Kerti osztálytalálkozó EU-konform rigófüttyel

Bízom bennük továbbra is. Nem jobban, mind eddig, de nem is kevésbé. Itt, a lugas mellett, az öreg cseresznyefa árnyékában pontosan annyi veszélyt jelentenek számomra, mint a többiek. Kissé zajosabbak ugyan, de valljuk be őszintén, a rigófüttyös, vízcsobogásos, kutyaugatásos csöndben mindegy, hogy a nyugati normás Boeingok vagy a kerozinfaló Tupoljevek döbbennek bele a légtérbe. Szó-szó, még egyik sem esett bele a kertbe. De valahogy, amióta hírbe hozták a TU–154-eseket, megkülönböztetett figyelemmel kísérjük őket egészen addig, amíg el nem tűnnek a felhők között. Kicsit abszurdnak hathat ugyan, de alig fél évtizedes kislányom is besorolta őket égi barátai közé. Ott röpködnek az azonosítható repülők, azaz a gerle és a denevér között. De vajon korszerű szemlélet ez? Most tanulgatni a jó öreg Tupoljev nevét, amikor mindjárt kivonják a forgalomból...Lehet, hogy korszerűtlen apa vagyok. Sőt korszerűtlen édesapa. Mert nagyobbik lányom az iskolában – hacsak lehet – kerüli velem kapcsolatban ezt a kifejezést. Azt mondja, hogy társai megmosolyogják érte. De megmosolyognák, ha ebéd előtt akár csak keresztet vetne az asztalnál. A hittantáborban tanult asztali áldásról szó sem lehet, még hittanos társaival együtt sem. A szertartást a közös családi étkezéseknél gyakorolja olykor. Mert azért mi is elhagytuk a szocializmus éveinek végefelé azt, ami otthon, a szülőfalumban olyan természetes volt. A köszönést például, ami az embert üdvözölte ugyan, de a hitünk alapját jelentőt dicsérte. Minden szembejövő ember előtt, és minden szembejövő alkalommal.Persze jószerével semmi bajom a manapság meghonosodott köszönési formákkal, de a „háj”, a „helló” kifejezésnél nekem, a magyar anyanyelvű embernek többet jelent a székelyföldi „jó egészséget”, a „jó napot” vagy éppen a megrövidült „adjon Isten”. Még egyetlen osztrákot sem hallottam „báj-báj”-jal búcsúzni. Igaz, azt sem láttam, hogy egymáson kacarásztak volna a zöld posztókalap vagy éppen a térdharisnya viselete miatt.De hogy jön ide a Tupoljev? Nos, úgy, hogy életem első repülőútja ehhez a típushoz köt. Számomra akkor a Tu–134-es volt „a repülő”. Szófia volt „a külföld”, de nem szeretnék köldöknéző nosztalgiázásba révedni. Csak annyit akarok kinyögni végre, hogy nagyon nehéz bármihez is ragaszkodni ebben a gyorsan újuló, kötődésmentes, kikötések nélküli, folyamatosan hajózó világban. De mindezzel együtt fontosnak tartom, hogy a legkisebb gyerekem is tudja: életében először olyan repülőgéppel emelkedett a fellegek közé, amilyen ott húz el, most már a szomszéd diófájának a csúcsánál, és arról lehet megismerni, hogy nem a szárnyán, hanem a farkánál vannak a hajtóművei. És csíkot is tud húzni – teszi hozzá a gyerek.Hálás vagyok édesanyámnak azért, hogy nem költöztünk a hatvanas évek közepén a városba. De lehet, hogy édesapámat illeti a hála. Neki kellett minden hajnalban buszra ülnie, hogy beérjen a munkakezdésre. Ő volt az, aki a „kényelmes” városi lét helyett az utazással 12-13 órára nőtt ipari munkaidőt vállalta, hogy aztán szabadidejében szőlőt permetezzen, nyári szabadságát pedig azért vegye ki, hogy a cséplőgépet etethesse. Mert jó kazalrakónak lenni, szép fogatot hajtani, az minőséget jelentett a faluban. És aki nem tudott a városi-ipari létben gyökereivel a számára biztos talajban megkapaszkodni, az könnyen nyúlt a pohár után, vagy vált depreszszióssá a központi fűtés kényelmét nyújtó, tétlenségre ítélő panelben. Édesanyám volt az, aki megfogalmazta, hogy ő konyhakert nélkül, piacra szaladgálva nem tudja elképzelni az életét.A repülők menetrendjét percre pontosan követni lehet innen a kertből is, miközben lobog a kondér alatt a tűz, pörkölődik zománcozatlan oldalán a paprika. Hogy az edény alakja jószerével a honfoglalás óta nem változott, persze, nem jut mindig az eszembe. De most különleges társaság érkezik hozzánk. Megpróbálok fölkészülni az ízekkel éppen úgy, ahogy az itallal. Van tehát „csipsz” is, meg sógorom pálinkáját is óvatosan kínálom. Mert van, aki olyan maradt, mint amilyen a gimnáziumi években volt, más meg éppen szenvedő értelmiségivé, sikeres vállalkozóvá vagy éppen világpolgárrá képezte át magát. Az ilyen találkozók többet érnek, mint bármelyik nemzetközi sajtótájékoztató.Amerikai állampolgár is van közöttünk egy tizenéves kisfiú személyében. Édesanyja tudatosan választotta ki a fogantatás időpontját, hogy még a születésnap is az ösztöndíj időszakára essen. Most vannak aztán igazi gondban. Mert a férj egy amerikai vállalatnál dolgozik, de az Európai Unió országainak egyikében. Talán hatodik éve élnek abban a kisvárosban, amelynek gimnáziumában ugyan három nyelvet is megtanulhatott gyermekük, de a magyart nem tartja többnek, mint az adott ország nyelvét, amelyen a Thalész-tételt magyarázta neki a tanár, vagy éppen a németet, amit tantárgyként sajátított el. Az osztályközösségben nem érzi roszszul magát, de megjegyzi, hogy amíg társai hittanra járnak, addig ő morált tanul. Lisztérzékenységével nincsenek különösebb gondjai, de amíg minden vendég kitörölgette a tányért a bográcsból evés után, addig ő és az édesapja csak elfogadták az ételt. Meg nem ették. Arról pedig szomorkás mosollyal beszélnek, hogy a helyiek leggyakrabban azt kérdezik tőlük, mikor mennek már haza. No, nem így, látogatóba. Hanem végleg. De a kérdéssel nem csupán a magyarokat tisztelik meg, hanem mindenkit, aki a nevét is EU-kompatibilissá tette, hogy ki ne lógjon a telefonkönyvből. Badacsonyi bort és soproni sört iszunk. Igyekeznek nem a nyugati márkát választani. Szeretnének hazajönni, de hát anyagilag ott sokkal jobb. Az asszonynak ugyan nincs munkája, mert a diplomája nem EU... Ebben hasonlít a TU–154-eshez – játszanék el a gondolattal, ha nem harsanna fel váratlanul a rigófütty. A madár felszabadultan fújja az ősi dallamot.Fütyül, fügyül, fügyül... Arra is, hogy megfelel-e az EU-szabványnak.