Ritka betegséggel küzdő kislányával együtt a sport nagykövetei
Világ- és Európa-bajnok, klubcsapataival is számos sikert ért el, csak az olimpiai érem hiányzik a kollekciójából. De ezt inkább csak mi gondoljuk így, Drávucz Rita, a magyar női vízilabda-válogatott korábbi vezére megtanulta mindennek a jó oldalát megtalálni. A ritka betegséggel együtt élő kislánya is erre motiválja. Ő indította arra, hogy alapítványt hozzon létre és a Magyar Paralimpiai Bizottság nagyköveti felkérését elfogadja. Emellett szervezi a II. kerület sportéletét, és szerepel a III. kerületi TVE pólócsapatában.
Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.
– Klubszinten magyar és olasz bajnoki, valamint BEK-győzelem, a válogatottal világ- és Európa-bajnoki, valamint világkupa-aranyérem, ezek mellé gólkirálynői címek egész sora. A legfontosabb érem azonban hiányzik a gyűjteményből. Önnek is?
– Igen. 2000-ben már a kvalifikáción is ott voltunk, de az olimpiáról döntő mérkőzésen a bírók és az ellenfél nyert. Ezt követően háromszor is lett volna lehetőségem az éremszerzésre. Mindig nagyon jó csapatunk volt, mégsem tudtuk a legjobbat kihozni magunkból. Két bronzmeccset is elvesztettünk. Persze annak is örülök, hogy egyáltalán ott lehettem három olimpián. Mindig megpróbálom megtalálni a dolgok jó oldalát.
– A 2012-es olimpia előtt azt nyilatkozta, hogy az ezüstöt is kevesellné…
– Ezt nyilatkoztam volna? Igen, valóban. De azt vallom, az ember mindig törekedjen a maximumra, aztán legfeljebb megelégszik a kevesebbel.
– Van-e olyan emlékezetes gólja, mérkőzése, amire szívesen gondol vissza?
– Eszembe jutnak a jó dolgok, mint a hazai Európa-bajnokság vagy a világbajnokság Montréalban. Utóbbi esetében 6-2 volt az állás az amerikaiak elleni döntőben, alig tudtuk elhinni, hogy a második negyedben négy góllal vezetünk. Ők kiegyenlítettek, végül hosszabbítás következett, így győztünk. Azon a meccsen három gólt, köztük a befejezőt is én lőttem, ami felemelő érzés volt. Az 1998-as junior Eb fináléja is felejthetetlen emlék, néhány másodperccel a lefújás előtt lőttem be a győztes gólt.
– Milyenek voltak az Olaszországban eltöltött évek? Az olasz csapat a világversenyeken mindig nagy riválisa volt a mieinknek. A kluboknál ez sosem köszönt vissza?
– Többségében olasz válogatott pólósok voltak a csapattársaim. Furcsa helyzet volt, mert év közben egymást erősítettük, a nyáron egymás ellen játszottunk. Olaszországban maximálisan az edzésre és a meccsre kellett koncentrálni, hiszen egy idegenlégióstól minimum hetvenszázalékos teljesítményt vártak el, egyébként kérdéses volt, hogy a következő évre is maradhat-e. Azt mondták, hogy il straniero deve fare la differenza, vagyis az idegenlégiósnak kell jelentenie a különbséget a két csapat közt. Ezt már az elején jól megjegyeztem.
– A vízilabdában a víz felszíne alatt megy az adok-kapok. Éveken át játszott Olaszországban, hol keményebb a játék, itt vagy ott?
– Inkább az olaszoknál, és úgy általában a mediterrán nemzeteknél. Én megpróbáltam mindig a játékra koncentrálni, törekedtem arra, nehogy egy személyes párharc miatt elboruljak. A bírói igazságtalanság a gyengém, amit a mai napig nagyon nehezen viselek. Az olaszok például nagyon jól el tudták hitetni a bíróval, hogy nem ők faultoltak, hanem az ellenfél. Tudom, hogy a partról nagyon nehéz ítélkezni, emiatt talán jobb lenne, ha több bíró fújná a mérkőzéseket, illetve ha több kamerával rögzítenék és közvetítenék azokat.
– Volt kirívó esete?
– Hajaj! Olaszországban történt, ráadásul egykori csapattársammal, aki egyébként olimpiai bajnok is. Aki magas szintre jut, annak példát kellene mutatnia, és nem mutathat magáról olyan képet, ami nem sportszerű. Ő mégis megharapta a vállamat a bíró előtt, és a végén – mivel az érdekek úgy kívánták – engem tiltottak el, mert öt perccel később megint összegabalyodtunk! Hiába volt ott a nyom a vállamon hetekig, nem hatotta meg a bírót, a vétkes nem kapta meg a büntetést. Biztos nem árulok el titkot: a sport nem mindig tiszta játék, és előnyben vannak azok, akiknél erős a sportdiplomácia, ugyanakkor én a fair play tisztelője vagyok.
– A londoni olimpia után hagyta abba a játékot. A csalódás hatására?
– Akkor már 32 éves voltam, szerelmesek voltunk a férjemmel. Minden válogatott sportoló olimpiára készül, ciklusokban, négy évben gondolkozik. Döntenünk kellett, 32 vagy 36 évesen vállalok-e babát. Minél előbb szerettük volna, hogy nyitva maradjon a lehetőség a riói visszatérésre.
– Ami aztán nem valósult meg.
– Egyrészt azért nem, mert amikor 2012 októberében, a londoni olimpia után lementem edzésre, gyakorlatilag nem tudtam felemelni a vállam. Meg kellett volna műteni. Féléves gyógytornába telt, mire rendbe hoztuk. Másrészt Flóra lányom három hónappal a londoni olimpia után fogant meg. Kétoldali dongalábbal született, gyakorlatilag terápiáról gipszelésekre, műtétre és terápiákra vittem állandóan, ezért nem nagyon tudott úgy kikapcsolni az agyam, hogy beugorjak a vízbe, magamra koncentráljak, és őt otthon hagyjam. Úgy éreztem, hogy nekem máshol van kötelezettségem. Az eszem és a szívem is azt diktálta, hogy csak vele legyek.
– Néhány éve a nyilvánosságot is vállalta a kislánya betegségével kapcsolatban. Miért döntött így?
– Attól kezdve, hogy Flórám megszületett, hosszú két évünk volt. A második évben nem állt föl, nem járt, tudtuk, hogy baj van. Rengeteg kiváló orvos látta a lányunkat, és eléggé felzaklatott, hogy tízből egynek sem jutott eszébe, milyen betegségről is lehet szó. Végül egy fiatal genetikus, Szakszon Katalin doktornő segített. Hónapokba telt, mire megkaptuk a vérelemzés eredményét. A lányomnál a Charcot-Marie-Tooth nevű ritka genetikai betegséget diagnosztizálták. Ezt követően különböző fejlesztő központokat látogattunk, hidroterápiára, újabban robotikára és konduktív gyógytornára járunk. Flóra mindennapjainak része a fejlesztés, úgy, mint az élsportolónak az edzés. Természetesen főállásban máshol dolgozom, de szabadidőmben utánaolvasok, merre halad a tudomány. Az a cél vezérel, hogy találják föl a gyógyszert erre a betegségre, amivel a lányunkon is segíthetünk. Ezért alapítottam meg a WonderFlora & CMT Alapítványt, és azon dolgozunk, hogy itthon megismertessük ezt a betegséget. Amióta a nyilvánosság elé léptünk, főképp az elmúlt fél évben sokan érdeklődtek Flóra iránt. Ezúton is köszönünk minden támogatást.
– Három éve Flórával együtt a magyar parasport napjának nagykövetei lettek. Milyen indíttatásból?
– Nekem rendkívül fontos, hogy Flóra jövőjét építsem. Együtt tudok élni a szemlélettel, hogy érzékenyítsünk, hiszen ugyanolyanok, de mégis mások ezek a gyermekek, felnőttek, akik értelmileg vagy a mozgásukban korlátozottak. Fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogyan kell feléjük fordulni. Nekem ez szívügyem, mert a lányom a most felnövő generációban fog élni, és fontos, hogy akik most tanulnak, azok akadálymentesen gondolkozzanak. A sport persze ebben is segít. Flórának nagyon tetszik az ülőröplabda, de legszívesebben mindent kipróbálna. Kíváncsi vagyok, hogy milyen sportot fog választani. Az úszást már egy ideje nem gyakorolhatja a járvány miatt, de bízom benne, hogy a sportban majd megtalálja a helyét. Szerintem a sport által tudunk a legjobban beilleszkedni, érzékenyíteni, hiszen ott mindenki egyenlő.
– Időközben ön is újrakezdte a sportolást. Mi motiválta a visszatérését öt év kihagyás után, a kislánya születése és a sportmenedzseri tanulmányai befejeztével?
– Amikor újrakezdtem, már lediplomáztam, kislányunk pedig már óvodás volt. Már együtt éltünk azzal a tudattal, hogy Flórával milyen feladataink lesznek a jövőben. Éppen itthon rendezték meg a világbajnokságot, illetve az azt követő masters-vb-t, annak apropóján állították össze a csapatot, és engem is hívtak. Először nem fűlt a fogam a dologhoz, hiszen nem gondoltam, hogy öt év után a magam által elvárt szintet el tudom érni, de aztán már nem foglalkoztam ezzel, inkább csak örömömet leltem a lányok társaságában meg az edzésekben. Az uszodában nőttem föl, gyakorlatilag hatéves korom óta ez határozta meg a mindennapjaimat, jó volt oda visszatérni.
– Néhány edzés után aztán már bajnoki meccset játszott…
– Igen, mert az ob I/b-ben szerepelt a csapatom, a III. kerületi TVE. A reflexek megmaradtak, a passzolást sem kellett gyakorolni, kicsit a fizikumomat kellett visszahozni. De szerencsés helyzetben vagyok, azóta is, ha nem megyek hétköznap edzésre, tudok mozogni a hétvégi meccseken. Természetesen nem ez a követendő példa, de előfordul, hogy nem jut idő család és munka mellett az edzésre. Már én sem vagyok a régi, elmúltam negyvenéves. Ez már inkább szabadidősport. Végre nincs kikötve, hogy húsvétkor ide, karácsonykor oda kell mennem, és este hatkor, majd reggel nyolckor is beugranom a hideg vízbe. Jó érzés, hogy akkor megyek le edzésre, amikor ráérek és van kedvem.
– A család és a munka mellett volt ideje követni a női válogatott szereplését az olimpiai kvalifikációs tornán?
– Láttam, hogy kiválóan játszottak, magabiztosan verték meg az olaszokat. Hihetetlen, hogy sorozatban háromszor lettünk negyedikek az olimpián, ezért azt kívánom a lányoknak, hogy idén ez megváltozzon, és sikerüljön érmet szerezni.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.