Szegény szabad demokraták

Kétezerkettő március tizenötödikén az SZDSZ ismét nyilvánvalóvá tette, hogy belpolitikai érdekeit bármikor kész a nemzeti érdekek elé helyezni. Demszky Gábor főpolgármester a Petőfi-szobornál tartott demonstráción otthon érezhette magát: sehol egy nemzetiszínű zászló, helyette csillagokkal ékesített kék SZDSZ-es zászlókat lebegtetett a pártsemleges szél, rajtuk az április negyedikét ünneplő piros-fehér-zöld madarak, melyeket még 1981-ben Darvas Árpád tervei alapján kezdett röptetni egy plakáton az MSZMP KB… A rendezvény elején a kissé elavult Himnusz helyett Verdi szabadságkórusa hangzott fel. Demszky a belső demokráciát hiányolta, és úgy érezte, ismét aktuális a kérdés: „rabok legyünk vagy szabadok?” A jelenlegi kormányt szerinte le kell váltani, és a szabadságra, a tisztességre kell szavazni – a félelemkeltés, a kirekesztés és a szolgaság ellen. Közben kék zászlókat lengetett a szél. Különösen kínos volt, mikor Demszky a hetvenes évekre utalt, hiszen őt és barátait már akkor is nagyon zavarta a nemzetieskedés, a nemzetiszínű kokárda.
A neoliberalizmus olyan, mint az AIDS: a védekező rendszert támadja meg. Így fogalmazta meg véleményét az SZDSZ által is képviselt ideológiáról és a globalizációról a világhírű francia tudós, Pierre Bourdieu. Az SZDSZ hazai hívei nincsenek könnyű helyzetben, annak ellenére, hogy média- és értelmiségi támogatottságuk egy részét máig megőrizték. Ezzel a háttérrel küzdenek most a parlamentbe jutásért. Szándékaik ma sem egyértelműek, megnyilatkozásaik koherenciája erősen kérdéses, ráadásul mozgásterük is rendkívüli módon beszűkült. Minden jel arra utal, hogy az SZDSZ nem szabadul többé az MSZP halálos öleléséből. Az úgynevezett Demokratikus Charta létrehozása volt az eljegyzés, amit ’94-ben egy rosszul végződött politikai házasságkötés követett, melynek során az SZDSZ felélte csekély erkölcsi tőkéjét, s az MSZP kiszolgáltatott partnerévé degradálódott. Igazán csak a vélt vagy valós antiszemitizmus és a meglehetősen definiálatlan szélsőjobb elleni harcban következetesek. Ugyanez vonatkozik kóros idegenkedésükre mindennel szemben, ami nemzeti. A szabadosságba fordult baloldali liberalizmus hazánkban nem rendelkezik komoly társadalmi támogatottsággal. A jelentős népszerűségvesztés elbizonytalanodáshoz és a belső harcok felerősödéséhez vezetett. A szürke, jellegtelen Magyar Bálint után a hollywoodi stílusban színre lépő Demszky Gábor következett, aki pártelnökként csak fokozta az SZDSZ-esek elbizonytalanodását. A koncepciótlan, ám agresszív főpolgármester hamar megbukott. A világvárost építő Demszky csak egy levelet küldött az őt búcsúztató kongresszusnak. A jelek szerint nem tud veszíteni. Az SZDSZ politikáját meghatározó csoport viszonylag gyorsan felmérte, hogy Demszky az MSZP támadásával az SZDSZ hosszabb távú fennmaradását veszélyezteti.
Menesztése után Demszky emberei – Bőhm András, Haraszti Miklós és Rajk László – kimaradtak a párt vezető testületeiből. De nem került be az ügyvivői testületbe Bauer Tamás sem, aki az egyik legagresszívabb és legaktívabb politikusa az SZDSZ-nek. Pető Iván, Szent-Iványi István, Kis Zoltán, Eörsi Mátyás, Fodor Gábor, Gulyás József, Gusztos Péter, Horn Gábor, Kóródi Mária, Magyar Bálint, Wekler Ferenc és Zwack Péter megválasztása egyértelművé tette, hogy az SZDSZ képtelen bármiféle megújulásra. Mindig ugyanabban a szűk körben osztják újra a lapokat. Csupa kipróbált, szürke, jelentéktelen és kissé elhasználódott politikus. De más veszteség is érte az SZDSZ-t. Bejelentette visszavonulási szándékát az aktív politizálástól Hack Péter, aki egyszerre játszott meghatározó szerepet az SZDSZ-ben és a Hit Gyülekezeténél.
Az SZDSZ programírásra és korszakváltásra szakosodott párt. 2000 decemberében elkészítették a Korszakváltás programját, melynek a megjelenését teljes érdektelenség kísérte. Sikerként könyvelik viszont el, hogy ők adták az országnak – a nyilvánvalóan baloldali elkötelezettségű – Göncz Árpádot és a „köztudottan jó humorú” Kuncze Gábort.
Az SZDSZ márcsak azért sem válhatott komoly politikai erővé, mivel létezése óta politikai identitászavarral küzd. Ma is a ’68-as, újbaloldali indíttatású értelmiségi csoportok pártja. Mint ilyen, a globalizáció és a nyílt társadalom abszolút híve, amiből eleve következik egyfajta többség- és nemzetellenesség is. Nem véletlen, hogy Haraszti Miklós a „többségista” demokráciától félti az országot. Kuncze szerint a jó kormány elfogadja a globalizációt. Az SZDSZ szerint az a legfontosabb nemzeti érdek, hogy elnyerjük a szomszéd államok bizalmát… Ez lényegében a kádári nemzetpolitika folytatása. A párt elnöke nemrégiben azért aggódott, nehogy a státusmagyarok is szavazhassanak. Ezzel szemben fontosnak tartották például a melegek ügyét, támogatásukkal lett a melegek napja a büszkeség napja. Az SZDSZ vezetői közül egyre többen látják úgy, hogy most már nyíltan vállalni kellene a mérsékelt baloldaliságot. Bauer, Fodor stb. már korábban is egy baloldali blokk létrehozásában látták a megoldást. Pozícióikat nyilvánvalóan erősíti, hogy egy – az SZDSZ megbízásából készült – közvélemény-kutatás szerint a választók 38 százaléka már nem lát lényeges kükönbséget az MSZP és az SZDSZ programja között!

A megélhetési belügyminiszter visszatért
Demszky Gábor leváltása óta ismét Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke. Bauer Tamás elmondása szerint a párt meghatározó belső köréhez tartozók először azért döntöttek Kuncze Gábor miniszterelnök-jelöltsége mellett, mert Kuncze szülei nem voltak sem zsidók, sem kommunisták. Ahogy Bauer fogalmazott: ez is szempont volt… (Kuncze akkor Pető Ivánt ütötte ki a nyeregből, akit később Magyar Bálint, majd Demszky Gábor követett a pártelnöki székben.) Miután Kuncze jelenleg is a szabad demokraták minszterelnök-jelöltje, talán nem érdektelen politikusi múltjának rövid áttekintése.
Kuncze Gábor 1994 és 98 között koalíciós miniszterelnök-helyettes és a baloldali kormány belügyminisztere volt. A rendszerváltozás előtt egy vidéki építőipari vállalat középszintű vezetőjeként dolgozott. Az SZDSZ-be a valóságban nem létező fasizmus elleni harcra készülődve 1992-ben lépett be. Ez az egyébként tökéletesen téves helyzetértékelésen alapuló döntés a saját karrierje szempontjából rendkívül sikeresnek bizonyult, hiszen a szélesebb közvélemény előtt jóformán teljesen ismeretlen vidéki képviselőből az SZDSZ-es agytröszt rövid idő alatt miniszterelnök-jelöltet faragott. Rosszakarói szerint Kuncze Gábor szédítő politikai karrierjét elsősorban „parádéskocsisra” emlékeztető magyaros bajuszának, valamint „legendás” humorának köszönhette. Kuncze 1994-ben egyik nyilatkozatában közölte, hogy az SZDSZ-ben nincs senki, aki elképzelhetőnek tartja a koalíciót az MSZP-vel. (Ekkor vagy tudatosan hazudott, vagy a végletekig naiv volt. Egyik se politikusi erény.) Emlékezetes mondásai közé tartozik: „én nem engedem középen kettétörni a politikát…” Miniszterként lehetővé tette, hogy egy az SZDSZ-hez közel álló személy egyedüliként olvashassa az egykori III/III-as ügyosztály iratait. A besúgójelentésekből állambiztonsági olvasókönyv készült. Minisztersége alatt került ki a Belügyminisztériumból az a történelemhamisító szégyenletes mondat, miszerint az ÁVH-n nem volt szokás a foglyok bántalmazása.
1997-ben soha nem látott bűnözési hullám érte el az országot: az ismertté vált bűnesetek száma először haladta meg a félmilliót. Megtörtént, hogy a kábítószer-kereskedő lakására meglepetésszerűen kiszálló rendőr kommandósok rendőröket voltak kénytelenek őrizetbe venni. Egy véletlen balesetnél kiderült, hogy magas rangú rendőrtisztek baráti kapcsolatokat tartottak fenn komoly bűncselekmények gyanúsítottjaival. Kényszervallatások és a rendőrök által elkövetett szabálytalanságok sokasága irritálta a közvéleményt. Minisztersége alatt bűncselekmények elkövetésével alaposan gyanúsítható magyar rendőröket ilyen nagy számban még soha nem vettek őrizetbe.
1997. november 3-án, a Kossuth téri Metész-tüntetésen Kuncze belügyminiszter utasítására nyugdíjasokat bántalmaztak a rohamrendőrök. December elején kiderült, hogy a Metész november 26-i nyilvános sajtótájékoztatóján a BM sajtóreferense álnéven, a Pannon Lapok munkatársaként mutatkozott be. Két magnetofonnal dolgozott: a táskájában lévővel a háttérbeszélgetéseket rögzítette. A Belügyminisztérium sajtófőnöke később elnézést kért az ügy miatt, egyedinek nyilvánítva az esetet. (Népszabadság, 1997. december 6.) A médiaértelmiség balliberális része ekkor nem követelte a belügyminiszter lemondását, nagyvonalúan eltekintett a történtek fölött. Aczél Endre, Várkonyi Tibor, Galló Béla, Eörsi Mátyás és társai hallgattak.
Kuncze belügyminisztersége alatt jól képzett rendőrök sokasága hagyta el a rendőrséget. Így fordulhatott elő, hogy a BM-esek 1995 decemberében az Orczy téren „szem elől tévesztettek” egy kamiont, amely pénznyomtatásra alkalmas papírral volt tele. Tájékozatlansága, alkalmatlansága addig terjedt, hogy Kuncze közös fényképen jelent meg néhai Prisztás Józseffel, akit sokan az alvilág egyik meghatározó figurájának tartottak. Minisztersége alatt rendszeresek voltak a robbantások, amelyekről évekkel később – 2001-ben – az ugyancsak SZDSZ-es Fodor Gábor a Soros-féle szárszói találkozón azt fejtegette, hogy a ’98 előtti robbantások a jelenlegi hatalomnak állhattak érdekében.
Végül ő volt az, aki a keresztény templomok rongálását és fosztogatását „megélhetési bűnözésnek” minősítette. Munkájának következménye: tömeges kilépések, rendőri korrupció és presztízsveszteség. Nem járt rosszul viszont Kuncze Magdolna, a belügyminiszter testvére, akinek Magyar Bálint több tízmillió forint vissza nem térítendő támogatást utalt ki.
Kuncze tevékenységéről sokat elárult Horn Gyula akkori miniszterelnök 1998-ban tett megjegyzése, miszerint ami itt van, az nem közbiztonság. Nemrégiben a Hősök terén az SZDSZ egyik lufieregető buliján Kuncze azt találta mondani, hogy aki fél, az álljon a háta mögé, ő majd megvédi… Humorát és ízlését egyaránt minősíti az SZDSZ küldöttgyűlésén elhangzott mondata „az állami csöcsre rábukó fidesznyikekről”.
Előnyeként tartják viszont számon, hogy önálló politikai vonalvezetés kidolgozására eleve képtelen.

Hol a lé?
Talán ez a primitív, humorosnak szánt szlogen jellemzi leginkább a szürkeállomány pártjának kampányát. Rossz nézni, amikor az amúgy gyermektelen Kuncze tisztába tesz egy csecsemőt, merthogy ők rendbe hozzák az egészségügyet. Gátlástalanságukra jellemző, hogy a Kalocsán SZDSZ-es jelöltként induló Török Gusztáv Andor szórólapján a jelölt egy fényképen együtt látható az évekkel ezelőtt elhunyt dr. Dankó László kalocsai érsekkel. De nem jártak jobban a Több mint polgár, ember is! szlogennel sem. A politikatudomány mai állása szerint a polgári demokrácia az európai társadalomfejlődés csúcsa: akik a polgári viszonyok és formák meghaladására törekszenek, azok forradalmárok: nácik vagy kommunisták. És még nincs messze az az idő sem, amikor szellemi elődeik ezt vallották: több mint ember, kommunista!
Infantilizmusuk határtalan. Kuncze egy párt-partin az „Orbán–Torgyán-kofferkormányt” egy tábla társaságában értékelte, rajta a Lop STOP! felirattal. A nézőtéren pedig ott tolong a mindenkori holdudvar: Gerő András, Mester Ákos, Jancsó Miklós stb. De szánalmasra sikeredett az autópályákkal kapcsolatos útszéli leleplezésük is. A hatfős tolongásból még a baráti televízió sem volt képes tömeget kreálni.
Az Élj a jogaiddal – menj el szavazni! plakátkampányt egyébként a Soros Alapítvány fizette. Halmai Gábor, a kuratórium elnöke elmondta: céljuk a kisebbségek megszólítása, mivel szerintük végül is mindenki kisebbségi. Ha más nem, hát szemüveges. Soros György kampányra szánt tízmillióit Geszti Péter kapta, aki később Vágvölgyi B. Andrással együtt az SZDSZ pr-főnöke lett. Így Soros áttételesen ugyan, de a szabad demokraták kampányát támogatta. Soros toleranciára akarja tanítani a magyarokat. A plakátokon romák, fogyatékosok, a Heti hetes mutatványosai, leszbikusok, zenészek és egy rossz arcú férfi, orrában karikával. Ők mind elmennek szavazni. És Te? – kérdezik a Soros-féle plakátok. Ezzel állítólag provokálni akarnak, de az továbbra sem világos, hogy ettől miért növekedne feltétlenül a polgárok választási aktivitása? Vagy lehet, hogy mégsem a mozgósítás a cél? Hiszen az SZDSZ parlamentbe kerülése alacsony választási részvétel mellett a legvalószínűbb.

A stílus maga a párt
Az SZDSZ-kampányban nyilvánvalóan kiemelt szerepet szántak a Liberális Internacionálé március végén megtartott budapesti kongresszusának, melynek fő témája a jó kormányzat volt. A rendezvény azonban szinte észrevétlenül ért véget: egyetlen ismertebb, európai formátumú politikus sem volt Budapesten, így aztán Kuncze Gábor felszólalása volt a legnagyobb esemény. A közelmúltban bejelentették: alkotmányos demokráciacsomagot készítenek. Az SZDSZ metamorfózisáról sokat elárul, hogy ma már a Pa-Dö-Dő megasztárjai is otthon érzik magukat a balliberálisok világában. Petőék, Verdi után, valószínűleg ezt hallgatják a legszívesebben: „Báj, báj, fiúk, rossz volt veletek, most már talán én is magyar polgár lehetek.”
Megítélésünk szerint az SZDSZ stílusáról és jövőbeli szerepéről sokat elárul a Hit Gyülekezetének lapjában, a Hetekben 2002. február 15-én megjelent írás, melynek címe: Nem akarunk nácikat a kormányban. Főcím: Alakulóban a megkerülhetetlen koalíció. (Szerző: Lukács András). Íme a szó szerinti idézet: „A küldöttek hangos tetszésnyilvánítással fogadták Kuncze Gábor bejelentését: »Elég volt! Békében, de határozottan húzzanak el!« Kuncze így folytatta: »Ha az elvtársakat is el tudtuk kergetni, őket is el tudjuk.«” Hogy a Kuncze család mikor és kiket kergetett el, az magánügy. A kommunista világbirodalom összeomlását a nyugati világnak köszönhetjük, az elvtársakat viszont még ők sem zavarták el. Kunczéék meg végképp nem zavartak el senkit: ellenkezőleg. Az úgynevezett Demokratikus Charta segítségével előbb erkölcsileg rehabilitálták őket, majd négy hosszú évig együtt kormányoztak az elvtársakkal.
Miről beszél az SZDSZ elnöke?
Bizonyságképpen álljon itt egy jellemző idézetrészlet az SZDSZ-es Eörsi Istvántól: „Én nem merném teljes bizonyossággal állítani, hogy Orbán temetésre kész állapotban leledzik…” (Magyar Hírlap, 2002. február 13.)
Az SZDSZ egész szellemiségét áthatja a tagadás, a semmit nem akarás, a váltakozó sikerrel titkolt gyűlölködés. Az ő világukban a sikertelenség, a frusztráltság, a kisebbségi létezés látványos és önként vállalt gyötrelme a természetes állapot. Valami megszállottságtól vezéreltetve ugyanakkor még mindig egyfajta etalonnak képzelik magukat. Pedig