A liberalizmus eszmerendszerének középpontjában a szabadság áll. A legtöbb jelentős liberális gondolkodó – J. S. Mill, Isaihah Berlin, F. A. Hayek, Robert Nozick stb. – szerint a liberalizmus az az elmélet, mely a szabadságnak elsőbbséget biztosít más politikai értékekkel szemben. Ugyanakkor az is igaz, hogy a „liberalizmus szó ellenáll a pontos definíciónak, mivel használata jelentések sokaságát foglalja magában számos különböző összefüggésben.” A kiváló lengyel szerző, Jerzy Szacki szerint csak azok lehetnek biztosak a liberalizmus meghatározását illetően, akik önkényes értelmezését adják, és nem veszik figyelembe a liberalizmus tágabb környezetét. Tagadhatatlan könnyebbséget jelent, ha a szerző tételének bizonyításához mindig a legmegfelelőbb értelmezést veheti elő.
A liberalizmus elméleti és történeti
megközelítése
A politikaelmélet mellett a hétköznapokban is gondot okoz a fogalmi következetesség. A liberalizmus elmélete és gyakorlata ugyanis a politikai praxisban gyakran éles ellentétben áll. A tett nem az elméletre épül, azonban az teremt számára legitimitást. Az elmélet és praxis ezen szembenállása nagyjából végigkíséri a liberalizmus elmúlt tízéves történetét a kelet-közép-európai régióban.
A liberalizmussal kapcsolatban tehát sok a kétség. Gyakran az lehet az érzésünk, hogy a terminológiai tisztázás érdekében negatív definíciókat érdemes bevetnünk, vagyis azt sokszor könynyebb megállapítanunk, mi az, ami biztosan nem illik bele a liberalizmusról alkotott képünkbe. Ha már mindenképpen belekényszerítjük magunkat a fogalmi meghatározásba, be kell látnunk: a liberalizmus tipikusan az a fogalom, amely mind földrajzi, mind időbeli (történeti) vertikumban szemlélve más-más jelentéssel bír. Az angolszász és a kontinentális liberalizmus különbségei például közismertek. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne léteznének olyan sajátosságok, „melyek biztosítják a liberális hagyomány egységét, és megkülönböztetik más tradícióktól: a liberalizmus individualista, mivel azt állítja, hogy az egyén erkölcsi szempontból elsőbbséget élvez mindenfajta közösséggel szemben; egalitárius, mivel minden emberi lénynek ugyanolyan erkölcsi státust biztosít; univerzalista, mivel a faj erkölcsi egységét hangoztatja; és meliorista, mivel azt állítja, hogy az emberi élet az ész kritikai használatával vég nélkül javítható.”
(…)
A magyar nemzeti szabadelvűség
és a baloldali liberalizmus
A XIX. század a polgárosodás és a liberalizmus kora. A magyar szabadelvűségre építkező deáki és a königrätzi vereséget követő osztrák reálpolitika eredményeként jött létre a kettős dunai birodalom: az Osztrák–Magyar Monarchia. Ezt a liberalizmust úgy ideológiailag mint gyakorlati szempontból a mérsékeltség kiegyensúlyozottsága hatotta át. Az 1867-es kiegyezés elvi bázisát a felirati párt kompromisszumkereső képessége adta. Ennek a szabadelvűségnek az eszmeiségéből hiányzott az a fajta radikalizmus, amit a ’48-as Függetlenségi Párt emelt a programjába, mely ezzel kivívta a „szélsőbal” elnevezést. A Szabadelvű Pártban intézményesült liberalizmus nemzeti töltetű eszményt képviselt, mely néha konzervatív elemekkel keveredett. E ténnyel összefüggésben szociológiai szempontból pedig a magyar „tiers état”-ra, a polgárságként működő kisnemességre támaszkodott. E gondolatot egyébként Beksics Gusztáv tudatosította Társadalmunk és nemzeti hivatásunk címmel 1884-ben megjelentetett röpiratában, amit később Szekfű Gyula is beemelt a szakirodalomba. Ezt a liberális nemesi réteget azonban egzisztenciálisan hátrányosan érintette az egyik főbb szabadelvű maxima, a jobbágyfelszabadítás realizálása. Nyugaton a polgárság ezt a feudális urak rovására teremtette meg.
Magyarországon – paradox módon és néha kényszerűen – a nemességnek kellett lemondania saját előjogairól. Ez volt a polgári fejlődés ára.
A liberalizmus klasszikus 19. századi változata a francia forradalomtól örökölt nacionalizmussal ötvöződött. A konzervatív, soknemzetiségű államokra épülő birodalmi politikával szemben a nemzetállamok ideáját állította szembe. A frank gloire nacionalizmusa átsugárzott a korai szabadelvűség képviselőire. A közép-európai népek nemzeti nyelvre fordították franciák nacionalizmusát.
A liberalizmus vezéreszméit ekkor Deák Ferenc így fogalmazta meg 1840. július 27-én Zala vármegye közgyűlésén: „A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ad a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmére, s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez: szabadság és tulajdon.” Deák Ferenc a feudális nemzetfogalom helyébe egy tágabb nemzetfogalom beállítását fogalmazta meg. A szabadságon pedig a rendi kiváltságok kiterjesztését, általánossá tételét, az alkotmányosságot és a szabad vállalkozás jogát értette.
Ezt a deáki szabadelvűséget képviselte a Tiszák Magyarországa. Tisza István lépett Tisza Kálmán örökébe, s 1910-ben a Szabadelvű Párt örökségére támaszkodva építette fel Nemzeti Munkapártját, a kormányzópártot. Tisza a hagyományos ’67-es magyar liberalizmus hitvallását tudta magáénak. Később az értékkonzervativizmus irányába tett lépést. „Számára a szociálisan, anyagilag elégedett nép lett a cél, s nem a gyorsan politikai jogokat osztogató szegény demokrácia (…).” Szemben állott tehát a polgári radikálisokkal, a baloldallal, de egyben a sovinizmussal is. A Huszadik Század ellenpontozására 1911-ben létrehozta a Magyar Figyelő című havilapot. „A Magyar Figyelőnek az volt a körülmények által diktált programja, hogy támadó hadjáratot indítson a politikai radikalizmus, a világpolgári gondolkodás, a történelmi materializmus, az amorális irodalom, a művészeti dekadencia és főleg az ellen a nyegle szellem ellen, amely túltáplált grófokat és zsidó milliomoscsemetéket arra izgatott, hogy kacérkodjanak egy általános felfordulás gondolatával. (…) A Magyar Figyelőt mi a készülő forradalom ellen alapítottuk” – írta Herczegh Ferenc.
(…)
Ez a balfelé hajló liberalizmus közös pontot talált a nemzeti kérdések iránti közönyösségben a kor szociáldemokráciájával. „Gyökértelenségüket mi sem mutatja inkább, mint hogy ez a polgári párt kénytelen volt a polgárság esküdt ellenségével, a szociáldemokráciával barátkozni” – írta erről a jelenségről Szekfű Gyula. A Népszava 1907 májusában egy szerkesztőségi cikket közölt a nemzeti elkötelezettséggel kapcsolatban: a hazáért „nincs okunk lelkesedni és vágóhídra vágyni”. Egyébként a haza fogalma a jövőben a „kiváltságokkal együtt el fog tűnni”. Ez a fajta álláspont a liberalizmus színeváltozásával, a francia forradalomból eredő nacionalizmus kiürülése után szűrődött be a liberális eszme alakváltozataiba. Szekfű Gyula a Három nemzedék című művében e polgári radikalizmus szellemi tartalmát két vonással jellemezte. „Egyik: a doktríner liberalizmus legszélsőbb formája az, mely a Szabadság és értelem mindenhatóságának legutolsó következtetéseit is le akarja vonni, s e célból a liberalizmus eredeti tanaitól eltávolodva a konzervatív gondolat üldözése érdekében erőszaktól, lelkiismereti kényszertől sem riad vissza. Másik tulajdonsága: szembehelyezkedés a nemzeti illúziókkal.”
(…)
Egy eszme tündöklése és bukása (1988–2001)
A Fidesz és az SZDSZ szétváló útjai. A rendszerváltozás első időszakában a Fidesz és az SZDSZ látszólag közel azonos röppályán mozgott. De mint utólag kiderült, egy lényeges kérdés megítélésében sosem értettek egyet. A Fidesz ugyanis, a liberalizmus klasszikus eszmeiségét megőrizve, máig kitartott antikommunista és baloldalellenes politikája mellett, míg az SZDSZ számára az antikommunizmus és a baloldal-ellenesség mindöszsze egy bármikor elvethető taktikai fegyvernek bizonyult. Az ellentétek felszínre kerülésének egyik oka egyfajta rivalizálásban keresendő: az úgynevezett demokratikus ellenzék, majd a jogutód szabad demokraták részéről állandóan érezhető volt egyfajta nyomásgyakorlás, melynek nyilvánvaló célja az volt, hogy a Fideszt előbb az SZDSZ ifjúsági tagozatává degradálják, majd asszimilálják. E törekvést több sajtóorgánum tényként próbálta beállítani. A Fidesz azonban meg kívánta őrizni egyéni hangját, autonómiáját és eltérő értékrendjét. Ennek első jeleként a Fidesz 1990 őszén nem vállalta a budapesti alpolgármesteri pozíció betöltését. Az első komolyabb támadások ekkor érték a Fideszt: az SZDSZ cserbenhagyása bűnnek számított. A két párt vezetőinek többsége jól körülírható, igencsak eltérő szociokulturális háttérrel rendelkezett. Sokat elárul erről Révész Sándor egy későbbi vallomása: „Az igazság az, hogy miközben Antall társadalomideálja kétségkívül közelebb áll hozzám, mint Aczélé, az aczéli személyiséget és annak közegét sokkal jobban értem, és sokkal inkább át tudom élni, mint az Antallét. Nyilván azért is, mert egy zsidó gyökerű kommunista családban nőttem fel, erről van belső képem, az Antallt nevelő középosztályról nincs.”
Demokráciafelfogásuk különbözőségét bizonyította a taxisblokád eltérő megítélése. A Fidesz a jogállami normákat követve nem támogatta az SZDSZ által inspirált és befolyásolt taxisblokádot 1990 októberében. „Mindenfajta erőszakos megoldást elutasítunk! Tiszteletben tartjuk és támogatjuk mindenkinek azt a jogos igényét, hogy elégedetlenségét az állampolgári engedetlenség bevált módszereivel juttassa kifejezésre” – szögezte le a párt nyilatkozata. A frakció és az országos választmány közös nyilatkozata is a drasztikus benzináremelésből fakadó válság következményeinek mérséklésére és az indulatok csillapítására szólította fel az ország polgárait. A taxisblokád mögé felsorakozott SZDSZ törekvésével szemben állott a Fidesz politikája, mely nem akart kormánybuktató szándékot támogatni. Orbán Viktor a blokád után nyíltan elutasította a természetes szövetséges meghatározást. Igazi liberális pólusként állította be pártját. 1992–93-ban a Fidesz akkori helyzetértékelése szerint az ország sorsát csak egy polgári középerőkből álló kormány képes megnyugtatóan kézbe venni. Az 1993. április 13-tól 18-ig Debrecenben tartott V. kongresszus a Fideszt nemzeti elkötelezettségű, mérsékelt szabadelvű pártként határozta meg. Ezt követően nem sokkal a május 24-i Népszabadságban jelent meg az első híradás a Fidesz–MDF-székházügyről.
1993 júliusában féléves tárgyalások eredményeképpen létrejött a két liberális párt – a Fidesz és az SZDSZ – megállapodása, mely az 1994-es választások második fordulójára olyan jelölt-visszaléptetési rendszert állapított meg, mely egy liberális kabinet felállításának esélyét kívánta növelni. Az egyezséghez 1994 elején csatlakozott az Agrárszövetség és a Vállalkozók Pártja. A közvélemény-kutatási adatok szerint a 30 százalékos népszerűségi indexet magáénak tudható Fidesz tehát egy négytagú liberális választási konglomerátum tagjává szerződött. Ezt a megállapodást a két politikai szervezet merőben eltérő szándékkal írta alá.
(…)
A Fidesz céljairól mindennél többet mond egy belső tájékoztatásra szánt dokumentum: „A politikai megállapodás megkötését az a helyzet tette szükségessé, amely az év elejére alakult ki a párt politikájában. Nem volt más eszközünk arra, hogy megakadályozzuk az SZDSZ MSZP irányába történő sodródását, hogy elejét vegyük egy körvonalazódó félben lévő MSZP–SZDSZ baloldali blokk kialakulásának.” Az aláírók: Áder János és Orbán Viktor. A Fidesz tehát megmaradt az értékelvű politizálás talaján: nem adta fel polgári demokratikus és antikommunista elkötelezettségét.
(…)
Az 1994 májusában tartott választásokon a Fidesz a listás szavazatok 7,02 százalékát szerezte meg. A bukásnak számító választást követően lemondott a Fidesz teljes vezetősége. A június végén megtartott tisztújító kongresszuson aztán közel kétharmados többséggel a küldöttek bizalmat szavaztak az újra elnökké választott Orbán Viktornak.
A választásokon győztes kommunista utódpárt, a Magyar Szocialista Párt a Szabad Demokraták Szövetségével lépett koalícióra. Az SZDSZ ezzel elárulta a rendszerváltozás és a polgárosodás ügyét. A történelmi múlthoz való viszonyban is jelentős különbségek mutatkoztak a magát továbbra is antikommunistának valló Fidesz és a posztkommunista MSZP-vel formálisan is közösséget vállaló SZDSZ között.
A fiatal demokraták a nyelvpolitikai erőtérben is új helyet kerestek maguknak. Ezért a párt frazeológiája és hivatalos szókészlete módosult. A szabad demokraták ’68-as eredetű, baloldali, emberjogi alapú, kisebbségvédő, nemzetközi, szociálliberális önmeghatározásával szemben egyre markánsabban fogalmazódott meg a különbség: a Fidesz a nagy hagyományú XIX. századi magyar nemzeti szabadelvűségre alapozva gyorsan távolodott a kiüresedett liberális doktrínáktól.
A szakítás természetszerű volt azért is, mert az SZDSZ felsőbb körei, az internacionalista ultraradikális baloldalról indult budapesti értelmiségiek egyfajta világpolgári, nemzetközömbös retorikával közvetítették gondolataikat. Az SZDSZ érintve érezte magát a népi-urbánus vitában, míg a Fidesz-elit pragmatikus fiataljai nem bocsátkoztak harcba e téren. Kerülték az e törésvonal mentén folytatott ideológiai háborút. Sosem foglaltak állást a népi-urbánus vitában, ami integratív szerepüket erősítette. A két eltérő liberalizmus-értelmezés pedig végső soron a politikai bal-jobb skála két szemben álló oldalára sodorta a két liberális eredetű pártot. A szakítás immár véglegessé és visszavonhatatlanná vált.
(…)
Modern kori történelmünk és a két egykor liberális párt történetében is döntő szerepet játszott az úgynevezett Demokratikus Charta. Ennek elvi megalapozását Bauer Tamás és Kis János végezte el. E szervezet lényegében a szocialisták és a liberálisok közötti rejtett szövetség volt. A felhívás szövege 1991. szeptember 27-én került a nyilvánosság elé. Létrejöttét a Hit Gyülekezete is támogatta, az újabb jelentkezőket pedig az SZDSZ apparátusa vette nyilvántartásba. A szerveződés lényegében egy értelmiségi, baloldali, antifasiszta népfrontmozgalom volt, amelyik számottevő szélsőjobboldali jelenség hiányában egyre inkább a törvényesen választott, demokratikus kormány ellen fordult. 1992. augusztusában jelent meg Csurka István „Néhány gondolat a rendszerváltozásról” című, elhíresült műve, ami az egész baloldalt mozgósította, ideértve az úgynevezett Demokratikus Charta megújulását is. Szélsőjobboldali diktatórikus veszély lehetőségére hívták fel a figyelmet, s az antalli és csurkista népi-nemzeti vonal közti munkamegosztás gondolatát fogalmazták meg egy keresztény-nemzeti állam érdekében dolgozó antidemokratikus MDF-ről.
A Fidesz és az SZDSZ éles ellentéte
1993 szeptemberében Orbán Viktor a szocialistákat nevezte meg legfőbb ellenfélnek, s másodrendű kérdéssé minősítette, hogy a jövőben konzervatívok vagy liberálisok alakítanak-e kormányt. A Demokratikus Chartától (DC) történő távolmaradás után ez a bejelentés végleg nyilvánvalóvá tette a posztkommunista erők előtt, hogy Orbán Viktorra csak mint ellenfélre számíthatnak. A balliberális véleményformáló médiaértelmiség ekkor fordult szembe végleg a Fidesszel.
De kit is nevezünk médiaértelmiséginek? Pozícióját tekintve valamilyen irodalmi, filozófiai, oktatási vagy tudományos szféra aktora. A tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzáférése természetes és rendszeres számára, illetve az is elengedhetetlen, hogy az általa kifejtett nézeteket egy csoport legalizálja, támogassa, felerősítse. Pokol Béla szerint a médiaértelmiség nem azonosítható a széles körűen értelmezett újságíró társadalommal, amely mint írja: nem tesz egyebet, csak elkészíti riportjait. Ezen publikációk hangnemét, kulcskifejezéseit ugyanis a mindennapi munka során szabad akaratukból nem ők határozzák meg, hanem a szűk csoporthoz tartozó médiaértelmiség számukra előírja azokat.
Regis Debray szerint a „befolyásos értelmiségi” a múlt században, illetve a század elején még az egyetemeken foglalt helyet, majd a könyvkiadók világában, ’68 után pedig az újságírás színpadán vállalt látványos szerepeket.
(…)
Úgy tűnik, hogy belső ellentmondásai miatt az SZDSZ végleg elveszítette annak lehetőségét, hogy klasszikus liberális pártként elsősorban a hazai etnikai és vallási kisebbségek (cigányok, zsidók stb.), valamint a „másság” megtestesítőinek pártja legyen. Ennek egyik oka valószínűleg a párt vezetőinek elbizonytalanodásában keresendő, hiszen egy ilyen döntés a kispárti lét tudatos vállalását jelentené.
A két párt története világosan jelzi: a jelenkori magyar liberalizmus válsága annak ellenére kétségbevonhatatlan tény, hogy az e témakörben született írások legtöbbje valójában nem a liberalizmust, hanem a Szabad Demokraták Szövetségét siratja. Azt a pártot, amelyik sosem képviselte hazánkban a klasszikus angolszász individualizmust és liberalizmust, hiszen azok a közösségek összetartó erejét sosem kívánták megbontani.
*
A fenti tanulmány teljes terjedelmében a Jobbközéparányok (Kairosz Kiadó, 2002.) című tanulmánykötetben olvasható. A dolgozat szerves részét képező, az eredetiben szereplő lábjegyzetektől a könnyebb olvashatóság miatt eltekintettünk. A szerk.
origo.hu
Tömegkarambol volt Sümegnél
