Ritka betegséggel küzdő kislányával együtt a sport nagykövetei

Világ- és Európa-bajnok, klubcsapataival is számos sikert ért el, csak az olimpiai érem hiányzik a kollekciójából. De ezt inkább csak mi gondoljuk így, Drávucz Rita, a magyar női vízilabda-válogatott korábbi vezére megtanulta mindennek a jó oldalát megtalálni. A ritka betegséggel együtt élő kislánya is erre motiválja. Ő indította arra, hogy alapítványt hozzon létre és a Magyar Paralimpiai Bizottság nagyköveti felkérését elfogadja. Emellett szervezi a II. kerület sportéletét, és szerepel a III. kerületi TVE pólócsapatában.

Drávucz Rita. 20210225 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Klubszinten magyar és olasz bajnoki, valamint BEK-győzelem, a válogatottal világ- és Európa-bajnoki, valamint világkupa-aranyérem, ezek mellé gólkirálynői címek egész sora. A legfontosabb érem azonban hiányzik a gyűjteményből. Önnek is?

– Igen. 2000-ben már a kvalifikáción is ott voltunk, de az olimpiáról döntő mérkőzésen a bírók és az ellenfél nyert. Ezt követően háromszor is lett volna lehetőségem az éremszerzésre. Mindig nagyon jó csapatunk volt, mégsem tudtuk a legjobbat kihozni magunkból. Két bronzmeccset is elvesztettünk. Persze annak is örülök, hogy egyáltalán ott lehettem három olimpián. Mindig megpróbálom megtalálni a dolgok jó oldalát.

– A 2012-es olimpia előtt azt nyilatkozta, hogy az ezüstöt is kevesellné…

– Ezt nyilatkoztam volna? Igen, valóban. De azt vallom, az ember mindig törekedjen a maximumra, aztán legfeljebb megelégszik a kevesebbel.

– Van-e olyan emlékezetes gólja, mérkőzése, amire szívesen gondol vissza?

– Eszembe jutnak a jó dolgok, mint a hazai Európa-bajnokság vagy a világbajnokság Montréalban. Utóbbi esetében 6-2 volt az állás az amerikaiak elleni döntőben, alig tudtuk elhinni, hogy a második negyedben négy góllal vezetünk. Ők kiegyenlítettek, végül hosszabbítás következett, így győztünk. Azon a meccsen három gólt, köztük a befejezőt is én lőttem, ami felemelő érzés volt. Az 1998-as junior Eb fináléja is felejthetetlen emlék, néhány másodperccel a lefújás előtt lőttem be a győztes gólt.

– Milyenek voltak az Olaszországban eltöltött évek? Az olasz csapat a világversenyeken mindig nagy riválisa volt a mieinknek. A kluboknál ez sosem köszönt vissza?

– Többségében olasz válogatott pólósok voltak a csapattársaim. Furcsa helyzet volt, mert év közben egymást erősítettük, a nyáron egymás ellen játszottunk. Olaszországban maximálisan az edzésre és a meccsre kellett koncentrálni, hiszen egy idegenlégióstól minimum hetvenszázalékos teljesítményt vártak el, egyébként kérdéses volt, hogy a következő évre is maradhat-e. Azt mondták, hogy il straniero deve fare la differenza, vagyis az idegenlégiósnak kell jelentenie a különbséget a két csapat közt. Ezt már az elején jól megjegyeztem.

– A vízilabdában a víz felszíne alatt megy az adok-kapok. Éveken át játszott Olaszországban, hol keményebb a játék, itt vagy ott?

– Inkább az olaszoknál, és úgy általában a mediterrán nemzeteknél. Én megpróbáltam mindig a játékra koncentrálni, törekedtem arra, nehogy egy személyes párharc miatt elboruljak. A bírói igazságtalanság a gyengém, amit a mai napig nagyon nehezen viselek. Az olaszok például nagyon jól el tudták hitetni a bíróval, hogy nem ők faultoltak, hanem az ellenfél. Tudom, hogy a partról nagyon nehéz ítélkezni, emiatt talán jobb lenne, ha több bíró fújná a mérkőzéseket, illetve ha több kamerával rögzítenék és közvetítenék azokat.

A világ- és Európa-bajnok sportoló élvezi, hogy manapság kötöttségek nélkül játszhat
Fotó: Bach Máté

– Volt kirívó esete?

– Hajaj! Olaszországban történt, ráadásul egykori csapattársammal, aki egyébként olimpiai bajnok is. Aki magas szintre jut, annak példát kellene mutatnia, és nem mutathat magáról olyan képet, ami nem sportszerű. Ő mégis megharapta a vállamat a bíró előtt, és a végén – mivel az érdekek úgy kívánták – engem tiltottak el, mert öt perccel később megint összegabalyodtunk! Hiába volt ott a nyom a vállamon hetekig, nem hatotta meg a bírót, a vétkes nem kapta meg a büntetést. Biztos nem árulok el titkot: a sport nem mindig tiszta játék, és előnyben vannak azok, akiknél erős a sportdiplomácia, ugyanakkor én a fair play tisztelője vagyok.

– A londoni olimpia után hagyta abba a játékot. A csalódás hatására?

– Akkor már 32 éves voltam, szerelmesek voltunk a férjemmel. Minden válogatott sportoló olimpiára készül, ciklusokban, négy évben gondolkozik. Döntenünk kellett, 32 vagy 36 évesen vállalok-e babát. Minél előbb szerettük volna, hogy nyitva maradjon a lehetőség a riói visszatérésre.

– Ami aztán nem valósult meg.

– Egyrészt azért nem, mert amikor 2012 októberében, a londoni olimpia után lementem edzésre, gyakorlatilag nem tudtam felemelni a vállam. Meg kellett volna műteni. Féléves gyógytornába telt, mire rendbe hoztuk. Másrészt Flóra lányom három hónappal a londoni olimpia után fogant meg. Kétoldali dongalábbal született, gyakorlatilag terápiáról gipszelésekre, műtétre és terápiákra vittem állandóan, ezért nem nagyon tudott úgy kikapcsolni az agyam, hogy beugorjak a vízbe, magamra koncentráljak, és őt otthon hagyjam. Úgy éreztem, hogy nekem máshol van kötelezettségem. Az eszem és a szívem is azt diktálta, hogy csak vele legyek.

– Néhány éve a nyilvánosságot is vállalta a kislánya betegségével kapcsolatban. Miért döntött így?

– Attól kezdve, hogy Flórám megszületett, hosszú két évünk volt. A második évben nem állt föl, nem járt, tudtuk, hogy baj van. Rengeteg kiváló orvos látta a lányunkat, és eléggé felzaklatott, hogy tízből egynek sem jutott eszébe, milyen betegségről is lehet szó. Végül egy fiatal genetikus, Szakszon Katalin doktornő segített. Hónapokba telt, mire megkaptuk a vérelemzés eredményét. A lányomnál a Charcot-Marie-Tooth nevű ritka genetikai betegséget diagnosztizálták. Ezt követően különböző fejlesztő központokat látogattunk, hidroterápiára, újabban robotikára és konduktív gyógytornára járunk. Flóra mindennapjainak része a fejlesztés, úgy, mint az élsportolónak az edzés. Természetesen főállásban máshol dolgozom, de szabadidőmben utánaolvasok, merre halad a tudomány. Az a cél vezérel, hogy találják föl a gyógyszert erre a betegségre, amivel a lányunkon is segíthetünk. Ezért alapítottam meg a WonderFlora & CMT Alapítványt, és azon dolgozunk, hogy itthon megismertessük ezt a betegséget. Amióta a nyilvánosság elé léptünk, főképp az elmúlt fél évben sokan érdeklődtek Flóra iránt. Ezúton is köszönünk minden támogatást.

Drávucz Rita és kislánya, Flóra
Fotó: Bach Máté

– Három éve Flórával együtt a magyar parasport napjának nagykövetei lettek. Milyen indíttatásból?

– Nekem rendkívül fontos, hogy Flóra jövőjét építsem. Együtt tudok élni a szemlélettel, hogy érzékenyítsünk, hiszen ugyanolyanok, de mégis mások ezek a gyermekek, felnőttek, akik értelmileg vagy a mozgásukban korlátozottak. Fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogyan kell feléjük fordulni. Nekem ez szívügyem, mert a lányom a most felnövő generációban fog élni, és fontos, hogy akik most tanulnak, azok akadálymentesen gondolkozzanak. A sport persze ebben is segít. Flórának nagyon tetszik az ülőröplabda, de legszívesebben mindent kipróbálna. Kíváncsi vagyok, hogy milyen sportot fog választani. Az úszást már egy ideje nem gyakorolhatja a járvány miatt, de bízom benne, hogy a sportban majd megtalálja a helyét. Szerintem a sport által tudunk a legjobban beilleszkedni, érzékenyíteni, hiszen ott mindenki egyenlő.

– Időközben ön is újrakezdte a sportolást. Mi motiválta a visszatérését öt év kihagyás után, a kislánya születése és a sportmenedzseri tanulmányai befejeztével?

– Amikor újrakezdtem, már lediplomáztam, kislányunk pedig már óvodás volt. Már együtt éltünk azzal a tudattal, hogy Flórával milyen feladataink lesznek a jövőben. Éppen itthon rendezték meg a világbajnokságot, illetve az azt követő masters-vb-t, annak apropóján állították össze a csapatot, és engem is hívtak. Először nem fűlt a fogam a dologhoz, hiszen nem gondoltam, hogy öt év után a magam által elvárt szintet el tudom érni, de aztán már nem foglalkoztam ezzel, inkább csak örömömet leltem a lányok társaságában meg az edzésekben. Az uszodában nőttem föl, gyakorlatilag hatéves korom óta ez határozta meg a mindennapjaimat, jó volt oda visszatérni.

– Néhány edzés után aztán már bajnoki meccset játszott…

– Igen, mert az ob I/b-ben szerepelt a csapatom, a III. kerületi TVE. A reflexek megmaradtak, a passzolást sem kellett gyakorolni, kicsit a fizikumomat kellett visszahozni. De szerencsés helyzetben vagyok, azóta is, ha nem megyek hétköznap edzésre, tudok mozogni a hétvégi meccseken. Természetesen nem ez a követendő példa, de előfordul, hogy nem jut idő család és munka mellett az edzésre. Már én sem vagyok a régi, elmúltam negyvenéves. Ez már inkább szabadidősport. Végre nincs kikötve, hogy húsvétkor ide, karácsonykor oda kell mennem, és este hatkor, majd reggel nyolckor is beugranom a hideg vízbe. Jó érzés, hogy akkor megyek le edzésre, amikor ráérek és van kedvem.

– A család és a munka mellett volt ideje követni a női válogatott szereplését az olimpiai kvalifikációs tornán?

– Láttam, hogy kiválóan játszottak, magabiztosan verték meg az olaszokat. Hihetetlen, hogy sorozatban háromszor lettünk negyedikek az olimpián, ezért azt kívánom a lányoknak, hogy idén ez megváltozzon, és sikerüljön érmet szerezni.