Az érem két oldala

A francia Új Jobboldal egyik kiemelkedő gondolkodója Alain de Benoist. Legújabb könyve, Kommunizmus és nácizmus, amely hatalmas vitát robbantott ki Franciaországban és Németországban egyaránt, egy új látószögből közelíti meg a XX. század két totalitarizmusát, a német nácizmust és a szovjet kommunizmust. A szerző nem kevesebbet állít, mint azt, hogy mindkét rendszert leginkább feltűnő hasonlóságuk és nem különbözőségük teszi érthetővé. Mielőtt rátérnénk a könyv elemzésére, érdemes felidéznünk az Új Jobboldal 1997-ben megjelentetett, A kommunizmus fekete könyve című kötetét, amelyet Stéphane Courtois és történészcsoportja szerkesztett. Ez az alkotás a történetírásban először rántja le a leplet a szovjet rezsim igazi arculatáról és a kommunizmus áldozatainak mindaddig eltitkolt számáról. Benoist könyve ez utóbbi mű szerves folytatásának tekinthető.A kommunizmust a nácizmussal összehasonlítani bűn – állították a baloldali nosztalgikusok, mivel szerintük az előbbi a szeretet és az egyetemes felszabadítás doktrínája, az utóbbi pedig a gyűlöleté. A szovjet terror ebben a megvilágításban egy szükségszerű rossz volt, mert a vezetők más módszerekkel képtelenek voltak győzelemre vinni a társadalmi igazságosság ideálját. Ezt a véleményt a sztálinizmusról még ma is osztják a francia baloldal gondolkodói. Alain de Benoist azonban felveti a kérdést, hogy vajon bocsánatosabb bűn-e a szebb jövő reményében ölni, mint egy rasszista elmélet alapján. Az egyértelmű válasz – nem. „Rosszat tenni a jó nevében nem ér többet, mint rosszat tenni a rossz nevében” – írja. A kommunista terrort nem lehet a bolsevik forradalmat megelőző cári terror „jogfolytonosaként” elkönyvelni. A „jó” Lenin- és a „rossz” Sztálin-elmélet is megdőlt, hiszen a fekete könyv szerzői bebizonyították, hogy a terrorrendszer már Lenin hatalomra kerülésekor kiépült. A megtorlás valójában a polgárháború befejezése után bontakozott ki teljes mértékben. Minden totalitarizmus szerves része az állandó ellenségkép fenntartása. Ha nincs külső, akkor a belső ellenség is megteszi (kulákok, osztályellenség stb.). A rendszer léte függ ettől a permanens ellenségkép konstruálásától, mert konfliktus nélkül a totalitarizmus elveszti létjogosultságát.Az értelmiség felelősségét boncolgatva Benoist felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy mindkét tábor nagy neveket és színvonalas gondolkodókat volt képes meghódítani. Így, első olvasatra ez az állítás kissé sántítani látszik, hiszen a kommunizmus értelmiségi holdudvara elsöprő mennyiségi fölényt mondhat a magáénak a nácizmussal szemben. Ne felejtsük azonban, hogy a kommunizmus története csaknem egy évszázadig tartott, míg a nácizmus csupán tizen-egynéhány évre korlátozódott. Magyarországon a kor kiemelkedő gondolkodója, Lukács György testesítette meg a kommunizmushoz halálig hű értelmiség típusát, míg például Németországban a XX. század meghatározó filozófusa, Martin Heidegger foglalt állást – igaz, hogy csak rövid ideig – a nemzetiszocialista eszmerendszer mellett. A két filozófus életútja és történelmi megítélése iskolapéldája is lehet a két rendszer megítélése közti különbségnek. Lehetett Lukács György komisszár az 1919-es Kommünben, adhatott parancsot dezertálók kivégzésére is, és (ami talán a legmegbocsáthatatlanabb) írhatott nagyon rossz filozófiát is 1923 után ama igyekezetében, hogy a moszkvai emigrációban Sztálin kegyeit keresse, az ő helye biztosított a marxizmus-leninizmus időálló piedesztálján. A másik oldalon Heidegger rövid ideig tartó flörtjét a nácizmussal, pontosabban a nemzetiszocializmus eszmeiségével, sohasem bocsátotta meg az utókor. Egy 1967-ben Londonban kiadott filozófiai enciklopédia szerint egész életművét extrém nacionalizmusa hatotta át, és ezért állíthatta azt, hogy filozofálni csak német nyelven lehet! Ahogy maga Benoist is megjegyzi, „a nacionalizmus minduntalan a fasizmussal van azonosítva, amely viszont a nácizmussal (...). A jobboldalt mindig fasizmussal gyanúsítják, ugyanakkor a kommunizmus mindig a haladás erői közé tartozik”. Egy „náci” író mindörökre elkárhozik, de sztálinista kollégája minden lelkiismeret-furdalás nélkül élhet és alkothat, tegyük hozzá, Magyarországon is. Szergej Eizenstein klasszikus sztálinista műve, A Jégmezők lovagja vagy Jancsó Miklós 1953-ban készült, ugyancsak sztálinista ihletésű rövidfilmje egy május elsejei felvonulásról a filmtörténet klasszikusai közé tartozik és bárhol elérhető. A „nácizmus” nagy művészének, Leni Riefenstahlnak a filmjei azonban a mai napig egy hallgatólagos cenzúra következményeként nehezen kaphatók meg, legalábbis Európában.Amíg Magyarországon tudomásunk szerint nem akadt olyan elvetemült író, aki – mondjuk – hősballadákat írt volna az ÁVH-ról, a francia kommunista költő, Louis Aragon megtette ezt, amikor egy himnuszt írt a GPU (az akkori szovjet titkosrendőrség) dicsőítésére. Ma Aragon, csakúgy, mint Lukács, a kommunizmus halhatatlanainak képzeletbeli panteonjában pihen.Mindezek ellenére a kommunista és náci eszmerendszerek nagyon is hasonlatosak egymáshoz – érvel tovább Alain de Benoist, és minden baloldali felhördülés ellenére több a hasonlóság, mint a különbség. (Csak feltételezhetjük, hogy adott esetben a nácik is kikérték volna maguknak a kommunistákkal való bármilyen összehasonlítást.) Benoist ezt a következőképpen látja: minden terrorrendszer nagyon is attraktívnak tűnő eszmékkel hatalmas tömegeket hódított meg magának. A gond ott jelentkezett, hogy ezen elvek megvalósítása minden esetben együtt járt az emberiség egy részének kiirtásával, faji, illetve osztálygenocídiummal. Így a fajok vagy osztályok harca egy olyan ideológiában manifesztálódott, amely bizonyos kategóriákat hozott létre az emberi fajon belül (faj vagy kártékony osztályok), akikkel reménytelen volt a kiegyezés, és így pusztulniuk kellett.Osztálygyűlölet vagy fajgyűlölet, az eredmény ugyanaz. „A kulákok nem emberi lények” – így Sztálin. A történelem vihara azonban, úgy tűnik, csak a sztálinizmust mosta el, a nácizmus úgymond „él és virul”, elsősorban a média és Hollywood jóvoltából. Mi lehet ennek a kettős mércének, ennek a rendkívüli elvakultságnak az oka? Benoist itt egészen a második világháborúig vezeti vissza a szálakat. A háborúban kötött katonai szövetség a Szovjetunióval legyengítette a nyugati világ immunvédelmét a kommunizmussal szemben – állítja a szerző. Intellektuálisan ezt úgy magyarázhatnánk, hogy ha a nácizmus volt az abszolút rossz, és csak Sztálinnal együtt lehetett legyőzni, akkor a szovjet kommunizmus végső soron objektíve hasznos volt, így a vele szemben megfogalmazott kritikák is érvényüket vesztik. A végső győzelem felszabadította Nyugat-Európát, és lehetővé tette az egyik (a náci) totális rendszer összeomlását és a másik (a kommunista) fennmaradását, és egyidejűleg diszkreditálta a totalitarizmus fogalmát is. Így válhatott az „antifasizmus” egy ez idáig minimális ideológiai tartalmat szolgáltató diszkurzív kategóriából a Szovjetunió legitimitásának alapkövévé. Az antifasizmus ethosza a szovjet kommunizmus fő ideológiája lett, és innen már csak egy lépés volt az „aki nem antifasiszta az fasiszta” álláspont deklarálása. A fasizmus fogalmának esernyőjét pedig olyannyira kifeszítették, hogy abba a háború utáni antikommunizmus valamennyi fajtája belefért Eisenhowertől egészen de Gaulle-ig.Összességében azonban a modernitás felelős minden totalitárius rendszerért, legyen az kommunista vagy náci – írja Benoist. A felvilágosodás szülte racionalizmus egy olyan fenségérzetet teremtett az emberben, hogy az úgy fogta fel a világot, mint puszta vizsgálódása tárgyát, és az egész bolygót alárendelte az ész uralmának. A Szovjetunióban végbement kollektivizáció és iparosítás is a modernizmus jegyében fogant, sőt a kuláktalanítás is azért volt fontos, mert csak így lehetett leszámolni egy „archaikus” paraszti réteggel. A Harmadik Birodalom is racionalizálta a termelést, és hiába hivatkozott a „vér és föld” misztikájára, mégis nagyban hozzájárult a német parasztság felszámolásához. A nácizmus a német anyát dicsérte, de tömegesen küldte el őket munkára, ami a német tradícióknak is gyökeresen ellentmondott. Ha a felvilágosodás azt tanította, hogy a világ kiszámítható, akkor a totalitarizmus ezt az elméletet egy olyan praxissal akarta igazolni, ahol minden zavaró struktúra megszüntethető volt, amely útjában állt a totalitás lovagjainak. Ha ez történetesen egyet jelentett a tömegmészárlásokkal, akkor sem hezitáltak, hiszen ezen aktusok egyszerűen az instrumentális racionalitás szélsőséges formáit képviselték, amelyben oly vakon, majdhogy vallási fanatizmussal hittek. A XX. századi totalitarizmusok vizsgálata azért olyan kiemelkedően fontos, mert csak így kerülhetjük el, hogy a XXI. század ne ismételhesse meg a nácizmus és a kommunizmus rémtörténetét.