Eme írás fő célja az, hogy egy jövendő jobbközép magyar kormányt arra biztasson: ha euro-atlanti ügyekben dönt, ne a saját eddigi magatartását, hanem Schröder német kancellárt utánozza. Vagyis: ha dönteni kell a népszerűtlen következményekkel járó transzatlanti elkötelezettség ügyében, a népszerűség útját válassza. Az atlanti gyakorlat és szellem iránti elkötelezettségről ugyanis Washington bebizonyította: rossz üzlet a magyar jobbközép kormánynak.
*
Történetének talán legnemesebb és legönzetlenebb akciójára vállalkozott a NATO akkor, amikor 1999 kora tavaszán elhatározta: fegyverrel veszi elejét a Koszovóban kibontakozóban lévő hatalmas humanitárius katasztrófának. A NATO akkor először egy kisebbség védelmét fölébe helyezte a be nem avatkozás nemzetközi jogi elvének. A beavatkozást a magyar nép nagy része nemcsak természetes igazságérzete, de a szerbek politikájának hagyományos magyarellenessége miatt is érzelmileg támogatta. Az akkori jobbközép kormány pedig – helyesen – úgy döntött, az Észak-Atlanti Szövetség katonai hadjáratában részt vállal. Az Orbán-kormány a NATO-nak megnyitotta a magyar légteret és a kifutópályákat. Az akkori szocialista és szabad demokrata ellenzék, valamint sajtójának ellenkezése dacára.
Orbánék NATO melletti kiállása ellen az alaphangot Tabajdi Csaba, az MSZP országgyűlési képviselője ütötte meg a Népszabadság 1999. április elsejei számában megjelent cikkével:
„A magyar kül- és kisebbségpolitika szempontjából alapkérdés, amelyről érdemben kevés szó esik, hogy törvényszerű volt-e Magyarország mint új NATO-tag részvétele egy szomszédja ellen folytatott nemzetközi katonai intervencióban? Vagy megint belesodródott, vállalva tagadhatatlanul meglévő, újdonsült szövetségesi kötelezettségeit? Tett-e egyáltalában bármit is, illetve megtett-e minden lehetségest az Orbán-kormány annak amerikai, illetve nyugat-európai megértetésére, hogy Magyarország nem vehet részt semmilyen formában egy Jugoszlávia elleni katonai intervencióban, még ha az nem is a szerb nép, hanem a milosevicsi politika megváltoztatására irányul?
A képviselő szerint a magyar katonai részvétel három okból is „rendkívül aggályos”. Ezek: a magyar–szerb kapcsolatok jövője; a vajdasági kisebbség biztonsága és „a békés magyar kisebbségvédelmi doktrína okán” (jelentsen bármit is ez a mondatszörnyeteg). Tabajdi szinte az akkor Szerbiában nagyon népszerű Milosevics platformjára pattan fel, amikor később ezt írja: „De nem ez a valódi kérdés, hanem az, hogy miként reagál a szerb ember Magyarország magatartására egy olyan háborúban, amelynek tétje számára a szerb kultúra, nyelv és identitás szempontjából bölcsőnek tekintett Koszovó megtartása vagy elvesztése?”
Thürmerrel egy platformon az MSZP
Tabajdi aggódott még egy későbbi, „drámai kifejlet” (sic!) miatt, mert akkor az ilyen magyar részvétel „a magyar közvélemény előtt még a NATO tekintélyét is csorbíthatja, és növelheti a semlegességpártiak arányát”. A szocialista képviselő arra is figyelmeztetett, hogy „mostani kényszerű-önkéntes szerepünk ne mérgezze tartósan a magyar és a szerb nép viszonyát.” Ezt követően az MSZP-s képviselő a tömeggyilkos Milosevicset támogató szerb nép iránti hűségnyilatkozatra hívott fel: „Javasolni fogom, hogy a magyar Országgyűlés tegyen nyilatkozatot a szerb nép irányában: a magyarországi szerb kisebbség és a vajdasági magyar nemzeti közösség érdekeire, boldogulására is tekintettel mi, magyarok, a szerb néppel tartósan jószomszédi viszonyban kívánunk élni.” Tabajdi akkori üzenete tehát: Make love, not war! (Szeretkezz, ne háborúzz!)
A Népszabadság azonban nem érte be egyetlen NATO-ellenes Tabajdi-cikkel. Április 29-én a honatya ismét tollat ragadott, és abban a NATO-t felszólította, ne igyekezzen felülkerekedni Milosevicsen:
„A NATO-nak fel kell hagynia a mindenáron „győzni” akarás céljával, mindkét nép szempontjából méltányos kompromisszumos megoldásokat kell javasolnia: egyrészt a szétválasztás arányait illetően, másrészt az albánok lakta koszovói rész jogi státusára vonatkozóan. A Nyugatnak is be kellene látnia, hogy a szerbek nem lesznek hajlandók Koszovó egészét feladni…”
Tabajdi, mint vátesz… A szerb érdekekért lándzsát törő vátesz:
„A magyar politikai erőknek teljesen egyértelművé kell tenniük a NATO, és a külvilág számára: egyrészt Magyarország semmilyen formában nem vehet részt magyar szárazföldi alakulatok küldésével a konfliktus rendezésében, másrészt Magyarország területén nem engedhetjük át a NATO szárazföldi erőit, mert ez a vajdasági magyarok ellen indított, atrocitások, pogromok kockázatával lenne egyenértékű, de facto háborús konfliktust jelentene.”
A balliberális magyar sajtó – az országos lapok, a megyei lapok, a bulvársajtó, a rádiós beszélgetőműsorok, a kereskedelmi televíziók – természetesen „vette a lapot”. Békét fuvolázott és – tőle szokatlanul – felfedezte a határokon túl élő magyar kisebbség iránti rokonszenvét. Zsolt Péter a Népszabadság április16-i számában közölt hosszabb elemzésében kifejtette: „Ezzel szemben minél több agressziót követ el a Nyugat, a bűntudat – vagy másképp a jobb lelkiismeret – felélesztése annál nehezebb”. Mármint a szerb nép bűntudata. Később ezzel az örökérvényű recepttel állt elő:
„Ha Orbán Viktor mindennap kijelenti, hogy a NATO-nál nagyobb védettségre nem tehettünk volna szert, és hogy a biztonságunk soha nem látott magasságokat ért el, akkor erre minden józan embernek az a válasza, hogy legalábbis ebben a konfliktusban nem is kéne aggódni a biztonságunkért, ha nem volnánk NATO-tagok…”
Fordítsuk csak ezt le aktuálpolitikára: ha Medgyessy és Kovács Afganisztán/Irak/Taszár ügyében mindennap kijelenti… Ó, ó, ha nem volnánk NATO-tagok…
Zsolt az Orbán-kormánynak később mitikusan nagy befolyást tulajdonítva, Brüsszelben azt arra buzdítja, hogy értesse meg a NATO-val, egy a jelszónk: tartós béke.
„Nyomós érdekünk kutatni azokat az érveket, amelyek a NATO-támadások beszüntetésére irányulnak. Jogos érvek vethetők fel például amellett, hogy minél később lép ki a NATO fegyveres megoldási kísérletekből, annál többet veszít, a veszteségek már most is érzékelhetők, de ezek a jövőben csak fokozódni fognak. A közírók publicisztikáiban már érződik ez a törekvés (is), de sajnos a kormány részéről még semmi hasonlót nem tapasztaltam.”
Tabajdi buzdítását ugyan nem a kormány, hanem az MSZP részéről követte tett Brüsszel ellen. Május 4-i számában a Népszabadság arról számolt be, hogy az MSZP „módosító javaslatot nyújt be az Országgyűlésnek, amelynek értelmében a NATO-gépek a Magyar Köztársaság repülőtereiről nem mérhetnek csapást Jugoszláviára. Kovács azt is fontosnak nevezte, hogy magyar területről ne indulhassanak szárazföldi hadműveletek, illetve ha máshonnan indulnak ilyenek, akkor azokban magyar erők ne vehessenek részt.”
A Népszabadságban azonban legalább egyszer ki lehetett állni véleménycikkel a NATO mellett. Szerzője Simicskó István, a Fidesz-frakció külügyi kabinetjének vezetője. Már csak az akkori hangulat felidézésére is érdemes újraolvasni belőle egy passzust:
„Gondoljunk csak a tavaly decemberben – az akkor még csak közelgő NATO-csatlakozás miatt – szükségessé vált alkotmánymódosítás elfogadását követő visszalépésre. Hittük, hitték a polgárok és hitte a nemzetközi közvélemény, hogy ez a kiszámíthatatlan magatartás, szavahihetetlenség már túlszárnyalhatatlan. Az MSZP most felülmúlta önmagát. A koszovói válság kirobbanása idején az Országgyűlés 93 százalékos többséggel fogadta el a NATO légtér- és repülőtér-használatra vonatkozó határozatát. Most a szocialista párt annak a döntésnek a létjogosultságát kérdőjelezi meg, amelynek meghozatalakor cseppnyi kétségének sem adott hangot. A pálfordulást annak köszönhetjük, hogy az MSZP a balkáni háború kapcsán lehetőséget vélt felfedezni arra, hogy a belpolitikában elfoglalt helyét előkelőbbé tegye.”
Simicskó cikkében később megemlíti, hogy az MSZP közös platformra helyezkedett a munkáspárti vezérrel, Thürmer Gyulával, aki „képes volt párhuzamot vonni Hitler Endlösungja és a koszovói albánok kiirtását megakadályozni kívánó Bill Clinton között” (?). Még szerencse, hogy Wallander a Foreign Affairs cikkében az Orbán-kormány miatt akarta kizáratni Magyarországot a NATO-ból… És szerencse, hogy Nancy Goodman Brinker, budapesti amerikai nagykövet oly buzgó sietséggel üdvözölte a szocialisták áprilisi választási győzelmét. És a szabad demokratákét, amelyik párt proatlanti imázsáról a balliberális média naponta gondoskodik. Egy ideje. Ugyanis a koszovói albán életek megmentésekor beindított NATO-hadműveletek idején a gyilkosokat támogatta a NATO-val szemben. Vagyis azt, hogy a NATO támadó gépei ne indulhassanak magyar repterekről. Képviselőjük, Bauer Tamás a Népszabadság május 22-i számában így érvelt:
„…a brüsszeli stratégák szemlátomást elszámították magukat, az akció elindítása nem megakadályozta, hanem felgyorsította az etnikai tisztogatást Koszovóban, és pusztulást hozott a szerb polgári lakosság életébe. Mielőbbi tárgyalásos megoldást kell tehát keresni.”
Külföldi lapok hazai politikacsinálóként
Bauer szerint más szempontok is „szükségképpen korlátozzák” Magyarországnak a NATO katonai hadműveleteiben való részvételét.
Az egyik – és most főleg azok az olvasóink figyeljenek, akik szerint ma magyar katonákat kellene küldeni Afganisztánba – az a történelmi tradíció, amelynek jegyében a társadalom idegenkedik a magyar katonák külföldi bevetésétől (ami az angolok, franciák vagy amerikaiak számára ismeretlen), és ami a magyar Országgyűlés ezzel kapcsolatos jogosítványaiban is kifejeződik. A másik az a körülmény, hogy Magyarország ebben az évszázadban kétszer is részese volt Szerbia, illetve Jugoszlávia megtámadásának. A harmadik szempont a jugoszláviai magyar kisebbség léte.
Bauer az Orbán-kormány pro-NATO magatartását dicsérőleg állította szembe az 1994–98 között hatalmon volt Horn-kormány elutasítóbb viselkedésével: akkor „Magyarország csak az újjáépítéshez küldött építő katonákat, de fegyveres békefenntartókat nem állított ki”.
Amit Bauer ezután mond, már csak azért is fontos idézni, mert Kovács László azt ma a televízió nyilvánosságának – a Nap-kelte közszolgálati újságíróinak maszkírozott agitproposok helyeslő bólogatásától kísérve – egészen másként, a tényeket meghamisítva mondja el.
„Már októberben előkészítették a NATO-bombázásokat, és a NATO-nak akkor is szüksége lett volna a magyar légtér használatára. Akkor az Országgyűlés… különösebb vita nélkül hozzájárult a légtér átengedéséhez.” (Vagyis nem „csak úgy elkezdtek repkedni gépek a magyar légtérben az MSZP és az ország lakossága megdöbbenésére”, mint Kovács állította.)
Bauer ezután Orbán Viktor kormányát azzal vádolja, hogy a Clinton-, Blair- és a NATO-vonal támogatója: „Így vagy úgy, de Orbán Viktor és vele a jobboldali magyar kormány nyilvánvalóan a NATO angol–amerikai szárnyához, a Milosevics meghátrálását erővel mindenáron kikényszeríteni szándékozókhoz csatlakozott”. Hát nem szörnyű?
Mint Miklós Gábor, a balliberális média, Washington és London, netán Brüsszel és a külföldi média állítja ma: Orbán Viktor csak látszólag atlantista. Mennyire igazuk van! Az igazi atlantista Thürmer, Kovács, Bauer és társaik… De félre a gúnnyal, ugorjunk néhány hónapot előre, amikor is a Globe and Mail című kanadai lap úgy „idézte” Orbán Viktor torontói látogatásakor mondott szavait, mintha azt mondta volna: a kormány válsághelyzet esetén kész lenne megfontolni amerikai nukleáris eszközök magyarországi telepítésének engedélyezését. Annak ellenére, hogy Orbán kijelentette: „Szó sincs arról, hogy bárki Magyarországra akarna telepíteni nukleáris eszközöket. Ilyen veszélyhelyzet ma nem áll fenn”, az akkori ellenzéki politikusok, valamint a balliberális média össztüzet zúdított az akkori kormányfőre. Mécs Imre, a SZDSZ katonapolitikai szakértője szerint, mint olvashattuk a Népszabadság 1999. október 30-i számában, a miniszterelnök kijelentése „egyáltalán nem időszerű. Ezért ma felesleges ilyen állításokkal borzolni a lakosság idegeit”, „mert az még jobban megrettenhet”, mint a Népszava is idézte Mécset. Juhász Ferenc, a mai honvédelmi miniszter ugyanezen a napon így nyilatkozott a Népszavában: „Politikai felelőtlenségnek tartom, hogy ha az egész ország a békére készül, akkor Magyarország miniszterelnöke esetleges krízishelyzetről beszél.” Deák Péter katonai szakértő a lapnak adott hosszú nyilatkozatában támasztotta alá az aggodalmaskodókat és kijelentette: „Nagyon bonyolult szituációnak kellene kialakulni ahhoz, hogy egy ilyen igény a NATO vezetésben megfogalmazódjon”. Deák nyilván ilyen „nagyon bonyolult szituációnak” értékelné a mai helyzetet, amikor a lapok múlt pénteken minden felhördülés nélkül idézték a Washington Times azon értesülését, hogy Magyarországra netán rakétákat telepítenének, láthatóan a budapesti kormány megkérdezése nélkül.
Kovács László két nappal később Orbán Viktor kanadai nyilatkozatát „érthetetlennek és károsnak” minősítette. Az Alba Kör – amely ma sem a magyar katonák Afganisztánba való küldésének terve ellen, sem az iraki „tolmácsoknak” és a CIA embereinek Taszárra való beáramlásáról szóló döntés ellen nem hallatja hangját – akkor azonnal „megdöbbent” és „felháborodott”.
A NATO- és amerikaellenes csontrágása persze, mint ilyenkor lenni szokott, nem maradt abba. Aczél Endre – aki egyik előfordulási helyén, a Népszabadságban, most egyik vezércikkét írja a másik után, a fruska groupiekat leköröző lelkesedésével a NATO és Amerika melletti minél demonstratívabb kiállásért –, lapja november 6-i számában Atomfegyverek Magyarországon címmel írt vezércikket, felháborodva utasítva vissza a rakétatelepítésnek még a gondolatát is. Hiszen, vágta oda a tromfot cikke végén: „Az oroszok még mindig abban a hitben élnek…, hogy a NATO-val kötött szerződésük (Founding Act) kizárta nukleáris fegyvereknek az új országokba való telepítését”. Ezzel az érvvel csak az a baj, hogy csúsztatás, ugyanis a „Founding Act” IV. fejezete nem kizárásról beszél, hanem arról, hogy a NATO-nak „nincs szándéka, terve és oka” ilyen fegyverek telepítésére.
Az atlantisták szerepe rég ki van osztva
A rendszerváltás előtt londoni állomáshelyén a NATO ellen dolgozó „újságíró”, de az egész balliberális média és a kormány is hirtelen NATO- és amerikabarát lett. Olyannyira, hogy még a parlament honvédelmi bizottságának sem, nemhogy a sajtónak soha be nem mutatott rejtélyes papírokra hivatkozva sürgetik az afgán kalandban való magyar katonai részvételt, pedig ennek hatékonysága igencsak kétséges, célja ködös és rendkívül veszélyes is. Holott a részvétel nem NATO-kötelezettség, mint ahogyan az irakiak taszári képzése sem, és az erre vonatkozó amerikai kérést szintén nem láthatta sem az említett bizottság, sem a sajtó, azaz a magyar nép sem, amelynek azzal az iszonyú kockázattal kell ezután élnie – mint ezt oly egyértelművé tette először a budapesti iraki nagykövet, majd maga Bagdad az egész világ számára –, hogy ezután a Mátyás-templom, a Dohány utcai zsinagóga, vagy a Parlament épülete is célponttá válhat. Hiszen területünkön nyújtunk segítséget egy olyan háborúhoz, amelyet a világ népeinek és kormányainak döntő többsége elvet.
Mint Miklós Gábor írta, kit a cikk elején már idéztem, a Nyugat szerint a Fidesz és személyesen Orbán csak látszólag atlantista. Az MSZP és az SZDSZ viszont az. Az a jobbközép politikus, aki ezek után azt hiszi, még nagyobb igazodással külföldön és belföldön kivívhatja a „valódi atlantista” jelzőt, súlyosan téved. Mint látható, Washington úgy döntött: Magyarországon egy jobbközép kormány eo ipso nem lehet atlantista. Egy posztkommunista-balliberális formáció pedig akkor is az, ha nem az. A jövő jobbközép kormányának tehát alaposan mérlegelnie kell, hogy egy jövőbeli amerikai felkérésnek akkor is eleget tesz-e, ha az újraválasztási esélyeit rontja. A politikai hála üzlet. Egy üzletben pedig mindkét félnek jól kell járnia. Eddig ez nem történt meg. A magyar jobbközép politikusai most olyan leckét kaptak, amelyből illenék okulniuk.
origo.hu
A lopási ügye előtt így hergelt a mentelmi jog ellen Magyar Péter - videó
