Fogaskerék az elnyomó gépezetben

Mint nemzetbiztonsági funkció, a kémkedés valóban ősi mesterség, nevezik – a prostitúció után – a második legrégibb foglalkozásnak is. Évezredeken át, még mielőtt a nagy kínai stratéga, Sun Tzu leírta A háború művészete című munkájában, milyen fontos tényező az ellenséggel kapcsolatos tájékozódás, Kelet és Nyugat vezérei egyaránt tudatában voltak ennek az alaptételnek. Tudták, hogy valamely nemzet biztonságához szükséges az állandó hadsereg fenntartása, s hogy ez még önmagában nem elégséges. A harcosok tényleges seregeinek háborúban alkalmazható területvédelmi kapacitásán kívül elengedhetetlennek bizonyult a szomszédos népekkel, lehetséges ellenségekkel kapcsolatos információgyűjtés. Az ilyen irányú tájékozódás kiterjedt az adott nép valós ellenséges érzületére a megbízó vezetés iránt, valamint háborús szándékok esetén a haderők képességére. E két terület, kétféle küldetés alapján fejlődött ki évszázadok folyamán a polgári és katonai hírszerzés ágazata. Ezen túl persze felelős volt az adott vezetés a saját területén működő esetlegesen ellenséges ügynökök tevékenységének semlegesítéséért, hiszen hasonlóan saját hírszerzőiéhez, ennek célja a kormányzás szándékaira és a katonai kapacitásra vonatkozó adatgyűjtés volt. Az ilyen kémek azonosításának, félretájékoztatásának, elfogásának folyamataiból fejlődött ki a polgári és katonai elhárítás belföldi küldetése, s az idő múltával a világ legtöbb nemzete kialakította különleges szervezeteit e funkciók egyikének vagy másikának ellátására. D–209, azaz Medgyessy Péter állítólag kizárólag a polgári elhárítás terén tevékenykedett. Erről később bővebben…
Mióta a Magyar Nemzet felfedte Medgyessy Péter múltját, közülük egy szónak megnövekedett a jelentősége. Ez pedig az „ügynök” szó, amelynek valós jelentését azóta is csűrik-csavarják, olykor félre is tolmácsolják. A szakértők, a nemzetbiztonság területén dolgozók számára a szónak több helyes értelmezése is van. Az első vonatkozik a nemzetbiztonsági szolgálatok tényleges tagjára, olyan személyre, aki nap mint nap a hírszerzés vagy elhárítás területén végzi munkáját. Azután alkalmazható a szó olyan egyénre is, aki titkosszolgálatnak nem tagja ugyan, de időnként ügynöktartót tájékoztat akár ellenszolgáltatásért, akár zsarolás következményeként, akár ideológiai okból. Végül, az elmúlt évtized Magyarországában alaptalanul kiterjedt a szó jelentése a parancsuralmi rendszer csaknem legelfogadhatatlanabb jelenségére, a III/III-ra. Miután szóhasználatunkban hétköznapivá váltak olyan kifejezések, mint például ügynöktörvény, az átlagember számára az „ügynök” szó vonatkozik a megvetendő személyre, aki honfitársa után kémkedett, besúgott. Ezt a zavarosságot, pontatlanságot használta ki Medgyessy Péter a nyilvánosság megtévesztésére, amikor múlt kedden, 18-án tagadta, hogy valaha ügynök volt.

Veszélyes összehasonlítások
A végső és legfontosabb pont, amelyet a nemzetbiztonság és a kémkedés témakörének – különösen XX. századi vonatkozásaiban való – taglalásakor tisztáznunk kell, annak a rendszernek a legitimitását illeti, amely a tevékenységre megbízást ad. Bár a kémkedés ősi foglalkozását jogossá teszi, hogy az állam fennmaradásának egyik kulcsa, mégsem teszi ez pusztán és minden körülmények között tiszteletre méltóvá.
Lényeges, hogy megvizsgáljuk az adott nemzet kormányának legitimitását. Míg világos, hogy a 30-as évek lengyel titkosszolgálata büszke lehet a hitleri Németország és haderői ellen betöltött küldetésére, nem érvényes ez sem Pol Pot Kambodzsája nemzetbiztonsági szolgálatainak, sem Markus Wolf Stasijának esetében. A lényeges kérdés az: legitim-e a nemzet többségének szemében a szolgálatokat fenntartó kormány? Az illegitim, nem demokratikus rendszer szolgálatainak minősége alapvetően különbözik a demokratikus államokétól. A kommunista vagy fasiszta rendszer titkosszolgálatai nemcsak külső ellenségre kémkedtek, hanem általában állampolgárai ellen is, minthogy az illegitim politikai elit mindnyájuk által fenyegetve érezte magát. A szolgálatok az elnyomó hatalom intézményesített karját képezték. Tarthatatlan tehát elfogadnunk a meghatározást, amely szerint ilyen rendszerek kontextusában épp oly tiszteletre méltó volt a kémtevékenység, mint bárhol máshol, bármikor máskor. Merőben téves volna és etikátlan egyformán pozitív történelmi példaként elfogadnunk a náci Németország Abwehrjét és a brit MI 6-ot. Diktatúrák államgépezetében ilyen jellegű szervezetek az elengedhetetlenül szükséges fogaskerék szerepét töltik be, hogy hozzájáruljanak a fasizmus 6 millió, a kommunizmus 100 millió áldozatának elpusztításához.

A magyar politikai környezet
A nemzetbiztonságot és kémtevékenységet illetően Magyarország sajátságos szürke zónában találta magát 1949-et követően. Míg az ÁVH és a III. Főcsoportfőnökség valóban a hatalom fegyvere volt, s kémkedett a nyugat-európai országokra és közösségeikre, amelyekből 1948–49 folyamán kitépték Magyarországot, megfigyelés alatt tartotta a Rákosi- és Kádár-rendszer ellen kisebb vagy nagyobb mértékben fellépő magyarokat is, akik közül számosan végső fokon életükkel fizettek hazaszeretetükért. Ők azok, akik megérdemlik tiszteletünket. Ez időben, minthogy geopolitikai helyzete következtében az ország a szovjet tömb vazallus államainak egyike lett, nemzeti érdekek helyébe magáévá tette a kormány a Szovjetunió érdekeit, az osztályharc, a világkommunizmus célkitűzéseit. A magyar titkosszolgálatokban és kulcsminisztériumokban otthonra leltek a KGB tisztjei, akik biztosították, hogy ezeknek működése kiszolgálja a Kremlt.
Végül pedig, bár szerkezeti szempontból nevesíthetjük a III. Főcsoportfőnökség egységeit és névleges tevékenységi körüket, meg kell jegyeznem, hogy néhány hónapos titkosrendőri karrierek ritka kívételével, egyetlen tényleges tiszt sem maradhatott teljes szolgálata alatt egyazon részlegnél. A különböző osztályok közötti átfedésektől eltekintve, minden titkosszolgálatnál fennáll a tényleges tisztek egyfajta természetes belső migrációja, mint az előléptetési folyamat egyik velejárója.
Ezek a látszólag kézenfekvő részletek annyiban fontosak, hogy a D–209-es által előadott fedősztorit hasonlatossá teszik – hogy idézzem egyik neves elemzőnket – Alice Csodaországban abszurd és ellentmondásos fantazmagóriájához. Az ellentmondások mindenhonnan előbukkannak. Amikor például egy nappal az első dokumentum megjelenése után a miniszterelnök végre bevallotta titkosszolgálati múltját, előző napi tagadásait a frissen kapott belügyminiszteri feloldozás akkori hiányával indokolta. Amikor azonban később az MSZP elit tagjait kérdőre vonták azzal kapcsolatban, hogy a miniszterelnök jelölése előtt tudomásuk volt-e a tényekről, „igen”-nel válaszoltak. A miniszteri engedély hiányában, hogyan volt azonban lehetséges D–209 számára, hogy megossza velük titkát?

Etika és sebezhetőség
Ha reálisak vagyunk, világos számunkra, hogy a politika sohasem nyújtott táptalajt az erkölcsök számára. Az etika érvei mindig alulmaradtak a reálpolitika pragmatizmusával szemben. A D–209-es miniszterelnök ügyében azonban kivételesen egybeesik a két tényező. Mint politikus, aki a Magyarországon évtizedekig uralkodó diktatúrát fenntartani segítő titkosszolgálat egyik részlegének volt tagja, s mint aki ezt mindeddig be nem vallotta, amíg csak kényszerhelyzetbe nem került, Medgyessy Péternek le kell mondania. E célból nyomást kell gyakorolnia rá saját pártjának, s így kell, hogy tegyenek, közvetve bár, de NATO-szövetségeseink is. Irreleváns, hogy a miniszterelnök szánja-bánja-e titkos múltját. Mint a III. Főcsoportfőnökség személyzetének tagja, nemcsak birtokában volt olyan titkoknak, amelyekhez nem férhetett hozzá az átlagpolgár, hanem egyúttal olyan kémhálózatnak is része volt, amelynek többi tagjait nem fedték fel, ez a tény pedig két veszélyt hordoz magában. Az első ezek közül, hogy D–209 számára elérhető a saját magához hasonlóan kompromittált egyének kiterjedt titkos hálózata, ez több szinten ellentmond nyitott és demokratikus társadalmunk alapvető jellegének. Fokozottabb veszélyt jelent azonban, hogy volt kollégái, főnökei, akiknek tudomásuk van szigorúan titkos tiszti éveiről, felhasználhatják tudásukat arra, hogy megzsarolják vele a Magyar Köztársaság miniszterelnökét.
A valós helyzet tehát igencsak eltávolít bennünket a James Bond-arculattól. Felejtkezzünk is el róla, és összpontosítsunk szabad társadalmunk értékeinek védelmére.
A szerző nemzetbiztonsági szakértő, a római NATO
Védelmi Egyetem volt tanára