Nem voltak illúzióink, amikor hetvenhét éve, 1947. február 10-én aláírtuk a második világháborút lezáró párizsi békediktátumot, de ez még a trianoni gyalázaton is túltett. Nemcsak visszaállította az 1920-as megcsonkított határokat, de még három további falut is elvett tőlünk – Csehszlovákiának ítélte őket, úgymond „Pozsonyt védő hídfőnek”.
Kaptunk egy új szomszédot is, a Kárpátaljáig terjeszkedő Szovjetunió képében. A trianoni diktátummal ellentétben az elszakított magyarságot immáron kisebbségvédelmi biztosítékok sem védték.
Magunkra maradtunk. De érdekelt is bárkit a sorsunk… A győztes szövetségesek kiszolgáltatták Magyarországot a nagy Sztálin kénye-kedvének. (Továrisék „ideiglenesen” 1991-ig nálunk feledkeztek.)
A magyar békeküldöttség egyetlenegy érvét sem vették figyelembe Párizsban, szerepünk csupán megalázott aláíróként volt fontos nekik. Azt hangsúlyozták, a fő szempont az európai jogrend biztosítása: a stabilitás és a biztonság garantálása a térségben.
Stabilitás és biztonság?
Aztán mi maradt mára a győztesek által összefércelt Kelet-Közép-Európából? A hatfelé szakadt „Jugoszlávia”? Az összetákolt „Csehszlovákia”? A lángban álló Ukrajna?
Békeszerződés volt? Ugyan! Gátlástalan diktátum. Máig ketyegő pokolgép.
Deák Ferencnek, a haza bölcsének sokszor idézett gondolata (mauzóleumának freskóján is olvashatjuk) adjon erőt mindnyájunknak:
Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.
