Mesék Pantyelejev nyomán

Mi a jó és mi a rossz? A kérdés fölvetése önmagában nem meglepő az általános iskolák 2. osztálya számára kiadott olvasókönyv lapjain. Attól már a fejét kezdi vakargatni az ember, hogy ezt a kérdést nem más válaszolja meg versében a nebulóknak, mint Vlagyimir Majakovszkij. Az izzadt kis tanköltemény híven tükrözi a „szovjet ember” sztálini módon desztillált világképét, a primitívre züllesztett kisember etikáját. Mindenesetre különös, hogy miközben éles hangú támadások érik Pálinkás József oktatási minisztert, amiért a Gyakorlati erkölcstan általános iskolásoknak című tankönyv „sértő és uszító hangon ítéli el a szexuális kisebbségeket”, az senkinek nem szúr szemet, hogy mekkora terjedelmet foglal el a (bármiféle világnézetet hirdető) magyar szerzők aránya egy magyar olvasókönyvben.
A Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában megjelent „képes olvasókönyv” első négy meséjéből három orosz szerző tollából való. Rögtön mellbe vágja az embert egy feltűnően bárgyú történet arról, hogyan tanult meg a kismalac beszélni – Pantyelejev tollából. Pantyelejev – jegyezzék meg ezt a nevet. Érdemes. Valószínűleg csak a legtájékozatlanabb szülők nézik, betűzgetik döbbenten e világirodalomban meghatározó szerző nevét, míg a tanult emberfők könnyed mosollyal idéznek Pantyelejevtől.
Gyermekeink nem csak az orosz nevek zamatával ismerkednek meg: mivel a tankönyv hetvenhárom meséjéből huszonkettőt orosz népmesék vagy orosz írók meséi alapján írtak, az egyébként szépen kidolgozott színes képek is többnyire orosz muzsikokat ábrázolnak. Lev Tolsztoj mellett megismerkedhetnek Szilhan Szaba Orbelianin, Grigorij Osztyor, vagy éppen Ivanovna munkásságával, őt a tartalomjegyzék is nemes egyszerűséggel, keresztnév nélkül említi.
Nem hiányoznak a „klasszikusok” sem: a kisiskolások, akik épphogy megtanultak olvasni, már kisilabizálhatják – a magyar gyermekek számára játszi könnyedséggel ejthető Lejevr mellett – Makszim Gorkij nevét. A már említett, halhatatlan Majakovszkij műveiből egyelőre nem a Vers a szovjet útlevélről zeng kötelező penzumként, de ez talán csak idő kérdése…
Emellett már csak hab a tortán, hogy a karácsonyi verseknél Heinrich Heine versét Baranyi Ferenc költeménye üti agyon. A vers a Kádár-kor ízlését és elvárásait kiszolgálva afféle gyorsan múló karácsonyfaünnepként emlegeti a Megváltó születéséhez kapcsolódó hagyományokat. S ha már a Kádár-korszaknál tartunk: biztos, hogy a kurzus „támogatott” kategóriájában működő Zelk Zoltán műveinek egész seregével, Fehér Klárának négy művével kell szerepelnie a könyvben, háttérbe szorítva Benedek Eleket? Megállt az idő a Nemzeti Tankönyvkiadónál, ezért is érthetetlen a gyermekek iskolai olvasmányainak még inkább balra tolását sürgető, nem nyugvó igyekezet. Csak néhány esztendő, és a mesebeli kismalac a tankönyvben majd arról röfög, hogyan legyünk toleránsabbak, még, még, még inkább.
Annyira, hogy a legtermészetesebbnek tekintsük Pistike családját, akinek Józsi és Béla az apukája meg az anyukája. A kérdés már csak az, miként oldható meg továbbra is az efféle témákat szegényesebben feldolgozó orosz népmesék egyharmados aránya. Pantyelejev nem sokat írt ugyanis a világnézetileg és mindenféle hovatartozását illetően semleges kismalacról.