Emlékműbalhé

Forrnak az indulatok a Vértanúk tere körül – harsogta tegnapi számában a Népszava, bár a bulváros cím alatti írásból inkább csak az derül ki, mindössze Heisler András indulatai forrtak.

Forrnak az indulatok a Vértanúk tere körül – harsogta tegnapi számában a Népszava, bár a bulváros cím alatti írásból inkább csak az derül ki, mindössze Heisler András Mazsihisz-elnök indulatai forrtak, de neki is csupán azért, merthogy nem kapott se meghívót, se felkérést a Nemzeti vértanúk emlékművének múlt csütörtöki avatására. Így aztán otthon kellett mérgelődnie szegénynek. (Bezzeg Köves Slomót, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbiját meghívták...) Heisler András mellőzése a vele azonosuló cikkszerzőt is hatalmába keríthette, mert ezek után „politikai és esztétikai szempontból egyaránt vitatható” alkotásként aposztrofálta az újraállított emlékművet. Sőt, igazát alátámasztandó, nem mulasztotta el megemlíteni, hogy Pelle János holokauszttörténész idén tavasszal Újra szembesülhetünk a meghasadt emlékezettel című véleménycikkében is keményen bírálta a „művészileg sikerületlen emlékoszlopot”. De ez semmi, még magát Csunderlik Pétert, az ismert bolsevik történészt is citálta, aki a Hvg360 oldalon megjelent eszmefuttatásában egyenesen „a történelemhamisítás emlékművének” nevezte a szobrot. (Csunderlik a témakör koszorús szakértője, tőle tudtuk meg nemrég, hogy Szamuely Tibor, a Tanácsköztársaság népbiztosa valójában nem is volt vérszomjas, ahogyan azt terjesztik, ugyanis két Lenin-fiús vérengzés közben még arra is szakított időt, hogy proletárgyerekeket üdültessen.)

Persze az is lehet, hogy pusztán a szobor miatt forrnak arrafelé az indulatok. Hogy újra áll. Emlékeztet.