Egy kardos családból való edző életútja – Decsi András portréja

Erősek voltak a magyar vívók Tokióban. Decsi Andrásnak, a kardvívó-válogatott kapitányának az élete regénybe illő. Egy sorsfordító térdszalagszakadást követően taxizott, krupiéskedett, majd edzősködött Thaiföldön, Hongkongban, Szingapúrban, Kínában és az USA-ban. De ha büszke valamire, az a magyarok sportsikere – olvasható a Szabad Föld interjújában.

A családi ház bejárata fölött magyar zászló, néhány lépéssel beljebb a nappaliban férfias rendetlenség fogad.

– Délben érkeztünk haza Tokióból, és este néhány barátom átjött köszönteni és gratulálni – rakosgatja odébb a poharakat meg az üres pizzásdobozokat Decsi András, a magyar kardvívó-válogatott kapitánya, aki 

már a 2016-os olimpiát követően is sikeredzőnek számított, hiszen Rióban Szilágyi Áron vele nyerte második aranyát, Tokiót követően pedig még nagyobb szakmai és emberi elismerésre számíthat, miután Szi­lágyi harmadik aranya mellé még egy csapatbronzot is sikerült begyűjteni, ráadásul úgy, hogy a válogatott egyik tagja a mesteredző öccse, Decsi Tamás.

Magam is gratulálok és megköszönöm az igazán gyors rendelkezésre állást, amire azt válaszolja a Szabad Föld magazinra utalva, hogy tiszteli és szereti a vidéket, hiszen édesanyja nyíregyházi, édesapja jászsági származású, kisgyerekként pedig öt évig maga is élt Ózd városában. Jólesik neki az érdeklődés, mert az érmek a sportolókon túl az egész ország jó hírnevét fényesítik, igaz, teszi hozzá, akadnak olyanok is, akik nehezen viselik el mások örömét, például szóvá teszik, minek kell magyar zászlót tűzni a ház falára, vagy rendőrt hívnak, ha kissé hangosabban ünnepelnek meg egy-egy sportsikert.

Kiülünk az udvari medencére meg a jelentgető szomszédokra néző teraszra, akik akár mérget is vehetnek, most nem lesz hangoskodás.

– Le a kalappal edzői munkássága előtt, de úgy gondolom, először és fiatalon mindenki a dobogó legmagasabb fokára vágyik.

– Rendhagyó edzősors az enyém, persze, hogy bajnoknak készültem én is, hiszen édesapám és Tamás öcsém is vívók, kardos család a miénk

– forgatja üres kávéspoharát –, de húszévesen, úton a siker felé, sportbalesetet szenvedtem. Nekem ez volt megírva – áll fel az üres pohárral –, főzök kávét, ránk fér. A legjobb időszakomban, az 1990-es évek végén Lengyelországban ezüstérmet nyertem az Európa-bajnokságon, már a sydney-i olimpiára készültem – kiabálja a konyhából.

– Mikor hazajöttem, az Újpest színeiben a bajnokcsapatok gödöllői kupáján egy svájci sráccal vívtam, amikor mindenféle előjel nélkül, a bal lábamban elszakadt a keresztszalag.

Decsi András azt kívánja, bár mindenki büszke lenne a magyarságára
Fotó: Németh András Péter

Borzasztó az a pillanat, amikor egy életerős, sikerre éhes fiatalember rádöbben, hogy ő is ágynak dőlhet, kórházba, műtőasztalra kerülhet. 

Még borzasztóbb a felismerés az, hogy orvosok, pszichológusok, igazgatók tanakodnak a feje fölött, hogy most akkor hol, mit és mikor végezzenek el rajta.

– Addig tanakodtak, míg eltelt hat hónap, aztán a műtétet követően a másik fél év is, és hiába álltam bele az edzésekbe úgy, mint előtte, már nem voltam a régi, és nem tudtam beverekedni magam a négyfős válogatottba. Lelkileg és fizikálisan is egyre távolabb került Sydney, ráadásul az újpesti egyesületben is bizonytalanná váltak a működés feltételei, ami oda vezetett, hogy kényszerűségből az edző édesapám, az akkor már junior világbajnokságra készülő öcsém és jómagam átigazoltunk Budára a BSE-be, bár soha ne tettük volna.

– De megtettük, kisfiam, mert akkor nem volt más választásunk – kapja el a mondandó végét Decsi István, aki a feleségével most érkezett András fiukhoz segíteni, amit kell a ház meg az unokák körül. Mert a Japán-beli távollét miatt gyűltek itt is tennivalók. Bizonygatja is az „öreg” Decsi, hogy addig jó, amíg az embernek él az édesanyja, mert neki mindenre van ötlete meg jó szava.

Meséli, ő is az édesanyjának köszönheti, hogy belőle nyolcszoros magyar vidékbajnok lehetett annak idején, a fiaiból pedig világbajnok meg mesteredző. Emlékszik, anyu volt az, aki 1963-ban az egyik fára tűzött hirdetésre lett figyelmes az angyalföldi Thallmann utcában, amit a kommunizmus kimúltával ismét Fiastyúknak hívnak, akár az orosz megszállás előtt.

– Kisfiam, te vidd többre nálunk, beíratlak az angyalföldi sportiskolába, ahol vívást tanulhatsz, és ha megbecsülöd magad, sokra viheted

 – emlékszik vissza a fa törzsére tűzött hirdetmény utóéletére Decsi István kendőzetlen elérzékenyüléssel. – Olyannyira megfogadtam anyám intelmét, hogy nemcsak jól vívtam, de jól is tanultam.

Több mint száz fiatal sportol a Decsi család által alapított és működtetett Kertvárosi Vívó Sportegyesületben 
Fotó: Németh András Péter

Pedig különösen a Rákosi-érában, a munkásosztály hatalmához méltatlannak ítélt úgynevezett fehér és úri sportoknak, mint a tenisz és a kard, még a létük is kardélen forgott, végül azért hagyták életben, mert a legtöbb nemzetközi versenyt és olimpiát kardvívásban a magyarok nyerték, ami ingyenreklám volt Kádáréknak.

Sőt az angyalföldi iskolában például még azt is eltűrték, hogy a nagyszerű vívóedző, aki ludovikás tiszt és Horthy Miklós őrnagya volt, jelesül Székelyhidi Tibor „edző bácsi” tanítsa meg „karddal csapkodni a proletárok gyermekeit”. Megtanította.

– Olyannyira megtanította, hogy később, miután már családot alapítottam és megszületett András fiam, mint első osztályú vívót kerestek meg az ózdi kohászati üzemektől, hogy ugyan erősítsem már a csapatukat – mélázik a múltban Decsi István. – Elfogadtam, mert lakást kaptunk a városban, és abban az időben ugyancsak magas fizetést a kohászattól. Miután talpra álltunk anyagilag, 1983-ban visszaköltöztünk Pestre, közben megszületett a második fiunk, Tamás, magam pedig a Budapesti Honvédban kaptam edzői állást.

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.
Borítókép: Németh András Péter