Quo Vadis: Még ma is az egyik legszebb kosztümös film

Hetven évvel ezelőtt (1951 novemberében) mutatták be az amerikai mozik Mervyn LeRoy 171 perces monumentális keresztény filmeposzát. A Nero császár uralkodása idején játszódó, Henryk Sienkiewicz Nobel-díjas lengyel író 1896-ban megjelent, azonos című regényéből készült Quo Vadis ma is az egyik legszebb kosztümös film, ami a keresztény hit vállalásáról szól – és amelynek nagyszabású, filmzenetörténeti jelentőségű muzsikáját a háromszoros Oscar-díjas Rózsa Miklós komponálta – írja az Origó.

Forrás: origo.hu2021. 05. 24. 18:47

Részlet a filmből Forrás: YouTube/Képernyőfotó

Róma délkeleti részén, nem messze a Via Appia Antica és a Via Ardeatina elágazásától, áll egy aprócska, egyhajós kápolna, a Santa Maria in Palmis-templom, amelyről úgy tartják, azon a helyen emelték a 9. századi keresztények, ahol a Péter apostol cselekedetei apokrif irat szerint a Rómából menekülő Szent Péter ismét találkozott Krisztussal. A 2. században keletkezett apokrif szöveg alapján az apostol megkérdezte Jézust, hogy hová megy, amire a Megváltó úgy felelt: „Rómába tartok, hogy újra keresztre feszítsenek”.

A Nero császár kereszténygyűlölete elől menekülő Szent Péter erre elszégyellte magát, és visszafordult, majd nem sokkal később kereszthalált halt – de mert nem tartotta magát egyenlőnek Krisztussal, így saját sugallatára, fejjel lefelé feszítették meg.

A Santa Maria in Palmis-templomban ma egyaránt látható annak a kőnek a másolata, amely a legenda szerint a Péter apostolnak megjelent Krisztus lábnyomát hordozza (az eredeti, vélhetően a hazatérés pogány istenének adományozott ókori kegytárgy a San Sebastiano alle Catacombében került elhelyezésre), és Henryk Sienkiewicz mellszobra. A Nobel-díjas lengyel író római emlékműve nem is találhatott volna méltóbb helyre, elvégre egyik leghíresebb, a Nero-féle keresztényüldözések idején játszódó regényének címe épp azt a találkozást (illetve Péter Krisztushoz intézett latin kérdését: „Quo vadis, Domine?”) idézi, amelynek helyén ma az apró templom is áll.

Igaz, a Quo Vadis megírásakor Sienkiewiczet nem csupán keresztény meggyőződése vezérelte: a korábbi műveiben a lengyelek szabadságszeretetét bemutató írót a hazáját „fogva tartó” orosz cár cenzorai jóformán eltiltották a hazafias, nemzeti tárgyú regényektől, így olyan témát keresett, amelyben általánosabb érvénnyel emelheti fel szavát a zsarnokság ellen.

Az apokrif ihlette történet középpontjában a hanyatló Rómába hazatérő Marcus Vinicius (a történelmi konzul kitalált fia) áll, aki beleszeret Lygiába, a lugiak királyának túszként tartott lányába, s akiről hamar kiderül, már áttért a keresztény hitre. Márpedig a római arisztokrácia támogatását egyre kevésbé élvező, a plebs körében kenyérrel és cirkusszal népszerűséget szerezni igyekvő Nero császár – Róma lángba borulása után (Kr. u. 64.), bűnbakot keresve – halálbüntetést szabott ki „a káros, új babonának hódoló népségre” (ebben az időben, az első keresztényüldözés alatt szenvedett vértanúhalált Péter és Pál apostol is).

A Quo Vadis a szerelem és a keresztény hit erejének, az istenhit felvállalásának, valamint a klasszikus római erényeket pusztulásba döntő hatalmi őrület nagyregénye (nem véletlen, hogy sokan ma is úgy gondolják, ezért a művéért, s nem kiemelkedő, szabadságpártoló epikai életművéért kapott 1905-ben Sienkiewicz irodalmi Nobel-díjat) – amelyet a regény keletkezésével azonos időben megszületett új művészet, a film is hamar felfedezett magának. A Quo Vadis-t Ferdinand Zecca már 1901-ben vászonra vitte, s eddig féltucatnyi feldolgozás született a regényből, legutóbb, 20 éve az egyik legjobb lengyel rendező, Jerzy Kawalerowicz forgatott belőle filmet (a regény szellemiségéhez talán leginkább hű feldolgozást).

Ám hiába nyúlt Sienkiewicz regényéhez Kawalerowicz vagy a bibliai filmek koronázatlan királya, Cecil B. DeMille (A kereszt jele, 1932), a mai napig a leghíresebb feldolgozás Mervyn LeRoy 1951-es, 8 Oscar-díjra jelölt filmje (a gála történetének egyik legnagyobb tévedése, hogy egyetlen díjat sem kapott, de főként két mulasztás szembetűnő: sem a Nero császárként brillírozó Peter Ustinov, sem a nagyívű, autentikus zenét komponáló Rózsa Miklós nem kapott díjat).