Marton Éva: A hang központját megtalálni a legnehezebb

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas operaénekesnővel a Szabad Föld készített interjút.

Marton Éva (született Heinrich Éva), a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas operaénekesnő, drámai szoprán, a Magyar Szent István-rend kitüntetettje a Hogy volt?! címû tv-mûsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának SZOP stúdiójában. A mûsorban a meghívott vendégek a mûvésznõ munkásságát és életpályáját elevenítik fel. Fotó: Zih Zsolt Forrás: MTVA/Zih Zsolt

Christoph von Dohnányi 1972-ben hívta a frankfurti operába; zsebében 50 márkával kelt útra, abból 30 márka volt a taxiköltség. Elkezdődött diadalmas nemzetközi pályafutása: a világ legnagyobb operaszínpadain lépett fel a világ legnagyobb operacsillagaival. Marton Éva Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas operaénekesnővel a Szabad Föld készített interjút.

– Erőteljes drámai szoprán hangja Isten ajándéka vagy megszerezhető képesség?

– A tehetség nem szerezhető meg, az bizony Isten ajándéka, ahogyan ön mondja. Abban is van igazság, hogy egy rendkívüli képességet lehet polírozni, tanulással magasabb szintre emelni. Sokat számít a személyiség, hogy nyitott legyen valaki a fejlődésre. Én mindig szerettem megfigyelni az embereket, a helyzeteket, s gyerekkoromtól kezdve rengeteget olvastam.

– Hogyan készült a legnagyobb operaszerepeire?

– Állandó tanulással és ismétléssel. A ze­nét könnyebb befogadni, mint a szöveget, főleg eredeti nyelven. Mondtam, mondtam a szerepemet, a férjem (Marton Zoltán – A szerk.) meg követte a kottát, adta a prózai végszavakat. Sokszor az éjszaka kellős közepén is felébredtem, és addig nem tudtam elaludni, amíg át nem vettem a szövegemet. A zenét illetően nekem kellett tudni, hol kell belépnem. Már csak azért is, mert ahogy 1972-ben Frankfurtba szerződtem, többé nem volt korrepetitorom.

Persze kellett, aki kontrollál, s ebben Zolira számíthattam. Megbíztam benne, mert tudtam, ő megmondja az igazat. Nem durván, de néha így is fájt. Viszont annyira rögződött bennem, hogy még előadás közben is eszembe jutottak a megjegyzései. Mindig hallgattam rá, és legközelebb másképp csináltam.

– Megtörtént vagy csak legenda, hogy a Puerto Ricó-i operaházban erőteljes hangjával két villanykörtét is „kilőtt”?

– Igen, ez így volt! Hosszan kitartottam egy magas hangot, melynek rezgése „eltalálta” a nézőtér feletti villanyégők egyikét, s egy nagy puffanással kiégett. Nem álltam le, kicsit változtattam a fejtartásomon, és a mellette lévő villanyégő is szétpattant. Na, ezt már nem bírták ki nevetés nélkül a zenészek, kénytelenek voltunk megszakítani a próbát. Mintha ördög bújt volna belém! Tudja, mi a legnehezebb? Megtalálni a hang központját, fókuszát. Márpedig azt meg kell találni!

Marton Éva (született Heinrich Éva) a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén. A műsorban a művésznõ munkásságát és életpályáját elevenítették fel
Fotó: MTVA/Zih Zsolt

– Elárulja, mi a titok?

– Nálam a szájpadlás íve. A hátul képződő hangot a lehető leggyorsabban előre kell vetítenem. Amennyiben az arc-, az orr- és a homloküregemben lévő rezonanciahelyeket megfelelő módon használom, akkor a hangom négyszer-ötször erősebbé válik. Erre rá kell jönni, és persze ez adottság kérdése is, úgyhogy ne reménykedjen, önnél nem fog működni. Vastag hangszalagok is kellenek hozzá.

Amikor egy magas hangot képezek, a szájpadlásom állapotából pontosan megmondom, hogy hol van az a pont az arcom két oldalán, ahol a hang megszólal. Ezt egy hamburgi gégésztől tudom. Azért mentem el hozzá, mert náthás lettem és gyors segítségre volt szükségem. Belenézett a számba, mindent rendben talált. Viszont a szájpadlásom láttán alaposan elcsodálkozott, ő ilyet még nem látott. Azt mondta: olyan, mint egy gótikus katedrális. Gömbölyű és egyenletes.

Elgondolkoztam rajta, hogy ez is segít-e az éneklésben. És igen, segít! Énektanárként is tanítom, hogy a hangnak fent és lent gömbölyűnek kell lennie. Ha felfelé megyek, ott legyen minél nagyobb a boltozata, lefelé pedig pont ellenkezőleg. Látványban úgy képzelje el, mintha két tojást összeillesztenénk. Nekem nincs kézzel fogható hangszerem, zongora vagy hegedű, a képzeleten múlik, milyen formában teszem láthatóvá a hangot.

– A gótikus katedrálisnak van jelentősége a színpadon is?

– Ezt a belső teret mindenhová vihetem magammal. Erre akartam kilyukadni. Magas hangokat fejrezonanciával, középhangokat mellrezonanciával lehet elérni. A levegővétel is számít, én orron-szájon vettem egyszerre, sóhajtásszerűen, hogy pillanatok alatt megteljen a tüdőm levegővel. A torokban a szájpadlásról lelógó nyelvcsap megemelkedése kell ahhoz, hogy az ember minél szabadabban és könnyedebben énekeljen, pláne magas hangokat. Komplikált dolog az éneklés, ugye?

A teljes interjú ITT olvasható el.