Elszórt tűk és horkoló emberiség

Az ember nem kíván emberiség lenni. Nem is az. Csak nyelvtanilag, csak így sok: ság-ség. Pedig egyben s egészében könynyebb „átölelni”, szeretni. Ám a küszöbömön csak kettő fekszik. Két ember. Két kopott-foszlott, két szerencsétlen. Vagy éppen szerencsés? Ez a valóság mostanában sokszor eszembe jut azóta a januári hideg éjszaka óta, amikor is a feleségem azt mondta este kilenc óra tájban:- Te, itt az ajtónk előtt valaki horkol.- Ugyan, képzelődsz – válaszoltam kissé ingerülten. Mi az, hogy az ajtónk előtt?!A hetedik emeleten lakunk a Józsefvárosban. S emeletünkön, mint mindegyiken, a felvonóból kilépve, zárt, mintegy másfél négyzetméteres előtérbe lépünk. Onnét nyílik a két lakás, valamint a lépcsőházba vezető kis folyosó ajtaja. De ami a lényeges, különösen télen, ez a kis előtér fűtött lakrész. Úgy kell mondanom, lakrész, mert időnként tényleg az, úgy látszik – miként a kedves takarítónő is mondja -, bizony ezek-azok, főként hajléktalanok laknak, azaz éjszakáznak itt, ajtajaink előtt. Éppen ezért kulcsot csináltattunk, és a szemétledobó kis helyiséget, ahol még vízcsap is van, mind a négy emeleti lakó maga nyitja, zárja. Ugyanis ott is aludtak állítólag több emeleten is, és otthagyták a szükséglet következményét. De ezt csak utólag tudom. Azon a nevezetes estén, kissé később, a feleségem újra odament az ajtónkhoz, és újra mondta:- Gyere már végre ide, ott kint tényleg horkol valaki. Talán nem is egy ember.- Persze, az emberiség – válaszoltam, de már odamentem az ajtónkhoz. Nem is kellett a fülemet odaszorítani a két zárral és pánttal megerősített bejárati ajtóhoz, attól egy lépésre állva is tisztán hallatszott kintről a horkolás.- A mindenit! Itt tényleg az emberiség horkol – mondtam, és arra gondoltam, hogy talán mégis képzelődöm. De nem. Szépen hallható volt a horkolás. No, akkor most mi legyen? A polgárosult ember rendőrre, telefonálásra gondol. Aztán elveti az egészet. Kint hideg volt, mínusz 6-7 fok. Tíz óra elmúlt, hova mennének? Miért zavarnánk őket? De jött a további gondolat. Mit hagyhatnak itt a küszöbünkön? Reggel mi vár bennünket? Gyorsan áttelefonáltunk az ajtónktól két méterre lakó szomszédasszonyhoz, aki korán kel, nehogy hajnalban megijedjen. Aztán tettük a dolgunk. A horkolás nagy erővel és folyamatosan hallatszott. Azért, ez bevallható, kissé nyugtalanul készülődtünk a lefekvéshez, amikor a konyhai villany felkapcsolásakor hirtelen sötétbe borult a lakás. Jókor! Az égő csattanva égett ki, és zárlatot csinált. A biztosíték kapcsolója a lakáson kívül van, az ajtó mellett, éppen ott, ahol az emberiség horkol.- Kimegyek – mondtam elszántan. Micsoda szamárság, úgy beszélni, mintha hősiesség kellene vagy bátorság ahhoz, hogy kilépjek a saját ajtónk elé.- Azt nem lehet. Nem! Ne! – tiltakoztak ijedten a családtagok. Dehogynem, hiszen nem maradhatunk villany nélkül reggelig, amíg elmennek. A hűtőgép leolvaszt. A telefon se működik. Végre értették, hogy tényleg ki kell nyitni az ajtót, és fel kell kapcsolni a biztosíték kapcsolóját. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, s miután a három zárat kikattintottam, bizony ott feküdt két lompos-bozontos embercsomó, és változatlanul horkolt. Olyannyira a küszöbünkön, hogy ki sem tudtam lépni. – Uraim – mondtam bátran és hangosan, mert nem akartak fölébredni -, sajnos ki kell nyitnom azt a kis ajtót, ahol a gázóra és a kapcsoló van, de önök feje gátolja a...Ekkor az egyikük felébredt, mert feje enyhén az ajtóhoz támaszkodott. Lassan felemelte az álmok rettentő mélyéből a fejét, és rám nézett. Felkapcsoltam a külső villanyt. A loncsos-bozontos szakállas fejből csak a riadt szemet láttam. Ma már maradjanak, de holnap nem akarom itt látni magukat – mondta valaki az én számmal, az én hangomon, miközben nézett rám a két riadt szem meszszi világból. A szerencsétlenség, kialvatlanság világából pislákolt a rémület, hogy el kell menni erről a meleg helyről. S talán azonnal. A hang az én számból folytatta: – De holnap már nem. Mert hívjuk a rendőrséget.- Igen, uram. Igenis, uram – ismételte a szakállas arc, a szemből mint csipa folyt ki a szerencsétlenség zavaros fehérje, a riadalom. Azóta is sokszor eszembe jut ez a tekintet.- Ma maradjanak, aludjanak tovább – felkattintottam a biztosíték kapcsolóját, és becsuktam a lakásajtót. Kis mocorgás hallatszott, aztán újult erővel a felszabadult horkolás. Becsuktuk mind a három zárat, és álltam ott belül. Rendőrséget?! Te Jóisten! Mi a csodáért mondtam ezt? De mit is tehetne a rendőrség? Egyáltalán, kijönnének? Azóta nem aludt senki a mi emeletünkön. De történt valami más. A napokban a takarítónő, amikor éppen a szemétledobó kulcsát elkérte, panaszkodni kezdett. Kedves, értelmes asszony. Ő és a leánya biztosítja, hogy nálunk a házon belül, az előterekben, lépcsőházban stb., tisztaság van. Szóba jöttek a horkoló „vendégeink”, akikre egyre többet gondolok. Sokszor eszembe jutott hideg estéken, vajon hol éjszakáznak? A rémülettől áttetsző tekintetet, amelyben az volt, hogy el kell innen menni, sosem felejtem el. Nos, azt mondta a takarítónő – akit az utcaseprőkkel együtt több országos ügyben meg kellene kérdezni, és akkor többet tudnánk a társadalom állapotáról -: kérem, másutt is alszanak. Valamelyik lépcsőház valamelyik emeletén szinte minden éjszaka. Azelőtt – amíg nem csináltattunk kulcsokat és nem zártuk a szemétledobókat – ők bizony kénytelenek voltak mások piszkát takarítani. Méghozzá egyszerre több lépcsőházban is.Ők javasolták a lakóknak, hogy rendszeresen zárják ezeket a helyiségeket. Mert már nem bírták tovább. S minden hasonlónak a rendetlenség az oka. Hát ezt is megtudtuk, de még többet is. Tehát nincs rend a házakban. Csöndesen közölte, már nem bírják sokáig a leányával, meg aztán fél is, mondja, mert annyi már reggelente a tű. Nem is értettem, hogy mit akar mondani. Tű? No persze kiderült, hogy eldobált injek- ciós tű, azaz droghoz használt tű, hogy nem győzik összesöpörni. Méghozzá azokban a lépcsőházakban, ahol a kínaiak laknak.És ekkor összeáll a kép. Esti verekedések, kiabálások, futások, üldözések, amelyek mintegy két-három éve kezdődtek, bizony azzal függnek össze, hogy egyre több itt a kínai vagy a vietnami. Alig két éve volt a mi házunkban is nagy „kung-fu” tánc, olyan verekedés, ahol az ezresek százával repültek lent a nagy lépcsőházban. Hajjaj, gondolom, akkor én nem bírom a másságot...Nem is! Ha az piszkol, kiabál és terjeszti a drogot. Netán más betegséget is, és még állampolgárságot is kap, hamarabb, mint más külföldiek.Horkol az emberiség, és elszórja tűit. Hát akkor ki is, mi is vagyok én itt? És ki mondja meg, hogy mi történik velem? Azóta esténkint hallgatózva, lopózkodva, kis szorongással közeledek saját lakásom zárt ajtajához. Belülről.