A családi ház bejárata fölött magyar zászló, néhány lépéssel beljebb a nappaliban férfias rendetlenség fogad.
– Délben érkeztünk haza Tokióból, és este néhány barátom átjött köszönteni és gratulálni – rakosgatja odébb a poharakat meg az üres pizzásdobozokat Decsi András, a magyar kardvívó-válogatott kapitánya, aki
már a 2016-os olimpiát követően is sikeredzőnek számított, hiszen Rióban vele nyerte második aranyát, Tokiót követően pedig még nagyobb szakmai és emberi elismerésre számíthat, miután Szilágyi harmadik aranya mellé még egy csapatbronzot is sikerült begyűjteni, ráadásul úgy, hogy a válogatott egyik tagja a mesteredző öccse, Decsi Tamás.
Magam is gratulálok és megköszönöm az igazán gyors rendelkezésre állást, amire azt válaszolja a Szabad Föld magazinra utalva, hogy tiszteli és szereti a vidéket, hiszen édesanyja nyíregyházi, édesapja jászsági származású, kisgyerekként pedig öt évig maga is élt Ózd városában. Jólesik neki az érdeklődés, mert az érmek a sportolókon túl az egész ország jó hírnevét fényesítik, igaz, teszi hozzá, akadnak olyanok is, akik nehezen viselik el mások örömét, például szóvá teszik, minek kell magyar zászlót tűzni a ház falára, vagy rendőrt hívnak, ha kissé hangosabban ünnepelnek meg egy-egy sportsikert.
Kiülünk az udvari medencére meg a jelentgető szomszédokra néző teraszra, akik akár mérget is vehetnek, most nem lesz hangoskodás.
– Le a kalappal edzői munkássága előtt, de úgy gondolom, először és fiatalon mindenki a dobogó legmagasabb fokára vágyik.
– Rendhagyó edzősors az enyém, persze, hogy bajnoknak készültem én is, hiszen édesapám és Tamás öcsém is vívók, kardos család a miénk
– forgatja üres kávéspoharát –, de húszévesen, úton a siker felé, sportbalesetet szenvedtem. Nekem ez volt megírva – áll fel az üres pohárral –, főzök kávét, ránk fér. A legjobb időszakomban, az 1990-es évek végén Lengyelországban ezüstérmet nyertem az Európa-bajnokságon, már a sydney-i olimpiára készültem – kiabálja a konyhából.
– Mikor hazajöttem, az Újpest színeiben a bajnokcsapatok gödöllői kupáján egy svájci sráccal vívtam, amikor mindenféle előjel nélkül, a bal lábamban elszakadt a keresztszalag.
Fotó: Németh András Péter
Borzasztó az a pillanat, amikor egy életerős, sikerre éhes fiatalember rádöbben, hogy ő is ágynak dőlhet, kórházba, műtőasztalra kerülhet.
Még borzasztóbb a felismerés az, hogy orvosok, pszichológusok, igazgatók tanakodnak a feje fölött, hogy most akkor hol, mit és mikor végezzenek el rajta.
– Addig tanakodtak, míg eltelt hat hónap, aztán a műtétet követően a másik fél év is, és hiába álltam bele az edzésekbe úgy, mint előtte, már nem voltam a régi, és nem tudtam beverekedni magam a négyfős válogatottba. Lelkileg és fizikálisan is egyre távolabb került Sydney, ráadásul az újpesti egyesületben is bizonytalanná váltak a működés feltételei, ami oda vezetett, hogy kényszerűségből az edző édesapám, az akkor már junior világbajnokságra készülő öcsém és jómagam átigazoltunk Budára a BSE-be, bár soha ne tettük volna.
– De megtettük, kisfiam, mert akkor nem volt más választásunk – kapja el a mondandó végét Decsi István, aki a feleségével most érkezett András fiukhoz segíteni, amit kell a ház meg az unokák körül. Mert a Japán-beli távollét miatt gyűltek itt is tennivalók. Bizonygatja is az „öreg” Decsi, hogy addig jó, amíg az embernek él az édesanyja, mert neki mindenre van ötlete meg jó szava.
Meséli, ő is az édesanyjának köszönheti, hogy belőle nyolcszoros magyar vidékbajnok lehetett annak idején, a fiaiból pedig világbajnok meg mesteredző. Emlékszik, anyu volt az, aki 1963-ban az egyik fára tűzött hirdetésre lett figyelmes az angyalföldi Thallmann utcában, amit a kommunizmus kimúltával ismét Fiastyúknak hívnak, akár az orosz megszállás előtt.
– Kisfiam, te vidd többre nálunk, beíratlak az angyalföldi sportiskolába, ahol vívást tanulhatsz, és ha megbecsülöd magad, sokra viheted
– emlékszik vissza a fa törzsére tűzött hirdetmény utóéletére Decsi István kendőzetlen elérzékenyüléssel. – Olyannyira megfogadtam anyám intelmét, hogy nemcsak jól vívtam, de jól is tanultam.
Fotó: Németh András Péter
Pedig különösen a Rákosi-érában, a munkásosztály hatalmához méltatlannak ítélt úgynevezett fehér és úri sportoknak, mint a tenisz és a kard, még a létük is kardélen forgott, végül azért hagyták életben, mert a legtöbb nemzetközi versenyt és olimpiát kardvívásban a magyarok nyerték, ami ingyenreklám volt Kádáréknak.
Sőt az angyalföldi iskolában például még azt is eltűrték, hogy a nagyszerű vívóedző, aki ludovikás tiszt és Horthy Miklós őrnagya volt, jelesül Székelyhidi Tibor „edző bácsi” tanítsa meg „karddal csapkodni a proletárok gyermekeit”. Megtanította.
– Olyannyira megtanította, hogy később, miután már családot alapítottam és megszületett András fiam, mint első osztályú vívót kerestek meg az ózdi kohászati üzemektől, hogy ugyan erősítsem már a csapatukat – mélázik a múltban Decsi István. – Elfogadtam, mert lakást kaptunk a városban, és abban az időben ugyancsak magas fizetést a kohászattól. Miután talpra álltunk anyagilag, 1983-ban visszaköltöztünk Pestre, közben megszületett a második fiunk, Tamás, magam pedig a Budapesti Honvédban kaptam edzői állást.
A teljes cikket ITT olvashatja tovább.
Borítókép: Németh András Péter
