Sztálin aranya, vagyis a HMS Edinburgh brit cirkáló titkos rakományának felfedezése és felszínre emelése a tengeri kincsvadászat történetének egyik leghíresebb és mindmáig legsikeresebb epizódja, amelynek főhőse, a hivatásos brit kincsvadász és búvár, Keith Jessop mesterien oldotta meg mind az elképzelhetetlenül nehéz és nem egyszer életveszélyes technikai problémákat, mind pedig a kincs megszerzésével kapcsolatos jogi bonyodalmakat is.
Sztálin aranya a legnagyobb titoktartás mellett került a cirkáló fedélzetére
A vagyont érő rakományokkal elsüllyedt hajók felkutatása többnyire még a tengertől távol, a haditengerészeti archívumok vagy a hajózási biztosítótársaságok levéltárainak mélyén veszik kezdetüket. A tenger alatt rejtőző mesés kincsek megtalálásához és felszínre emeléséhez azonban nem csak az embert próbáló technikai nehézségeket, hanem a jogi buktatókat is le kell győznie a mindenre elszánt professzionális kincsvadászoknak. Keith Jessop 1981 szeptemberében beteljesedő sikeres kincsvadászatának előzményei azonban még négy évtizeddel korábbra, a második világháború vérzivataros éveire nyúltak vissza.
Miután a náci Németország 1941. június 22-én megtámadta a sztálini Szovjetuniót, Winston Churchill, a brit háborús kabinet kormányfője azonnal Hitler-ellenes szövetséget ajánlott Sztálinnak. A német offenzíva utáni hónapokban szorongatott helyzetbe került Vörös Hadsereg számára szó szerint életmentőnek bizonyultak azok a brit, illetve amerikai hadianyag szállítmányok, amelyeket az angolszász szövetségesek hajókonvojai juttattak el Murmanszk sarkköri kikötőjébe. Az Angliából Murmanszkba vezető hosszú hajóutat azonban Dönitz admirális "szürke farkasai", a brit konvojokat falkákban támadó német tengeralattjárók életveszélyes és súlyos veszteségekkel együtt járó vállalkozásokká tették.
A veszteségek mérséklése érdekében a brit Admiralitás komoly haditengerészeti erőket vetett be a védtelen teherhajók kísérésére, és ezekhez tartozott a Town-osztályú HMS Edinburgh könnyűcirkáló is. Az 1939-ben szolgálatba állított HMS Edinburgh a maga idejében kategóriája egyik legkorszerűbb egységének számított. A 187 méter hosszú és több mint 10 ezer tonna vízkiszorítású hadihajó fedélzetén 12 db 152 mm-es, továbbá 8 db 102 mm-es ágyú, valamint 10 légvédelmi löveg biztosította a pusztító tűzerőt. A 32 csomós (59 km/órás) sebesség elérésére képes hadihajó támadóerejét hat torpedóvetőcső, valamint az akkor még komoly technikai újdonságnak számító fedélzeti radar növelte.
Rövid pályafutása során számos konvojkísérő műveletben vett részt az észak és a dél-atlanti térségben, valamint a Földközi-tengeren is.
A HMS Edinburgh 1942. április 6-án futott ki utolsó útjára az Angliából Murmanszkba tartó PQ14 jelű konvoj kísérőjeként, egyben a konvoj parancsnokának, Sir Stuart Bonham Carter ellentengernagynak a zászlóshajójaként. Még közvetlenül a kihajózás előtt a brit titkosszolgálat emberei keresték fel a HMS Edinburgh parancsnokát, Hugh Faulkner sorhajókapitányt, akit arról tájékoztattak, hogy Murmanszkban jelentős értékű aranyrakományt fognak berakodni a cirkálóra amit Angliába kell hoznia, és amiről rajta kívül senki más nem tudhat.
Hullámsírba merül az aranycirkáló
A PQ14-es konvoj és a HMS Edinburgh Murmanszkba tartó útját emberemlékezet óta nem látott vihar és sorozatos német tengeralattjáró támadások tették különösen viszontagságossá, ami miatt a 24 kereskedelmi hajóból álló konvoj egységei közül végül csak 7 gőzös futott be az észak-oroszországi Murmanszk kikötőjébe. A visszaindulás előtti napon leponyvázott katonai teherautó áll meg a horgonyt vetett HMS Edinburgh dokkja mellett.
A teherautóról a szovjet katonák szemmel láthatóan nehéz ládákat cipeltek át a cirkáló fedélzetére.
A brit tengerészek csak találgatni tudták, hogy vajon mi lehet a ládák súlyos rakománya.
A HMS Edinburgh 1942. április 28-án szedte fel a horgonyt, hogy visszakísérje a konvojból megmaradt teherhajókat Angliába. Ám a hazafelé vezető úton a Barents-tengeren portyázó híres német tengeralattjárós ász, Max-Martin Teichert korvettkapitány megtámadta a cirkálót. Az U-456 első torpedója a brit hadihajó kormányfél felőli oldalán csapódott a hajótestbe, de a személyzet gyors beavatkozása, a vízzáró rekeszek lezárása megakadályozta a cirkáló elsüllyedését. Az U-456 azonban újra tüzelt és második torpedója a tatfedélzet alatt találta telibe a cirkálót, szabályosan lenyesve a hajó tatját és tönkretéve a kormányszerkezetét, ami miatt a HMS Edinburgh mozgásképtelenné vált. Carter admirális, a konvoj parancsnoka ezért arra utasította a HMS Forsight rombolót, hogy vontassák vissza Murmanszkba a súlyosan megsérült de még úszóképes cirkálót.
A szovjet kikötőbe tartó visszaúton a Barents-tengeri Medve-sziget közelében azonban váratlanul egy hirtelen felbukkant német rombolókötelék támadt rá a súlyosan megsérült cirkálóra. A németek könnyű zsákmánynak vélték a romos brit hadihajót, de keservesen csalódniuk kellett, mert a HMS Edinburgh a működőképes fedélzeti lövegeivel felvette a harcot, és a kialakult tűzpárbajban az egyik német rombolót a tenger fenekére küldte. Társai erre a sebeiket nyalogatva visszavonultak, ám az összecsapásban a brit cirkálót is olyan újabb súlyos találatok érték, hogy Faulkner sorhajókapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. Miután a HMS Edinburgh legénységét felvették a kísérőhajók, a HMS Forsight egyetlen torpedólövéssel elsüllyesztette a ronccsá vált cirkálót, nehogy az értékes radartechnika a németek kezére kerüljön.
Faulkner sorhajókapitányon kívül senki sem tudta, hogy nemcsak a radar, hanem Sztálin aranya is a németek kezére kerülhetett volna, ha nem küldik hullámsírba a cirkálót. 1942. április 30-án a HMS Edinburghot a titkos rakományával, négy és fél tonna színarannyal együtt elnyelték a Barents-tenger fagyos hullámai.
Egy mindenre elszánt brit tengeri kalandor, aki még a szovjetekkel is egyezségre jutott
A szovjet nemzeti bank bélyegével ellátott 4,5 tonnányi aranytömböt Sztálin az addig teljesített angol hadianyag-szállítások ellenértékeként akarta Londonba küldeni. A második világháború után, az 1950-es években az aranyrudak jogos tulajdonosa, az angol kormány, de a hidegháború légkörében a magát holmi tulajdonjogi kérdésektől nem igazán zavartató szovjet kabinet is titkos kísérleteket tett az aranykincs felszínre hozatalára. A kor technikai viszonyai ezt azonban nem tették még lehetővé, később pedig mindkét részről lassan feledésbe merült a HMS Edinburgh története, illetve Sztálin aranya. Akadt valaki azonban, aki nagyon nem szerette volna elfelejteni az "aranycirkálót", mégpedig az 1970-es évek rendkívül képzett technikai búvára és mindenre elszánt tengeri kalandora, a híres roncsvadász, Keith Jessop.
A hajóroncsok és mélybe süllyedt kincsek felkutatására szakosodott Jessop Marine Ltd.-t a HMS Edinburgh-projekt megtervezésekor már komoly mélyvízi leletmentési tapasztalatokkal rendelkező búvárvállalkozásként ismerték. Jessop nem véletlenül számított professzionális roncskutatónak, hiszen pontosan tudta, hogy egy ilyen óriási nyereséggel kecsegtető ám ugyanakkor tetemes költségekkel és a csúfos kudarc kockázatával is együtt járó projekt megkezdése előtt tiszta jogi helyzetet kell teremteni.
Éppen ezért mind az angol, mind pedig a szovjet kormányzati szervekkel felvette a kapcsolatot,
és több tárgyalás, illetve egyeztetés után tető alá hozott egy olyan háromoldalú koncessziós szerződést, amelyben a felek megállapodtak, hogy a kutatóexpedíció minden költségét és kockázatát a Jessop Marine Ltd. viseli, ellenben amit sikerül a rakományból felszínre hoznia, annak a 60 %-a illeti meg, míg a fennmaradó 40 %-on a brit és a szovjet kormányzat osztozik egyenlő arányban.
A nemzetközi hajómentési jog ökölszabálya szerint amennyiben a hajó elsüllyedésétől számított tíz éven belül a vízi jármű lajstrom szerinti tulajdonosa, vagy a káresemény miatt kifizetett biztosítás révén az eredeti tulajdonos helyébe lépő biztosítótársaság nem tesz semmit a rakomány felszínre hozatalának megkísérléséért, úgy e határidő után a tulajdonjog a roncs megtalálóját illeti meg. A jogi helyzetet azonban számos egyéb körülmény bonyolíthatja, azonkívül a bírói gyakorlat sem egységes mert több precedens értékű ítélet is elvette már ezt a szabályt a tulajdonjogi igények elévülhetetlenségére hivatkozva.
Jessop már e szerződéssel a zsebében látott hozzá a cseppet sem egyszerű és veszélytelen leletmentő expedíció megszervezéséhez.
A magas északon fekvő Barents-tenger rendkívül kemény terepnek számít még a professzionális mélyvízi búvárok számára is.
Az év nagy részében sarkvidéki viharoktól tépázott víztömeg dermesztően hideg, a látótávolság rendkívül alacsony, a merülést ezen kívül pedig erős és alattomos áramlatok is nehezítik, a mélység jelentette kihívásokról már nem is beszélve. Jessop és mindenre elszánt csapata azonban nem riadt vissza az ilyenféle kihívásoktól, amikkel pályafutásuk során már addig is már számtalanszor szembesültek.
A megkerült cirkáló és a mesés aranykincs felfedezésének hihetetlen sztorija
A kincsvadászoknak ezután már "csak" a HMS Edinburgh roncsát kellett megtalálniuk. Jessop és csapata a kor minden csúcstechnikának számító eszközével fel volt szerelve, amikor 1981 áprilisában kutatóhajójuk, a Demtor fedélzetén kifutottak a Barents-tenger barátságtalan vizeire. Rekordidő alatt, alig két héten belül a fedélzetre telepített szonár segítségével sikerült is rábukkanniuk az "aranycirkáló" roncsára, ám az örömbe némi üröm is vegyült, mert a roncs az előzetesen kalkuláltnál jóval nagyobb mélységben, 245 méter mélyen feküdt a hullámsírjában, ami pedig hagyományos búvártechnikával elérhetetlen mélységnek számít.
Emiatt speciális szaturációt kellett kidolgozni és a reméltnél is sokkal alaposabb előkészületeket kellett foganatosítani ahhoz, hogy a siker reményében szállhassanak alá az életveszélyes mélységbe. Jessop és stábja olyan precizitással tervezték meg az akciót, mint egy jól képzett hadvezér a döntő ütközetet. A roncs rendkívül alapos feltérképezése után egy másik egységgel, a Stephaniturm búvárellátó hajóval kiegészülve 1981. augusztus 30-tól kezdték meg a kalandos művelet legveszélyesebb részét, a roncs belső tereinek felderítését. Noha semmit sem bíztak a véletlenre, de azok a kutatóbúvárok, akik lemerültek, egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy valaha is meg fogják-e látni még a napfényt. A műveletet rendkívül megnehezítette, hogy semmiféle támpontjuk sem volt arról, hogy a több mint 180 méter hosszú cirkáló melyik szegletében rejthették el a Sztálin aranyát tartalmazó ládákat.
A rendkívüli mélység miatt a búvárok csak rövid időt tölthettek el kutatással el a roncs belsejében, az alig egy-két méteres látótávolság pedig még tovább fokozta a nehézségeket.
A búvárok közül többen szenvedtek el életveszélyes keszon-, vagy dekompressziós betegséget,
amit az ellátóhajóra telepített hiperbár-kamrában kezeltek ki. A hosszú művelet során Jessop és csapata a cirkáló szinte összes zegét-zugát átkutatta, de minden eredmény nélkül. Szeptember közepén elkezdett romlani az időjárás is; küszöbön állt a Barents-tenger hírhedt viharos időszakának a beköszöntése. Így jól tudták, hogy egy-két napon belül véget kell vetniük a kutatásnak is. A kudarctól elcsüggedt társaság egyik tagjának ekkor eszébe jutott, hogy a torpedókamrákat még nem vizsgálták át.
Noha rendkívül valószínűtlennek látszott, hogy éppen itt rejtették volna el az aranytömböket, de mivel nem volt veszíteni valójuk elhatározták, hogy az utolsó merülési napot a torpedókamrák felderítésére szánják. Másnap, szeptember 15-én robbantásos technikával rést nyitottak a torpedókamra falán.
Amint a sötét és fagyos vízben lassan leülepedett a detonációtól felkavart üledék, a búvárlámpák fényében felragyogott Sztálin aranya is.
Az örömmámorban úszó Jessop és sokat próbált búvárai a romló időjárással dacolva az ezt követő három hétben 36 kilogramm híján felszínre hozták az egész káprázatos értékű aranyrakományt. A világóceán mélyén azonban még mindig rengeteg kincs várja, hogy felfedezzék.
A HMS Edinburgh leletmentése során:
- a búvároknak 245 méteres mélységbe kellett lemerülniük,
- ezt csak az erre kidolgozott speciális szaturációs technika és a fedélzeti hiperbár-kamra tette lehetővé,
- a 4,5 tonna aranyrakományt szinte teles egészében, 36 kilogramm híján sikeresen felszínre emelték.
