A vörös kolosszus kiszolgálói és a történelem

Most, hogy a kommunizmus és a holokauszt emlékének ébrentartása végett lezajlottak a parlamenti emlékülések, láthatóvá vált, hogy a kommunizmust a nácizmussal összehasonlítani csaknem bűnnek számít azokban a körökben, amelyekben a baloldali pártvezérek és ideológusok mindent elkövetnek, hogy tisztára mossák múltjukat. Legalábbis erre utal Kovács László MSZP-elnök azon ismertté vált követelése, amelyben egyszerűen felelősségre vonta Mádl Ferenc államfőt a kommunizmus emléknapján elhangzott beszédéért.Vétkeik elfedését célozta a valamivel korábban megtartott úgynevezett antifasiszta rendezvény is, amelynek rendezője az a szervezet volt, amely az előző négy évtizedben a nómenklatúra gyűjtőhelyének számított, és ma is az MSZP meghosszabbított karjának tekinthető. Éppen ennek a szervezetnek volt elsőrendű feladata, hogy eliminálja mindazokat, akik annak idején életüket kockáztatták a náci-nyilas terrorral szemben, de a sarló-kalapács diktatúráját sem voltak hajlandók szolgálni. Az antifasiszta propaganda valójában mindig a kommunista párt eszköztárához tartozott. Korábban Sztálin alatt lett a Szovjetunió fő ideológiája, ezzel részben a vörös és barna önkény összeborulásának éveit igyekeztek eltüntetni; később a fasizmus fogalmát kiterjesztették mindazokra, akik a második világháború után felvették a harcot a kommunista diktatúrával szemben is.Az MSZP, még elődpárti mivoltában, négy évtizeddel ezelőtt, 1960 augusztusában, lelkes ünneplésben részesítette a negyed századdal korábban Moszkvában megtartott hetedik Komintern-kongresszust. Akkor a moszkvai megszállók hazai képviseletének legelső lapja, a Népszabadság úgy vélekedett, hogy a fasizmus nem egyéb, mint a dolgozó néptömegek forradalmi mozgalmaitól megrettent finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek őrjöngő diktatúrája. A bölcs testület, a kongresszus külön-külön megmutatta – mondta az akkori Budapest – a fasiszta szörnyeteg arcának minden egyes vonását. Leleplezte, hogy rövid két év alatt, 1933-tól 1935-ig csupán a hitleri Németországban 4200 honfit mészároltak le, 31 700-at bilincsbe vertek, közülük 21 800-at rendszeres kínvallatással gyötörtek. Miután a moszkvai elvtársak ilyen pőrére vetkőztették a fasizmus lényegét, a hetedik kongresszus megjelölte a követendő utat is: a Szovjetunióval az élen minden haladó mozgalom közös erővel együtt küzdjön az emberiséget megfojtani készülő rémuralom ellen.Eddig az oly szárnyaló, oly szívbe markoló visszapillantás a történelemre. Ugyanakkor elhallgatták, amit már akkor százmilliók tudtak, hogy négy évvel a Komintern hetedik kongresszusa után, 1939 augusztusában sok évezredes pályájának legdrámaibb válaszútjához érkezett az emberiség. Háború vagy béke, félszázmillió élő vagy halott, milliárdnyi sors bomlása és billiárdnyi érték bomlása – ez volt a kérdés.A helyzet látszólag a lengyel–német korridor és Danzig szabad kikötő hovatartozása miatt éleződött ki. A valóságot gróf Cianónak, Mussolini vejének és külügyminiszterének naplójából tudhatjuk meg. 1939. augusztus 11-én ezt vetette papírra: „Ma a Fuschl-kastélyban Ribbentrop vendége voltam. Miközben az ebédre várakoztunk, közölte velem azt az elhatározásukat, hogy meggyújtják a puskaporos hordó kanócát. Olyan közönyös hangon mondotta ezt, mintha valami igazgatási ügyecskéről beszélt volna. De Ribbentrop – fordultam feléje a park sétányán –, mit akarnak maguk? A korridort vagy Danzigot? Pillantása fagyosan csillant. Nem, egyiket sem! Mi a háborút akarjuk! – felelte.”Berlin valóban a háborút akarta, efelől akkoriban már senkinek nem volt, nem is lehetett kétsége. Ám hogy ne csak akarják, de el is indíthassák a háborút, el kellett rendezniük, hogy a küzdelmet ne két fronton, keleten és nyugaton egyszerre, csupán egy fronton kelljen megvívniuk. Két héttel később, augusztus 23-án reggel Joachim von Ribbentrop különgépe leszállt a moszkvai légikikötőben, s ugyanezen nap estéjén a Kremlben már meg is írták a két magas szerződő fél, a vörös és a barna diktatúra megnemtámadási egyezményét. Amely igazában megtámadási egyezmény volt. A paktum titkos záradékában – amely a háború után nyilvánosságra került – az újdonsült barátok megegyeztek a közép- és a kelet-európai zsákmány felosztásáról, s kötésüket ezekkel a szavakkal zárták: „Ezt a protokollt a megállapodó felek a legnagyobb titokban hajtják végre.”Joachim von Ribbentrop és Vjecseszlav Mihajlovics Molotov aláírták az egyezményt, Sztálin kiürítette poharát Hitler egészségére, üdvözlő táviratok repültek a Kremlből Berchtesgadenbe, s onnan a Kremlbe. Amikor 1939. augusztus 23-án éjfélkor Hitler megtudta, hogy a paktum létrejött, a nagy nürnbergi per vallomásainak egybehangzó tanúságai szerint táncolni kezdett, és mintegy önkívületben harsogta: – Zsebre vágtam a világot! (Ich habe die Welt in meiner Tasche!...)Tényleg zsebre vágta a világot. Mert a moszkvai egyezménnyel nemcsak eloszlott a kétfrontos háború fenyegető látomása, de egyben aktív szövetségest is nyert a szovjet birodalomban, amelylyel együtt taposta sárba és falta fel például az elárult Lengyelországot. De a vörös cinkos még egyéni érdekeitől függetlenül is korlátlanul rendelkezésére állott. A német hadiflotta például szabad bázist kapott Murmanszk szovjet kikötőjében. Ha a horogkeresztes ármádia lerohant egy országot – említsük Belgiumot, Norvégiát, Hollandiát –, a Kreml habozás nélkül megszakította a kapcsolatait az áldozattal. A háború első évében a vörös diktatúra kilencszázezer tonna nyersolajat, százezer tonna gyapotot, félmillió tonna vasércet, háromszázezer tonna hulladékvasat, csaknem három tonna platinát, nagy mennyiségű faanyagot, takarmányt, élelmiszert szállított a barna diktatúrának. Nem tagadta meg tőle a moszkvai hatalomnál menedéket kereső zsidók kiszolgáltatását sem!Ez az önzetlen segítség nem ismert határt, az apokalipszis minden múló hónapjával nagyobbá és nagyobbá vált. S ezért érthető, hogy amikor 1941. június 22. hajnalán von Schulenburg moszkvai német nagykövet átnyújtotta Molotovnak a hitleri hadüzenetet, a szovjet külügyek ura ezt kérdezte: – Ugyan, excellenciád, ezt érdemeltük mi önöktől? Ugyanezt kérdezhetnénk mindazoktól, akik valamilyen formában feledtetni szeretnék a múltat: ezt érdemelte a vörös birodalom a barna birodalomtól? Nem, semmiképpen sem. Mert Moszkva, még ha a viadalra kényszerült is baráti szövetségesével, változatlanul hű maradt az 1939-es szövetséghez. Erről tanúskodik Magyarországon a posztkommunista nómenklatúra, és nemigen jut eszükbe, hogy nekik milyen szerepük volt a vörös kolosszus kiszolgálásában.