Hetvenöt éve, 1950. június 9-én oszlatta fel a kommunista hatalom a hazai szerzetesrendeket. (Mindössze három férfi- és egy női rend fennmaradását engedélyezték.) Rákosi úgy ítélte meg, ők „a klerikális reakció” legfontosabb szervezetei. Hazudós volt a gonosz kopasz – iskolákban tanítottak, óvodákat vezettek, kórházakban, szociális intézményekben segítettek. Előzetes felmérést persze nem végeztek az elvtársak, csak az egyházi vezetőknél „érdeklődtek”, tetszik-e nekik az új struktúra. Akik tudomásul vették, azokkal lepacsizott a párt (őket utóbb „békepapoknak” keresztelte el a köznyelv), akik nem, azokat elvitte az ÁVH. A lelkek gyámolítását átvették a munkahelyi Szabad Nép-félórák. Ilyen előzmények után írták alá 1950. augusztus 30-án az állam és az egyház közti „megállapodást”, amelynek nyomán megjelent a szerzetesrendek működési jogát felfüggesztő törvényerejű rendelet. Tizenegyezer szerzetes lett földönfutóvá. Minderről a hazai sajtó persze egy mukkot sem írhatott.
Magam a pár esztendeje elhunyt Bányai-Bavankiewicz László nyugalmazott újhatvani plébánostól hallottam, hogyan zajlott az ÁVH „templomlátogatása” az emlékezetes napon. Éjfél körül jöttek az ávósok, betörtek a rendházba, az apácákat és a szerzeteseket puskatussal eszméletvesztésig ütötték, majd – bár a döbbent lakók élőlánccal körbevették a templomot – mindnyájukat elvitték, a reggel már az Andrássy út 60. kazamatáiban érte őket. A többi ávós eközben Hatvan utcáit járta, reggelre vérben állt a város. Maga Péter Gábor ávósvezér irányította a rohamosztagot.
Ez történt ötvenben Hatvanban.
A múltat végképp eltörölni? Nem, nem, soha!
