„Mondanám, hogy 2024 vízválasztó lesz a magyar sport jövőjét illetően, de nem lesz az” – tájékoztatja olvasóit Varga T. Róbert jövendőmondó a Népszavában. Bár ő is felajzva várja a magyar labdarúgó-válogatott szereplését az Európa-bajnokságon, ahol „Marco Rossi szövetségi és csapatkapitány vezérletével még a továbbjutás is benne van a pakliban”, és a párizsi olimpia is izgatottá teszi, ahonnan „akár tíz aranyat is hazahoznak honfitársaink”, azért csak vegyünk vissza az arcunkból, javasolja. Varga T. keble sokkal jobban dagadna a büszkeségtől, ha – innen idézem, oly átéléssel fogalmaz – „nem kellene tanároknak a diákjaikkal iskolákat élőfallal körbeállniuk, mintegy segélykiáltást hallatva, hogy mindjárt éhen döglenek, vagy nem kellene végignézni, amint összeroskadó kórházak maguk alá temetnek műtétre váró ezreket”.
Az a baj, írja a szerző, hogy 2010-ben a kormányzásra készülő Orbán Viktor kijelentette, kiemelt ágazatként kezeli majd a sportot, s ezt úgy betartotta, mint egyetlen más ígéretét sem.
„Ezermilliárdokat fordított néhány olimpiai arany megszerzésére, többségében üresen tátongó stadionok felhúzására, s mindezek leple alatt a magyar nemzeti érzület erősítésére.” Aztán tessék: éhen döglés van, meg ezreket maguk alá temető összeroskadt kórházak. (Forrás – gondolom –: Pulai Publicus Intézete.) Vannak előrejelzések, huhogja Varga látnok, melyek szerint csak két aranyunk lesz Párizsban. „Na, az viszont ütne! Hazavágná a nemzeti büszkeséget, mert a magyarok teli hassal a tévé előtt tespedve, sörrel a kezükben el nem viselik a második helyezést.”
Gagyog s ragyog.
