Közben a szociáldemokrata ifjak és köztem erős viták zajlottak le – főleg a marxizmus egyházellenes elvei miatt –, de ez nem gátolta egymás iránti megbecsülésünket. Tudomásul vettük egymás álláspontját, és néha-néha még részt is vettünk a másik mozgalom egyes rendezvényein. Így jutottunk el a háború kitöréséig (1939. augusztus 31.) és a német megszállásig (1944. március 19.). Ebben az időben többször találkoztunk, és a német megszállás elítélésében egyek voltunk, amikor a Nyilas Számonkérő Szék a keresztény reformnemzedék több tagját letartóztatta, a Margit körúti katonai fogház nagy cellájában ismét találkoztunk szociáldemokrata honfitársainkkal.
A háború Magyarországon 1945. április 4-én véget ért. Sajnos, a szociáldemokrata társaimmal meglévő kapcsolat is. Ők nagykoalíció (Magyar Kommunista Párt, szociáldemokrata párt, Független Kisgazdapárt, Nemzeti Parasztpárt) tagjai lettek, míg mi, kereszténydemokraták, ellenzékben folytattuk működésünket. A Szociáldemokrata Párt munkáját figyelemmel kísértem, és a lehetőségekhez képest kapcsolatban maradtunk, már akikkel lehetett.
Az 1945-ös budapesti törvényhatósági választásokon Eckhardt Sándor francia szakos professzorral bekerültünk – a Demokrata Néppártot képviselve – a Budapesti Törvényhatóságba. Itt például szociáldemokrata párti törvényhatósági tag vezetésével a római katolikus egyház megelégedésére rendeztük a kegyúri jogokat. Ezt Mindszenty József bíboros hercegprímás is megköszönte. A Magyar Kommunista Párt azonban folyamatosan és egyre erőszakosabban követelte a szociáldemokrata párttal való egyesülést. Szemmel látható volt úgy a Budapesti Törvényhatóságban, mint az Országgyűlésben, hogy az MSZDP meg akarja tartani önállóságát, nemzetközi kapcsolatát, amely nemcsak létét biztosította, de az egyesüléssel beolvadt volna, és történelmi hivatása véget ér. Ez a harc a szemünk előtt zajlott.
A Demokrata Néppárt az 1947-es augusztusi választáson első lett, a Magyar Kommunista Párt a szégyenteljes, hamis szavazatokkal, úgynevezett kékcédulákkal gyarapította szavazatait, míg a szociáldemokrata pártban önállóan indult, erősnek bizonyult. A Magyar Kommunista Párt azonban még erőteljesebben harcolt a szociáldemokrata párt megsemmisítéséért. A küzdelmet kiélezte, hogy az 1947. augusztusi választások napján Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter elrendelte több hamis kékcédulával szavazó kommunista letartóztatását.
A rendszerváltozás előtti utolsó szabad választással megalakult parlament munkájában még látható volt, kik szolgálják a megszálló Szovjetuniót és a brutális Magyar Kommunista Pártot. A demokráciában minden képviselő arra kap megbízást, hogy hazája és népe érdekében cselekedjen. Az 1947-es parlamentben világosan látható volt, hogy az említett nemes céllal a Magyar Kommunista Párt élesen szembehelyezkedik, és egyedüli célja volt az egyeduralom megszerzése, az ország érdekét a Szovjetunió céljának alárendelni, a magyar népet alattvalóvá süllyeszteni. Mindazok, akik a kommunista párt országot és népet megsemmisítő céljával szembehelyezkedtek, ellenségek voltak, akiknek szabadságát vagy életét elvették.
Kéthly Anna erős egyéniségével, nemzethűségével óriási erőfeszítést tett pártja önállóságát megőrizni, képviselői hivatását teljesíteni. Aki ebben az időben nyilvánosan, akár a parlamentben, akár azon kívül a kommunista párt akaratának ellenszegült, azt megsemmisítették.
Részemre Kéthly Anna felejthetetlen élményt adott 1948-ban az Országgyűlés egyik ülésén. A kommunista párt egyik vezető személye, főideológusa, Révai József durva megjegyzést tett az ellenzékre. Az Országgyűlés alelnöke Révai Józsefet megjegyzéséért rendre utasította.
Révai József megdöbbent és nem tudott szóhoz jutni. Mi, az ellenzék lelkesen megtapsoltuk az alelnököt, aki Kéthly Anna volt. Révai József idegesen rohant a kijárat felé, majd visszakiabált az alelnökhöz, de az ellenzékre mutatva: magának szüksége van ezeknek a fasisztáknak a tapsaira? Kéthly Anna eréllyel szólt: ismét rendre utasítom a képviselő urat. Az ellenzék hatalmas lelkes tapsától a parlament falai is megremegtek. A közéletben általában egyszer adódik lehetőség, hogy valaki veszélyek között megmutassa egyéniségét.
Ma, amikor Kéthly Annáról emlékezünk, szükségesnek tartom, hogy azokra is emlékezzünk, akik az ő szellemiségét követve küzdöttek hazánk függetlenségéért, népünk jogaiért.
Én külön hálával emlékezem meg Ries Istvánról, aki az ellenem indult eljárás aktáit viszszatartotta, így nem tudtak letartóztatni, és időm volt az országból a feleségemmel együtt életveszélyes körülmények között elmenekülni.
Meghatódva gondolok Szeder Ferencre, az 1947-es parlament szociáldemokrata háznagyára, akit, miként Ries Istvánt, a kommunista párt titkos rendőrsége letartóztatott, megkínzott és agyonvert.
Emlékezzünk mindazokra a szociáldemokratákra, Peyer Károlyra és társaira, akik hűek maradtak nemzetükhöz és pártjukhoz. Az emlékezés nemes célját és megható hangulatát nem szeretném elhomályosítani, de úgy érzem, hogy olyanok emlékeznek meg Kéthly Annáról, akiknek a pártjuk jogelődei megsemmisítették a Magyar Szociáldemokrata Pártot, annak hű tagjait üldözték, életüktől megfosztották és a rendszerváltozás óta semmit sem tettek Kéthly Anna szellemiségének és a szociáldemokrata párt helyreállítására.
Ma, Kéthly Annára emlékezve olyan személyt idézünk magunk elé, aki a közéletre hivatott volt, hazáját és népét szolgálta, közéleti tisztessége és tisztasága példamutató volt.
Közérdek és nem az egyéni érdek lebegett előtte, és bátorsága az ezeréves történelmünknek egy fényes eseménye, mert szembeszállt az önkénnyel, erőszakkal, és megvédte az üldözötteket.
Élete legyen példája közéletünknek.
A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)
origo.hu
Óriási lehűléssel, szélviharokkal és jégesővel kezdődik a valódi ősz a hétvégén
