azért is volt csoda, mert a szófiai 0-4 után a szaksajtó a magyar labdarúgás totális válságáról írt.

Baróti ezen kapitányi korszakának egyik legnagyobb meccse az 1976. március 27-én a Népstadionban lejátszott barátságos találkozó volt Argentína ellen. Bár Maradona ezen az összecsapáson nem került be a dél-amerikai csapatba, 

a Budapesten fellépő argentin játékosok között ott találjuk a későbbi világbajnokok közül Kempest, Ardilest, Tarantinit, Gallegót vagy éppen Luque-t. 

A Nyilasi Tibor és Fazekas László által rúgott két magyar gól, a 2-0-s győzelem akkor is óriási dolog volt, ha csak barátságos meccsekről beszélünk. A vb-selejtező sem volt épp egyszerű menet, de azzal, hogy a magyarok a görögök ellen idegenben pontot szereztek, s idehaza a görögök mellett a szovjeteket is legyőzték, sikerült megszerezni a csoport első helyét. 

A szovjetek budapesti legyőzése nagy lépést jelentett az 1978-as vb-részvétel felé
Fotó: Arcanum

Ehhez persze az is kellett, hogy a görög csapat hazai pályán legyőzze a Szovjetuniót. A Bolívia elleni interkontinentális pótselejtező kettős magyar sikere pedig már csak hab volt a tortán.

Baróti nem akart kimenni a világbajnokságra

Az 1975 júliusában fanyalgással vegyes csodálkozással fogadott Baróti Lajos tehát megcsinálta azt, amiben kevesen hittek: kivitte Magyarországot az 1978-as világbajnokságra. Ott azonban már nem tudta tovább folytatni azt a sorozatot, amelyet sokan elképzeltek. A borzalmasan nehéz vb-csoportbeosztás ellenére (a magyarok a házigazda Argentína mellett Olaszországgal és Franciaországgal kerültek azonos csoportba) Baróti végig bizakodó volt, s a sorsolást követően a továbbjutás lehetőségéről beszélt. Ma már tudjuk, hogy ez nem volt több puszta vágyálomnál, még akkor sem, ha az argentinok elleni első meccsen tényleg csodásan küzdött Magyarország, s próbálta ellensúlyozni az elfogultan bíráskodó portugál játékvezető összes ármánykodását.

Baróti Lajos, aki sosem tudott, akart vagy mert ellentmondani Kutas Istvánnak, saját csapdájába esett bele. Később egy könyvben (L. Réti Anna: Miért vesztettünk?) azt mondta, hogy a vb-selejtezők sikeres megvívása után már nem akart kimenni a világbajnokságra, s ezt többször jelezte is Kutasnak. Ám a kijutástól totális mámorba kerülő MLSZ-elnök hallani sem akart erről. 

Baróti erőtlen próbálkozásainak egyike az volt, hogy ellenezte az angolok ellen a vb előtt lekötött londoni barátságos meccset, sőt, azt a műfüves edzőtábort is, ahol a világbajnokság előtt nem sokkal Várady Béla izomszakadást szenvedett. 

Ezek a tiltakozások azonban elhaltak, Kutas szeme előtt csak az lebegett, hogy ő lesz az az MLSZ-elnök, akinek a vezetése alatt, két vb-hiányzást követően Magyarország újra nagy lesz. Legalább olyan nagy, mint 1966-ban volt Angliában. S ezt nagyon-nagyon sokszor elmondta Baróti Lajosnak is, mindig emlékeztetve a mestert arra, hogy ha 1966-ban sikerült a kétszeres világbajnok brazilokat 3-1-re legyőzni, akkor miért ne sikerülne az újabb nagy dobás az 1978-as világbajnokságon.

A vb-szereplés előbb Barótit, majd nem sokkal később Kutast is elsodorta. Az edző az osztrák Admira Wacker kispadjára ült, majd 1980 és 1982 között a Benfica mestere lett. Ez volt az utolsó nagy dobása. 1981 tavaszán előbb a bajnokságot, majd a Portugál Kupát is megnyerte a lisszaboni csapattal. Ő volt az első edző Portugáliában, akinek ez a bravúr sikerült.

Mellettem az utódom: balra Kutas István MLSZ-elnök, jobbra Szepesi György, aki Kutas után lett az MLSZ elnöke
Fotó: Fortepan

Kutas István elnöki időszakának utolsó mérkőzésére 1978. november 15-én, Nyugat-Németországban, Frankfurtban került sor. Talán a sors akarta így, nem tudni, de ez a meccs a 61. percben, 0-0-s állásnál az egyre sűrűbb köd miatt félbeszakadt, s a későbbiekben sem tudták folytatni a mérkőzést. A tejfehér, gomolygó frankfurti ködben tűnt el végleg az MLSZ egykori diktátora, s mindaz, ami tevékenységét hosszú éveken keresztül fémjelezte.