Útelágazáshoz ért a gazdaságpolitika

A vállalkozói szervezetek múlt héten felszólították a Magyar Nemzeti Bank elnökét, hogy mondjon le, amit az elnök nem tesz meg. Az amerikai elnök felszólította pénzügyminiszterét és gazdaságpolitikai tanácsadóját, hogy távozzanak, amit ők megtettek. Az amerikai elnök döntése mögött az a szándék húzódik meg, hogy újabb költségvetést élénkítő injekciót adjon az újból gyengélkedő amerikai gazdaságnak. Ha újból leáll az amerikai gazdaság motorja, mint tette azt 2001-ben, akkor a csak lábadozó japán és a vergődő német gazdaság helyett az amerikaiak már nem lesznek képesek arra, hogy megmentsék a világot egy gazdasági öszszeomlástól. Ezért kell a háború a Közel-Keleten, és ezért kell egy új élénkítő csomag Amerikában. A vonakodó régi csapat helyére pedig új emberek lépnek, akik elvégzik a munkát.
Egészen más okból kellene távoznia a magyar jegybank elnökének. Nem egy élénkítő programnak van útjában, hanem egy költségvetési megszorító programnak. 1994 őszén a jegybank akkori elnökének, Bod Péter Ákosnak a lemondatása egyenesen vezetett el az 1995 tavaszán bevezetett Bokros-csomagig. A mai elnök lemondatási kísérlete mögött pedig egy újabb megszorító csomag szándéka áll. Akkor azért kellett lemondatni az elnököt, mert az infláció felpörgetésével akarták elvenni az emberek pénzét. A Bokros-csomag mögött hibás gondolkodás és téves diagnózis állt, ezekből szükségtelen és káros politika lett. A jegybank elnöke útban volt, távoznia kellett. Most is az infláció felpörgetésével szeretnék visszavenni az emberektől azt a pénzt, amit ebben az évben mindkét kormány – helyesen – a keresetek, nyugdíjak és juttatások megemelésével adott. A jegybank elnökének azonban kötelessége védeni a forint vásárlóerejét, tehát ellenfele az inflációs politikának, és a rendelkezésére álló összes eszközzel az áremelkedések leszorítására törekszik. A jegybank elnökének lemondásra való felszólítása egyenesen vezet majd el egy újabb megszorító csomagig. Ezt kiigazítási csomagnak fogják hívni, ami nem fedi el a lényeget: az államnak az emberek pénzére fáj a foga, és szeretné visszavenni azt, amit korábban adott.
1994 és 2002 kísértetiesen hasonlítanak abban, hogy a választási év miatt a korábbi kormányok is többet adtak az embereknek, és az új kormányok is nagy ígéretekkel kerültek hatalomra, melyek beváltását is megkezdték. Ahogy akkor, ma is viharos képet mutat a világgazdaság: 1994-ben a mexikói pénzügyi válság, most az európai recesszió teszi nehézzé a magyar gazdaság helyzetét. Ahogy akkor, ma is több út közül választhat a magyar gazdaságpolitika. Akkor is voltak, akik nem akartak megszorító csomagot, de ahogy akkor, úgy ma is rákényszeríthetik a kormányt egy megszorító program bevezetésére. Ahogy akkor, ma is egy érzelmileg baloldali, de gazdasági gondolkodásában liberális kormány van hatalmon. Érzelmileg inkább adni szeretne az embereknek, de gazdasági gondolkodása ezt ellenzi, nem ebben hisz, hanem a liberális közgazdasági tételekben. Azok szerint teljesen helytelen mindaz, amit eddig tett, ezért zavarban van. A korábbi kormány sikerei és a mai ellenzék ereje eddig saját érzelmei felé billentették a mérleget: adott, pedig úgy gondolta, hogy nem kellene, ilyen sokat biztosan nem. 2003-ban azonban már a liberális ész kerekedik felül: nem ad majd, sőt azt is visszaveszi, amit eddig adott.
Miért lép majd erre az útra a mostani kormány? Először is azért, mert csak politikai számításból lépett a keresletet ösztönző gazdaságpolitika útjára, nem ebben hisz, hanem egy ellentétes gazdaságpolitikában. A mostani kormány több tagja titkos bűntudattal szemléli azt, hogy emelik a nyugdíjakat és a béreket. Sokan morognak, hogy folytatják az előző kormány néhány programját, ahelyett, hogy látványosan visszavonták volna az otthonteremtési támogatásokat vagy pedig a turisztikai beruházások állami támogatását. Különösen sokan zúgolódnak a kormány liberális szakértői holdudvarában: szerintük a mai kormány teljesen hibás úton jár, bűnösen folytatja elődje hibás politikáját. Látványos és nyilvános leszámolást követelnek a korábbi kormány programjaival (Széchenyi-terv, státustörvény, a nemzeti öntudatot emelő kezdeményezések) és vezető személyiségeivel.
Másodszor, azért lép majd a mostani kormány a megszorító politika útjára, mert azt mondják neki a bölcs tanácsadók, hogy ezt politikai kockázat nélkül megteheti. Vállalhatja majd a népszerűtlen intézkedéseket, mert párhuzamosan a korábbi kormányt lejárató kampányt lehet folytatni. Ma a jogi és pénzügyi vizsgálatok keretében, több esetben az eredmények előzetes megrendelésével, terhelő anyagot próbálnak gyűjteni a korábbi kormány népszerű lépéseinek lejáratására. Ezek, ahogy a jegybank elnöke elleni fellépés is, nyílegyenesen vezetnek el a megszorításokig. Aki népszerűtlen intézkedéseket akar hozni, az megkísérli elődje népszerűségét és tisztaságát megkérdőjelezni. Az ellenfél erkölcsi lejáratásával próbál meg akkor is felszínen maradni, amikor majd szakít korábbi politikájával, és visszavonja saját korábbi ígéreteit. Erre az útra már akkor rálépett a mostani kormány, amikor megengedte farkasainak, hogy a törvényes út szélén, sőt azon időnként átlépve végezzék el a személycseréket és folytassák le a vizsgálatokat.
Harmadszor, azért léphet bele a mai kormány a megszorítások csapdájába, mert azt gondolja, hogy még időben kijavíthatja bizonyítványát. Jól kezdett, mert teljesítette ígéreteit, majd liberális nyomásra beadta a derekát, és bevezette a megszorításokat 2003–2004-ben, de ezeket még időben, tehát 2005–2006-ban kijavította, mert újból adott az embereknek. Ez azonban tévedés: ha a korábbi Bokros-csomaghoz hasonló mértékű megszorításokat vezetnek be, akkor nem lesz a gazdaságban annyi jövedelem, amit a választás előtt a győzelem reményében ki lehet majd osztani. Ekkor jön az újabb jó tanács a liberális pénzügyi szakértők és a választási kampánystáb részéről: ha nem lehet pénzt osztani, akkor osszatok ígéreteket. Az emberek majd elhiszik az újabb ígéreteket, mert a korábbi választási ígéretek zömét teljesítettétek: igaz, hogy később visszavettétek, de az emberek majd a jóra emlékeznek. Nos nem, ha politikáról van szó, akkor az emberek csak a rosszra emlékeznek.
Negyedik ok a koalíción belüli hatalmi harc. Sokan nem nézik jó szemmel, hogy a mostani miniszterelnök megerősítette helyzetét a vezető kormánypárton belül, valamint a pártelnökökkel szemben, illetve azt sem, hogy a kisebbik koalíciós párttal szemben érvényesíti a nagyobb kormányzó párt erejét. Kormányzási rutinja révén kezében tartja a kormányt, ezen keresztül pedig a politikát. Nem erről volt szó, sokan nem erre számítottak. Jó lenne meggyengíteni, ezt pedig főként a gazdaság területén lehet megkísérelni: legerősebb területén, azaz a gazdaságban kell elveszítenie a népszerűségét, akkor meggyengül és legyőzhető, vagy újból kézben tartható. Egy megszorító csomag minden bizonnyal aláássa majd a miniszterelnök népszerűségét, akinek ez az egyetlen politikai bázisa. Előbb súgva-búgva, majd a 2003. áprilisi EU-csatlakozási népszavazás után nyíltan és hangosan követelni fogják a szakértők és a liberális média a „kiigazítás” csomagját.
Talán ezek azok az okok, amelyek miatt a mostani kormány útban van egy költségvetési megszorító csomag felé. Ennek elengedhetetlen eleme az infláció felpörgetése, ami viszont a mai jegybank- elnökkel nem lehetséges. Ám ahogy 1995-ben volt, úgy jövőre is lesz – mint mindig – más alternatíva. Talán abból az egyszerű gondolatból induljunk ki, hogy a gazdaságpolitika célja az emberek jóléte. Tehát nem bűn, ha nőnek a keresetek és emelkednek a nyugdíjak, éppen fordítva: jó dolog. Magyarország ebben az évben éri el az egy főre eső fogyasztásban az 1989-es szintet: ép erkölcsi érzékkel ezt senki nem tarthatja túlzásnak. Ép észszel sem, mert helyes dolog volt akkor a belföldi kereslet élénkítése, amikor a világgazdaság külső húzóereje megtorpant. Szükséges és eredményes volt az export helyett a belföldi fogyasztást a gazdasági növekedés középpontjába állítani. Ma a magyar gazdaság az Európai Unió 1,2 százalékos átlagos növekedésének háromszorosával, a harmadik negyedévben 3,4 százalékkal fejlődik: óriási siker ez, ami a külső motorok helyett beindított belső motorok eredménye. Ebben a Széchenyi-terv beruházásainak és a magasabb fogyasztásnak van döntő szerepe, és mindkettőt meg kell őrizni ahhoz, hogy a lendület fennmaradjon. A 2003 közepére tervezett újabb megszorítások helyett folytatni kell az élénkítést, de nem csupán a fogyasztásban, tehát a keresleti oldalon, hanem a beruházásoknál, tehát a kínálati oldalon is. Példát kell venni a Bush-kormányzat gazdaságpolitikájáról: ha baj van a világban, akkor belül élénkítenek. De nem lesz-e baj az egyensúllyal? A belső élénkítés idején nem romlott, hanem javult 2002-ben a magyar külkereskedelmi mérleg. Ez olyan teljesítmény és érv, amely önmagában is eldönti a mai gazdaságpolitikai vitát. Élénkíteni kell, de lehet is, mert ez nem veszélyezteti a külső egyensúlyt. A folyó fizetési mérleg romlik, a hiány háromszorosa a múlt évinek: ennek azonban a turizmus halvány teljesítménye, valamint a választási évben és világgazdasági recesszióban visszaeső külföldi befektetések a két döntő oka. Nem az emberek magasabb fogyasztása, nem a kétszeresére emelkedő lakásépítés és nem a Széchenyi-tervből támogatott beruházások a ludasak a fizetési mérleg romlásában, hanem egészen más okok. Mi nem vagyunk bűnösök és nem vagyunk bűnös ország azért, mert merünk jobban élni. A gazdaságpolitika rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel rendbe lehet tenni a fizetési mérleg és a költségvetés egyensúlyi romlását úgy, hogy közben nem kell egy újabb Bokros-csomag. Ezeket azonban csak az látja meg, aki el meri hinni, hogy eddig jártunk jó úton, és a másik út lenne bűn, sőt hiba.

A szerző volt gazdasági miniszter