Róma délkeleti részén, nem messze a Via Appia Antica és a Via Ardeatina elágazásától, áll egy aprócska, egyhajós kápolna, a Santa Maria in Palmis-templom, amelyről úgy tartják, azon a helyen emelték a 9. századi keresztények, ahol a Péter apostol cselekedetei apokrif irat szerint a Rómából menekülő Szent Péter ismét találkozott Krisztussal. A 2. században keletkezett apokrif szöveg alapján az apostol megkérdezte Jézust, hogy hová megy, amire a Megváltó úgy felelt: „Rómába tartok, hogy újra keresztre feszítsenek”.
A Nero császár kereszténygyűlölete elől menekülő Szent Péter erre elszégyellte magát, és visszafordult, majd nem sokkal később kereszthalált halt – de mert nem tartotta magát egyenlőnek Krisztussal, így saját sugallatára, fejjel lefelé feszítették meg.
A Santa Maria in Palmis-templomban ma egyaránt látható annak a kőnek a másolata, amely a legenda szerint a Péter apostolnak megjelent Krisztus lábnyomát hordozza (az eredeti, vélhetően a hazatérés pogány istenének adományozott ókori kegytárgy a San Sebastiano alle Catacombében került elhelyezésre), és Henryk Sienkiewicz mellszobra. A Nobel-díjas lengyel író római emlékműve nem is találhatott volna méltóbb helyre, elvégre egyik leghíresebb, a Nero-féle keresztényüldözések idején játszódó regényének címe épp azt a találkozást (illetve Péter Krisztushoz intézett latin kérdését: „Quo vadis, Domine?”) idézi, amelynek helyén ma az apró templom is áll.
Igaz, a Quo Vadis megírásakor Sienkiewiczet nem csupán keresztény meggyőződése vezérelte: a korábbi műveiben a lengyelek szabadságszeretetét bemutató írót a hazáját „fogva tartó” orosz cár cenzorai jóformán eltiltották a hazafias, nemzeti tárgyú regényektől, így olyan témát keresett, amelyben általánosabb érvénnyel emelheti fel szavát a zsarnokság ellen.
Az apokrif ihlette történet középpontjában a hanyatló Rómába hazatérő Marcus Vinicius (a történelmi konzul kitalált fia) áll, aki beleszeret Lygiába, a lugiak királyának túszként tartott lányába, s akiről hamar kiderül, már áttért a keresztény hitre. Márpedig a római arisztokrácia támogatását egyre kevésbé élvező, a plebs körében kenyérrel és cirkusszal népszerűséget szerezni igyekvő Nero császár – Róma lángba borulása után (Kr. u. 64.), bűnbakot keresve – halálbüntetést szabott ki „a káros, új babonának hódoló népségre” (ebben az időben, az első keresztényüldözés alatt szenvedett vértanúhalált Péter és Pál apostol is).
