időjárás 22°C Annamária, Tihamér 2022. július 1.
logo

Két szobor – egymás ellen

Boross Péter
2000.11.10. 23:00

A miniszterelnök október 31-én szobrot avatott. Mások ugyanezen a napon megkoszorúztak egy másik szobrot. A hír nem lenne különösebben figyelemre méltó, a miniszterelnökök szoktak avatni, mások meg koszorúzni. Mégis megszólalt a szokásos baloldali ihletésű karének, elmarasztalván a miniszterelnököt: miért „ezt” a szobrot avatta és miért ezen a napon, amelyik ünnepe egy történelmi eseménynek, amit a koszorúzott férfiú neve fémjelez.A miniszterelnök ugyanis Tisza István volt magyar miniszterelnök emlékét hirdető műalkotást avatott, ilyen persze volt régebben is, de ’45 után a magyar történelem más jelentős emlékműveivel együtt a népi demokrácia nevében eltakarították. A koszorúzott emlékmű pedig Károlyi Mihályt, az első világháború utáni összeomlást követő őszirózsás kurzus miniszterelnökévé, majd köztársasági elnökévé avanzsált férfiút ábrázolja. Az ő emlékét még a szocializmus magyarországi időszakában örökítették meg, hamarabb, mint Kun Béla hírhedt vérmezei szoborcsoportját. És az előbbit nem is takarították el.Ha az idézetek és hivatkozások gyakori használata némelykor az önálló gondolkodás hiányára is vall, ez esetben nem nélkülözhetők.Úgy hiszem, Pethő Sándor ma is elismert személyiségnek minősülhet. A magyar múlt szidalmazóinak vérmesebbjei sem aggatták rá szokásos jelzőiket, tehát nem minősítették náci bérencnek, fasisztának, irredentának – sovinisztának –, nacionalistának, rasszistának, kereszténykurzusosnak stb. Ez pedig nagy szó, ha már Teleki Pál nem úszhatta meg. Így tehát kérem a nagy tolerancia igényű másként gondolkodókat is, figyeljenek szavaira.Ezt írta Tisza Istvánról...„A ... forradalom előestéjén terjedt el a híre, hogy ... meggyilkolták Tisza Istvánt. Példátlan gaztett, amely a huszadik század Magyarországának egyik legkiválóbb, s tévedéseiben is egyik legimpozánsabb egyéniségét tette el láb alól... Időben összetalálkozott a történelmi Magyarország összeomlásával... Tisza mártíriuma jelezte a régi Magyarország sírba tételét...”Ezt meg Károlyi Mihályról...„A történelem ritkán talál akkora mértékű aránytalanságot képesség és ambíció, hivatottság és feladat között, mint amilyet Károlyi Mihálynál kénytelen megállapítani. Az ő bűne az, hogy hazájának és nemzetének legválságosabb időszakában igényelte és verekedte ki magának a vezérséget, olyan történelmi feladatot, amelyre szellemi és erkölcsi gyarlóságai egyenesen diszkvalifikálták. Károlyi kritika nélkül hódolt meg ama tanok és ideológiák előtt, amellyel környezete a fejét megtömte.”Na már most, mi a teendő? Tulajdonképen itt kellene abbahagyni, de nem lehet, mert „ezek” – azaz, mi – úgyis mindig historizálunk, hirdetjük elavult nézeteinket azokkal szemben, akik nemcsak a megelőző negyven évet, de az azt megelőző ezer esztendőt sem vállalják hirdetett igéik szerint. Mi pedig vállaljuk, mint minden magyar sorsot, átkaival, örömeivel egyaránt.A XIX. században a nemzeti feleszmélés nagy korszakában három tündöklő személyiség nevét őrzi elsősorban az utókor: Széchenyi Istvánét, Kossuth Lajosét és Deák Ferencét. Közülük kettő a fontolva haladás, az erők reális felmérésén alapuló szívós és kitartó munkálkodás embere, az okos kompromisszumoké, életükben megannyi gáncs éri őket, inkább haláluk után nagyok. A harmadik a lélek és szív embere, a kilátástalanul elvesztett, mégis győztes harcok magyar gladiátora, aki bukás után már életében eszménnyé magasztosult. Legyőzhetetlen, mert sorsában magára ismert a nemzet. Az előbbi kettő – pár hónap kivételével – nem vállal hivatalos kormányzati szerepkört, az utóbbi annál inkább, a szabadságáért küzdő nemzet kormányzója, majd számkivetettségében is óriás. Elbukik, mielőtt elhasználódott volna. Akinek más sorsot szánt a történelem, azt Tisza Kálmánnak hívják. Neki tizenöt évi miniszterelnökség adatott, átkozva megélt tizenöt év és nem dicsőséges bukás. De korszaka, a magyar felemelkedés kora is. Nincsenek hősi jelenetek, trónfosztás és Kasszandra-levél, döblingi pisztolygolyó és gyönyörű felirati beszéd. De van tizenöt áldozatos, cselekvő esztendő, korszerű országépítés, példátlan ütemű fejlődés. És szidalmak, sőt rágalmak özöne. Meg kitartó kálomista szorgalom és gyakorlatiasság és – ha kell – okos alkalmazkodás és helyzetfelismerés. A református pátens körüli harcokban felemelkedő fiatal politikus ellenzi a kiegyezést és ellenzéki vezér a Deák-párt kormányzata idején, ahonnan pár év után Andrássy is távozik, hogy a Monarchia legeredményesebb külügyminisztere legyen. A Deák-párt sorsa a „rendszerváltó” pártok sorsa – mi csak tudjuk. Aztán egyesülés Szabadelvű Párt néven, és kezdődhet a szorgos építőmunka. Ja és az új felismerés, hogy a nemzetiségek rágta országban az udvar nélkül nem megy. Ehhez is a korra nem jellemző gesztusok a végrehajtás összes hibáival. Bukása idejére egy másik Magyarország születik. Nevét az a tér viselte, amelyiket ma Köztársaság térnek hívnak. Nem kapta vissza.Fia, Tisza István képességeiben méltó apjához. A kor azonban változásokkal terhes. Új erők, új mozgalmak születnek, élesedő belpolitikai harcok és gyalázatos küzdelmek közepette. Mégis kiemelkedik látható képességein túl, vezéri szerepre való alkalmasságával is. Kemény, következetes, Keletről jött ember. A haza sorsáért őszintén aggódó, amikor mások kormányoznak, tudatosan mértéktartó. Na meg felelősséget is vállaló. Az ország jövőjét féltően és nem éppen törvényes eszközökkel vállalja a működésképtelenséggel járó obstrukció letörését akkor is, ha ezért barátai elhagyják. Van ereje feloszlatni az elhasználódott Szabadelvű Pártot, és diadalt arat az általa szervezett Munkapárttal. A legnehezebb időkben lesz ismét miniszterelnök, és kemény kézzel teremt – ahogy lehet – valamiféle rendet. Ellenzi a háborút – a kirobbantásáért mégis őt okolják később –, de ereje az udvari körökkel szemben véges. Aztán, mintha a nemzet nagyobbik része egy kis vércsapolásra vágyna – régen edzette már magát a harcok tüzében.Hibázott is persze.Talán ifjabb Andrássyval, Apponyival és a többiekkel együtt nem vette észre, hogy országgyűlési küzdelmeik mellett a szaporodó utcai demonstrációk alatt fel-felvillannak a vörös zászlók. Az ellenzék, immár a háború alatt, Károlyi felvállalt és titkon ápolt szövetségesei a gyűlölet falával veszik körül. Tort ül a nemzetrombolás tébolya, és ő kilép a hatalomból. Immár hatalmon kívül biztosan hibás, amikor gyűlölettől övezve, de hatalmas tekintélyével bejelenti, ezt „a háborút elvesztettük”. Kemény magyar hitével – amikor másodrendűek mohón ragadják meg a hatalmat – megszenvedi az ország tébolyult romlását. De tudják, ki ő. A gyalázatban született köztársaság első napján kóbornak hazudott katonacsoport kioltja életét. Mert veszélyesnek látták, és rájuk névze veszélyes is volt. Megölték, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Halála hírére bátrabban vigyorogtak a nemzetre halálos csapást mérő hataloméhes senkik. Trianon előtt, egy zűrzavarba taszított ország kétségbeesett összeomlása lehetett csak az ország sorsa. Pedig pár hadosztály kellett volna csak, hogy ne megalázottan, hanem a vesztesnek is kijáró önérzettel készüljünk a kényszerű tárgyalásokra. Három szörnyű esztendő kellett, hogy a mélybe zuhanásból – immár Trianon végzetével – Tisza István méretű személyiség jelenjen meg a magyar közélet porondján, akit Bethlen Istvánnak hívnak.És ki az a Károlyi gróf? Reakcionárius főúr, hatalmas vagyon ura, amivel rosszul bánik, mint mindennel, ami a keze ügyébe kerül. Politikai szerepléséhez minden lehetőséget megkap – Tisza nem korlátozza a parlament működését, mint tették ezt Ausztriában. Nő a háborús viszonyok miatti elégedetlenség, demonstrációk és sztrájkok követik egymást, miközben külországokban harcol a hadsereg, és a nemzet java a fronton van. Tudatos rombolás és szobatudósi álmok széles körű terjesztése mételyezi a közhangulatot. Még küzdenek a lövészárkokban, mikor kijelenti, „mi antantbarátok” vagyunk. Az önmérséklet természetes korlátait félrelökve még Szentpétervárra is elmegy. (Később Leningrádba is menne – legalább képletesen –, de nem kell).Károlyi élére áll minden elégedetlenkedőnek, és szövetkezik azokkal, akiket pár éve észre sem vett (igaz, nem jártak mágnás kaszinókba). Gyűlnek köréje, és vezérnek kiáltják ki – mindig is ezt akarta, mindegy, hogy kik. Ott van persze a szociáldemokratákon kívül Jászi is, a maga Habsburgok által regnált kantonizáló elképzeléseivel. Persze a képébe nevetnek azok, akik már több évtizede Nagy-Romániát, Nagy-Szerbiát akarnak, és megérett Palacky vetése is a cseh–szlovák „fajtestvériségről”. Rázuhan a hatalom, tolják maguk fölé azok is, akik csak eszközt látnak benne. Tudatos kártevők és jóhiszemű naivak veszik körül. Ontják a szépen hangzó reformokat, választójog, demokrácia, elszakadás Ausztriától és persze jólét, majd földosztás komikus kisszerűséggel. Csak országvezetésre és kormányzásra alkalmatlanok. Egyetlen sikerük e vészterhes időben a hadsereg szélnek eresztése. Eltűrik a rendbontások minden szomorú változatát, a csürhe rangjelzéseket letépő zabolátlanságait. Azután beleájulnak Kun Béla karjaiba, és még azt sem tudják, hogy átadták vagy elvették tőlük a hatalmat. Jön az emigráció, kacérkodás a kommunizmussal, országlejárató nyilatkozatok és a teljes eljelentéktelenedés. A párizsi békénél Károlyi ott téblábol, de semmibe veszik, és az az előszobáig sem ér el. Pedig már nagy összegű kártalanítást is kap a kifosztott és koldussá tett országtól. Aztán a hetvenes évek közepén szobrot kap azoktól, akik minden valamire való szobrot már ledöntöttek. Pethő Sándor így ír: „Feltehető, hogy forradalmi bajtársainak egy része semmi kétséget sem táplált Károlyi Mihály szellemi és erkölcsi tulajdonságainak értékével szemben. Ennek a csoportnak azonban márkára volt szüksége, olyan történelmi díszű névre, amelynek pajzsa alatt sokkal könnyebben törhettek valóságos céljaik után...”Koszorúzzák persze csak nyugodtan, és ne legyen áldozata nemtelen rongálásoknak. Nem a mi, hanem a koszorúzók műfaja riadt hiszterizáció, megtapasztaltuk a Horthy-temetés napjaiban. A Károlyi-kor szellemi hagyatéka itt munkálkodik napjainkban, a hatalomért minden jelszavával. Most meg a mérleg nyelve szeretnének lenni, és távolságtartást hirdetnek. Ellenfélnek sem jók, szövetségesnek elviselhetetlenek. Ambícióik, akár Károlyié. Most éppen miniszterelnökök akarnak lenni, kihívó és komolytalan nagyravágyással. Hiába, már sokan kiismerték őket.A valódi miniszterelnök pedig nyugodtan hajtson fejet a nemzet méltó nagyjai előtt. Ha hibáztak is, a magyarságért hibáztak.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.