Kereskedelmi árucikk lett százezrek pusztulása

A magyar Országgyűlés az elmúlt hetekben két emlékülést szentelt huszadik századi totalitárius rendszerek, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus áldozatainak. Az emlékezéseket és az emlékező értékeléseket a rendszerváltás kezdete óta igen komoly, gyakran – sajnos – érzelmi és értelmi korlátoltsággal átitatott és ezért olykor ízléstelen politikai viták övezik. A viták egyik tárgya, hogy legyenek-e egyáltalán emléknapok. Akik vitatják az emléknapok vagy csak az egyik emléknap szükségességét, azokkal jórészt egyet lehet érteni, amennyiben arra a valós jelenségre figyelmeztetnek, hogy az államilag intézményesített emlékezés alkalmas lehet politikai tőke kovácsolására – pró és kontra.Egyetlen, de súlyos ok miatt talán érdemes lenne a két emlékezést egy napon, egyetlen alkalommal megtartani: Magyarországon a szocialista rendszer negyvenéves ideológiai elnyomásának nem- csak a kommunista bűnök váltak a kollektív politikai amnézia áldozatává, hanem maga a holokauszt is. Meggyőződésem, hogy az elmúlt tíz év politikai és ideológiai vitái teljesen másképp alakultak volna stílusban és tartalomban egyaránt, ha nincs a nemzedékek sorát sújtó agymosás. Ha az elmúlt ötven évben egy politikai demokrácia szabad nyilvánosságában alakult volna a magyar társadalom kollektív történelmi tudata, mert az állampolgárok közösen alakíthatták volna saját kollektív tudatukat.A holokauszt érzelmi és értelmi feldolgozásával kapcsolatos – és a rendszerváltás során felszínre került – társadalmi problémák és konfliktusok túlnyomórészt éppúgy a kommunizmus bűnei közé tartoznak, mint milliók bebörtönzése vagy legyilkolása. Azért, mert csak a rendszerváltás után lehetett igazából kibeszélni a Don-kanyarban elesett katonák tragédiáját, a szovjet hadsereg bűncselekményeit, a málenkij robotot, Recsket és a Gulágot, az 1956 utáni megtorlásokat. Százezernyi emberi tragédiát. 1989-től mindenki, s ez érthető, elsősorban a saját vagy hozzátartozója sérelmeivel volt elfoglalva, ami nem kedvezett egy olyan, történelmi tapasztalatokon alapuló kollektív érzelmi közösség kialakulásának, amelyben a kölcsönös együttérzés a meghatározó. Ezért nem tudok egyetérteni azokkal, akik idős emberek visszaemlékezéseiből hiányolják a zsidóság tragédiáját. Mert szerintem nem az emlékekből hiányzik az, hanem az emlékezésből, az emlékek felidézéséből. Az, hogy a személyes érintettség, a közvetlenül megélt tragédia a fontos számukra, a több évtizednyi elfojtás utáni „kibeszélés” miatt érthető.Rendkívül tanulságosnak tartom azt, ahogy kormányfőként Horn Gyula a magyar társadalom nevében megkövette a zsidóságot. Horn nem szólt arról, mert talán maga sem volt tisztában vele, hogy a magyar Nemzetgyűlés 1946-ban már elfogadott egy törvényt (1946. XXV. tc.) „A magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről”, amely az új magyar demokrácia bocsánatkérése is volt egyben. Ettől természetesen még lehet újból bocsánatot kérni a rendszerváltás után is, de ha erre társadalmi okok miatt van szükség, akkor az a kommunista rendszer politikai szocializációjának és ideológiai manipulációjának róható fel. Ezért Horn Gyulának kevésbé a társadalom, inkább az – 1946-os gesztust mindenki emlékezetéből kitörlő – előző rendszer nevében illett volna fejet hajtania.Antiszemitizmus a Kádár-rezsimbenAmennyiben a magyar társadalomnak a „múlttal való szembenézését” a nyugatnémet minta alapján gondoljuk el, mint azt teszik sokan a baloldalon, akkor szembe kell nézni azzal a ténnyel is, hogy ott ez a vita már a hatvanas években lezajlott. Akkor, amikor a tényleges bűnösök és az 1945 előtt aktív korosztályok még éltek, és felelősségre vonhatók voltak. A hatvanas évek Magyarországán viszont – éppen ellenkezőleg – már a holokausztot is elhallgató elfojtás és tabusítás uralkodott. Annak ellenére, hogy a háborús nemzedékek 1956-os forradalma – amit Kádárék utóbb a fasiszta csőcselék lázadásának festettek le – mindennemű antiszemitizmustól mentes volt. A Kádár-rezsim propagandagépezete aztán felzárkózott a szovjetbarát „anticionizmushoz”, hatóságilag üldözték a vallásos izraelitákat és a cionistákat, a kommunista Lengyelországban meg államilag szervezett antiszemita kampány bontakozott ki. A Szovjetunióra végig jellemző, gazdagon adatolható állami antiszemitizmusról pedig – helyszűke miatt – csupán Gereben Ágnes nemrég megjelent könyvét ajánlom a szkeptikusok figyelmébe.Schindler listája és a Vad angyalA hazai empirikus antiszemitizmus-kutatások arról is tudósítanak, amiről mostanság egyre inkább elfeledkeznek, hogy a Kádár-korszakban virulens apparátusi antiszemitizmus bontakozott ki, és a különböző szintű vezető pozíciók betöltésénél ügyeltek a zsidók „arányára” is. Ezek után nem meglepő a Népszabadságban 1993 végén közölt felmérés eredménye, miszerint a pártok között a szocialisták támogatói körében a legnagyobb az antiszemiták aránya. A kommunista ideológia csődjének és Janus-arcú antifasizmusának cáfolhatatlan bizonyítéka az orosz zsidóság valóságos exodusa a Szovjetunió összeomlásakor, valamint az orosz újfasiszták és a kommunisták között igen hamar nyélbe ütött vörös-barna akcióegység. A holokauszt kollektív tudati feldolgozásának és a kölcsönösen megélt érzelmi közösség kialakulásának kifejezetten akadálya volt tehát a kommunista ideológiai örökség. Az, hogy fél évszázaddal a vészkorszak után és negyvenévnyi kommunizmussal a hátunk mögött, sőt 1956 pozitív tapasztalata ellenére zsidó polgártársaink azért élték át rettegve az Antall-kormány megalakulását, mert féltek a társadalomban elszabaduló indulatoktól, a pogromoktól, és hogy a bukott rendszerre úgy tekintettek, mint ami mindenekelőtt a létezés biztonságát garantálta nekik, a legrosszabb bizonyítványt állítja ki a kommunizmusról.A polgári (civil) társadalom szétverése és a „szocialista nemzettudat” doktrínája miatt nem alakulhatott ki egy olyan egészséges, polgári és nemzeti ethosz és nemzettudat, amely intézményesített megemlékezés nélkül is a polgár- és nemzettársak tragédiája iránti együttérzést váltaná ki. Azokat a korosztályokat, akik fekete-fehér dokumentumfilmek tanúsága szerint már a hetvenes években sem tudták középiskolásként megmondani, hogy kik a székelyek és milyen nyelven beszélnek, a rendszer és válsága a nyolcanas években az amerikainál is erőteljesebb individualizmusra ösztönözte. Ezek az embereket és egyben az egész társadalmat most a véres és brutális akciófilmek és az agytompító szappanoperák szocializálják. Ahhoz is hozzá vannak szoktatva, hogy még a húsvéti ünnepekben vetített Jézus-filmeket is a legprofánabb reklámokkal szakítják meg, és ezért képtelenek annak drámaiságát átérezni, hogy ugyanaz a kereskedelmi csatorna megszakítás nélkül vetíti a Vad angyal, a Texas Rangers és a Kickboxer idősávjában a Schindler listája című, valóban megrázó filmet. Százezrek és milliók pusztulása így válik – minden jó szándék mellett – kereskedelmi árucikké.Konzumkultúra és horrorAzok, akiktől elvárják, hogy ily módon, a média konzumkultúrája szerint emlékezzenek, nem- hogy részvétet nem éreznek, hanem a tragédiáról szóló művészi alkotás számukra majdhogynem csak egyike az erősek és gyengék véres és brutális harcáról szóló horror- és akciófilmeknek, amelyekben a nap mint nap tragédiákkal szórakoztatott fogyasztó számára mindegy, hogy a győzedelmes erős jó vagy rossz-e.A szerző politológus