Szabad demokrata platform az MSZP-ben?

Az ember asszociatív lény, így képtelen képzettársításokra is képes. Elgondolja például, hogy az exhannoveri villamosok oldalán öles betűk hirdetik: „Demszkyt a Városházára!” Demszky Gábor ugyan tizenegy éve folyamatosan a Városházán van, a jelek szerint már nyugdíjba menni is onnan szeretne, de főpolgármesteri presztízsét soha meg nem tépázták még úgy, mint épp a nevezetes villamosbeszerzés ügyében. Némileg túlbecsülve valóságos súlyát, előbb teátrálisan nagybudapesti koalícióbontással zsarolt, de végül kínos szószegésben maradt: az imádott főpolgármesteri poszt megtartása érdekében bölcsen lenyelte az elektromos békát. A fővárosi szocialisták nemes egyszerűséggel adták a tudtára: lehetséges, hogy névleg ő az úr a házban, de ez körülbelül annyit ér, mint koronás főnek lenni egy parlamentáris királyságban.Egyik lehetőség rosszabb, mint a másikA Demszky-féle münchhauseni kísérlet persze – hogy a módos fővárosi bázison pártelnökként egy országos méretekben vészesen devalválódott pártot újraépítsen a semmiből – eleve halálra volt ítélve: ezt nyilván azok is tudták, akik fél esztendeje kénytelen-kelletlen, fogfájós mosollyal pajzsra emelték. Okosabb ötlet híján azonban behódoltak a tíz-tizenöt százalékot álmodó nagyotmondásnak – gondolták, ha netán bejön neki, akkor jó; ha meg nem jön be, legfeljebb majd visszacsinálják az egészet. Ez következett be most: liberális ébresztőt fújtak, s Demszky értett a kürtjelből. Újfent világossá vált, hogy a szabad demokratákat legkevésbé sem a liberális elvek érvényre juttatása, hanem a minden áron való hatalomközeliség érdekli.Ez a csillapíthatatlan hataloméhség kerekedett felül bennük akkor is, amikor 1994-ben (bohócot csinálva azokból a hiszékeny százezrekből, akik kritikátlanul hittek harcos verbális antikommunizmusuknak) pirulás nélkül, sürgősen összeálltak a posztkommunistákkal, noha a parlamenti matematika szerint semmi szükség nem volt „nemzetmentő” koalíciós kormányzásra. Ezzel morálisan a szocialistáknál is mélyebbre süllyedtek: azok csak kommunista, diktatórikus énjükkel felejtettek el őszintén, a bűnbocsánat igényével szembenézni – a szabad demokraták azonban választhattak is: nem saját maguktól, hanem valaki mástól kellett volna elhatárolódniuk, tartani a három lépés távolságot. Ha így tesznek, 1998-ban alighanem egészen más összetételű kormánya lehetett volna Magyarországnak.A hazugság – a politológusi közhiedelemmel ellentétben – a politikában is halálos bűn, amely szükségképpen vezeklést igényel. A választók füllentésnek ítélik meg azokat a napi csúsztatásokat és félremagyarázásokat, amelyek évezredek óta szükségesek a politika nem vérrel és fegyverrel való műveléséhez – hazugságnak viszont mindazt, amikor egy politikus vagy egy párt a saját maga által fennen hirdetett alapelveivel kerül frontálisan szembe. Minden tisztelet Demszky Gáboré, hogy – meggyőződésből vagy pragmatizmusból – pár röpke hónapig vitézül próbált visszatérni a tiszta forráshoz: az antikommunizmushoz (az antifasizmussal eddig sem volt gond). Igaz, a fasiszták többnyire rég elporladtak már (bár Vásárhelyi Miklós még él), míg a kommunisták még javában köztünk vannak (többek között Vásárhelyi Miklós is). A párt azonban, amelynek Demszky Gábor átmenetileg az élén állt, már csak a Horn-kormány emlékének „befeketítése” miatt sem tűrhette tovább a kétfrontos harcot: inkább fantáziátlanul visszahozták az elnöki székbe az öszszehasonlíthatatlanul csekélyebb politikai kvalitással bíró, a miniszterként végeredményben kudarcot vallott Kuncze Gábort, mint hogy a parlamentből kikopott, de elvhű és minden tiszteletet megérdemlő „lelkiismereti pártként” működtessék az SZDSZ-t. (Nem is szólva arról, hogy a választási lépték összeszűkülése folytán alighanem az országnak a Demszky-istálló szervezésében való körbelovagolása is elmarad.)A Kuncze-csapat kilátásaiE döntéssel végérvényessé vált: a centrumpártiság szerepe az ezredelő Magyarországán kiosztatlan és kioszthatatlan, középen nem áll (mert nem állhat) senki és semmi, a társadalom ugyanis változatlanul a mögöttünk hagyott proletárdiktatúrához való viszonyulás alapján osztja fel a versengő politikai erőket. Az SZDSZ nem tett egyebet, mint véglegesítette többé-kevésbé lappangó baloldali kötődését, kipányvázva magát a közéleti játéktér egyik felén, egyben elismerve az MSZP vezető váltópárti szerepét. (Az, hogy titkon majd az ő szürkeállománya lesz a baloldal „esze”, már a koalícióban is keserű illúziónak bizonyult.) Ismerve a máskülönben heterogén posztkommunista pártképződmény szívós integráló erejét, ezek után optimistának tűnik az a vélemény, hogy az SZDSZ a szocialisták szatellitpártja lesz: a bolygó körüli műholdas létezés valamiféle önállóságot, markánsan elkülönülő arculatot igényelne. Márpedig az MSZP nevű égitest felszínén nagyobb a nehézkedés, semhogy csak úgy keringeni lehetne körülötte: itt csak talaj menti platformok élnek meg. A Kuncze-platform pedig legfeljebb annyira lehet majd önálló, mint a Nagy Sándor-féle, a Krausz Tamás-féle vagy a Vitányi Iván-féle (nem kizárt, hogy később az utóbbival egybe is esik).Világvárosi lufik, ingyenDemszky lemondása tehát több, mint egyszerű pártelnöki fiaskó: jelentős fejlemény a kétblokkrendszer irányába haladó köztársasági berendezkedés szempontjából is. Ez utóbbi csak a parlamenti küszöböt reménytelenül ostromló törpepártok és a megcsappant erejű középpártok szempontjából katasztrófa: az, aki „a kétpártrendszer már majdnem egypártrendszer” szintjén bölcselkedik, vagy félrebeszél, vagy mellé. Az amerikai meg a brit választójogi rendszert elég nagy bravúr antidemokratikusnak beállítani – igaz, azzal a kétségtelen hátránnyal járnak, hogy a politikusoknak egyértelműen színt kell vallaniuk: mit gondolnak, hová tartoznak. A harmadik magyar köztársaságban mindeddig kifizetődő volt kis pártokban politizálni: hintapolitikusként ténykedni, mérleg nyelvét játszani – hamarosan talán nem lesz az. A frakcióról frakcióra vándormadárként költöző honatyák után a libikókapártoknak is befellegzik, s – hacsak botor módon át nem vesszük a suba alatti nagykoalíció nagyot bukott osztrák modelljét – ez a közös hazának csak a javára válhat.Vannak persze tisztázatlan – ám lényegi – részkérdések. A honi politikai paletta két tisztán ideologikus parlamenti pártja (az SZDSZ és a MIÉP) közül az egyik a túlélés érdekében blokkosodott, és a másik is szeretne (ezért riogat nagykoalícióval). Ám a MIÉP-kártya nem egyéb, mint a lassan egységbe forró baloldal félelme attól, hogy a jobboldallal is ugyanez történik, s ez a blokk akkor eleve testesebb lesz, mint a baloldali liberális (a külső munkáspárti támogatással együtt). Ezért kell azt a képtelen állítást szajkózni, hogy ebben az országban csakis szélsőjobb létezik, szélsőbal pedig nem: míg ugyanis a MIÉP radikalizmusa markánsan elkülönül, az MSZP mindig kesztyűs kézzel bánt a munkáspárti szélsőséggel. Ezt a választási számtan mellett azért is tehette, mert a szélsőbal mélyen benne van az MSZP testében is, kommunisztikus törekvéseiből nem is csinálva különösebb titkot. Ám míg a Fidesz vezette jobbközép „csapat-összevonások” nélkül is esélylyel vághat neki a jövő évi választásoknak, a baloldalon az erőkoncentráció érdekében már a kampány során színt kell vallani, s ez a mérsékelt szavazók voksainak tízezreibe kerülhet. Nem is szólva egy olyan kínos (lehetséges, bár nem túl valószínű) jövőképről, amikor a Medgyessy-kabinet ülésén az exfideszes Fodor Gábor és a nemcsak exkommunista Thürmer Gyula egymás mellett ülve köszöntik az érkező kormányfőt.Ettől a szégyentől Demszky Gábor (aki legalább megpróbálta, hogy elkerülje a csatlóspárti szerepkört) valószínűleg megmenekül – viszont egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy ő is szabad demokrata színekben járult hozzá Budapest fejlődésének a lehetőségekhez képest való megrekedéséhez, a világvárosi lufi eregetéséhez. Nem kétséges, hogy Demszky után is lesz élet Budapesten – de rajtunk is múlik, hogy milyen. Az expártelnök elfáradt (nem véletlen, hogy Roosevelt is legfeljebb három ciklust kaphatott az egészséges kettő helyett); s ha valaha alkalmas főpolgármester volt is, mára nyilvánvalóan nem az. Sajnálható amiatt, hogy nem sikerült a parlamenti politizálásba visszalavíroznia (persze nyilván nem miniszterelnökként) egy vélhetően vesztes budapesti kampány elől – de a főváros nem hitbizomány: sajnálatnak itt helye nincs.Summa summarum: alternatíva kell a kirakati várospolitizálás, a lopakodó klientúraépítés ellenében, potens vetélytárs és merőben új, merész Budapest-vízió, amely nem függvénye holmi kalandor pártpolitikai sasszéknak. E posztdemszkyánus városépítő programírást elkezdeni pedig már holnap is késő.