időjárás 5°C Andor , András 2022. november 30.
logo

Az USA és a Treitschke-doktrína

Balogh Zsigmond
2003.07.24. 22:00

Vilmos német császár az 1860-ban kezdődő hadseregreform végrehajtásához, majd a sikeres egyesítési háborúk vezérkari irányításához nem nélkülözhette Moltke tábornok, a zseniális vezérkari főnök, a haderőreform költségvetési fedezetének előteremtéséhez, majd a Második Német Birodalom tervének valóra váltásához pedig Bismarck, a vaskancellár együttműködését. II. Vilmos császár számára bezzeg feleslegessé vált már mindkét öregúr. Trónra lépésével kezdetét vette a számos történész által felemlegetett Sonderweg, amely majdan a csúfos véget ért első világháborúhoz és az uralkodó bukásához, végül pedig a nemzeti szocializmus túlkapásaihoz vezetett. (Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, 205. o.)
Az öreg császártól megörökölt Heinrich von Treitschke történész, publicista, egyetemi tanár azonban II. Vilmos bizalmát is bírta, aki ezt az expanzív uralkodói törekvésekhez nélkülözhetetlen tanításával érdemelte ki. Az általa vallott és meghirdetett doktrína a következőképpen fogalmazható meg: a rövid, sikeres háborúk előnyösen befolyásolják a hadsereg harci szellemét és általában a népesség nemzeti öntudatát. (L. Treitschke: Zehn Jahre Deutscher Kämpfe/A német harcok tíz esztendeje 1865–1874. c. gyűjtemény.) Az idézett forrásművekből kitűnik, hogy a történész döntő módon az 1866. évi osztrák–porosz háború (königgrätzi csata) és az 1870. évi francia–porosz háború (Sedan) tanulságai alapján vonja le a doktrína megfogalmazásához szükséges következtetéseket: „…az osztrák–porosz és a francia–porosz háborúk ugyanis viszonylag rövid ideig tartottak, ami figyelemre méltó különbség a jóval hosszabb, XVIII. századi konfliktusokhoz viszonyítva. Így nem csoda, hogy a katonai vezetők és a stratégiai szakértők egy porosz típusú gyors győzelemről álmodoztak a jövőbeli nagyhatalmi küzdelmekkel kapcsolatban.” A porosz stratégia sikere egyúttal csodálatos karriert biztosított a Treitschke-doktrína számára, mégpedig nemcsak Európában, hanem az óceánon túl, az Egyesült Államokban is. Hiszen a gyors sikerrel járó, 1898. évi spanyol háború után vetette meg a lábát ez a hatalom a Csendes-óceán nyugati térségében (Fülöp-szigetek) és vált gyarmattartó hatalommá (P. Kennedy i. m. 184. és 234–235. o.). Mindez bizonnyal növelte a fiatal nagyhatalom hadseregének harci szellemét, és segített kialakítani a különben igen heterogén összetételű népesség nemzeti összetartozásának tudatát.
Hihetnénk, hogy a Treitschke-doktrína – az első világháború gyászos kimenetele folytán – világtörténeti dimenziókban leszerepelt. Hiszen annak kitörésekor – bizonnyal e doktrína jóvoltából – az volt a hírhedt jóslat, hogy a háború karácsonyra véget ér, pedig a szövetségek kialakulása miatt várható volt egy koalíciós háború, ezért nagyobb volt a konfliktus elhúzódásának a veszélye is, mint arra korábban számítani lehetett. (P. Kennedy i. m. 241. o.) A doktrína azonban szívósnak bizonyult, túlélte a csúfos verességgel és II. Vilmos császár trónfosztásával járó első világháborút. A porosz junkerek helyére jöttek ugyanis a nemzeti szocialisták, élükön a minden cézárnál komiszabb Hitlerrel. A második világháború megindításakor a nemzeti szocialista stratégák is abban bíztak, hogy e háború bizton igen rövid lefolyású és számukra győzedelmes kimenetelű – mondhatnánk: Blitzkrieg – lesz. Nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy – miként az első világháború megindulásakor, az ellenséges hatalmak szövetségére tekintettel – ezúttal is „koalíciós” háborúval kell számolni. Annak ismeretében, hogy a második világháború az emberiség számára milyen, a világtörténelemben páratlan katasztrófával járt, vizsgáljuk meg azt a kérdést: alkalmazható-e a Treitschke-doktrína az egypólusú világhatalmi rendszerben?
Emmanuel Todd az 1976-ban megjelent, „A végső bukás. Tanulmány a szovjet tömb széthullásáról” című művének mind a sikerén, mind pedig a prognózis beteljesülésén bizonnyal felbuzdult. Megjelentette hát A birodalom után című, az amerikai rendszer széteséséről szóló tanulmányát. Már a „Nyitány”-ban előrebocsátja a szerző: „A terrorizmus univerzális erővé való felemelése intézményesíti a Föld egészére kiterjedő állandó háborús állapotot.” Pedig 2001. szeptember 11. után, a World Trade Center elleni támadást követő órákban nyílt meg számunkra az amerikai hegemónia legmélyebb és legszimpatikusabb dimenziója: a kapitalista gazdaság és a demokratikus intézményrendszer az egyedül ésszerű és lehetséges megoldás. Mindenki elítélte hát a támadást. „Néhány hónap múltán a szimpatikus, megbántott, egyensúlyunk fenntartásához nélkülözhetetlen Amerika helyén a nárcisztikus, agresszív, háborgó Amerikát látjuk.” Az a legnyugtalanítóbb, hogy Amerika viselkedésére nincs kielégítő magyarázat. Az amerikai külpolitika titkait kutatva a megoldást nem a hatalom, hanem a gyengeség oldalán keresi. A különböző diplomáciai elemzéseket egybevetve megállapítja: mindnyájuknál szembesülünk az amerikai katonai erő nyugtalanító helyzetével, amelynek a világ feletti hatalma törékenynek és egyben fenyegetőnek tűnik. Az Egyesült Államok a Föld összes országától elvárja annak elismerését: vannak olyan másodlagos jelentőségű államok (Irak, Észak-Korea, Irán), amelyek a gonosz tengelyét alkotják, amelyek ellen harcolni kell, és amelyek megsemmisítésre ítéltettek. Egyetért a Brzezinski-doktrínával, amely szerint a népesség és a világgazdaság egy olyan Eurázsiában koncentrálódik a kommunizmus bukása után, amely újraegyesül, elfelejtve az Egyesült Államokat. Amikor a demokrácia mindenütt győz, az Egyesült Államok katonai hatalomként feleslegessé válik a világ számára. Emiatt az amerikai diplomácia vezetőiben újfajta félelem alakult ki. Az amerikai elitet tehát az Egyesült Államoknak a hatalomból való kiszorulásának a lehetősége kísérti, miközben – ellentmondásos módon – az egész világot éppen a szuperhatalom mindenhatósága nyugtalanítja.
Ilyen környezetben támadta meg az Egyesült Államok – a világterrorizmus elleni küzdelem jegyében – Afganisztánt azzal a céllal, hogy az al-Kaida szervezetet, és annak élén Oszama bin Ladent megsemmisíti, a tálib hadurak hatalmát pedig megtöri. A Föld országai pedig a hadműveleteket még mindig együttérzéssel követték. A washingtoni héják azonban ezután elérték azt is, hogy az Egyesült Államok Irakot – a Biztonsági Tanács felhatalmazása és az ENSZ szerepvállalása nélkül, ugyancsak a világterrorizmus elleni küzdelem jegyében, a tömegpusztító fegyverek várható bevetésének a megakadályozása és az al-Kaida szervezettel való állítólagos kapcsolat ürügyén, Nagy-Britanniával szövetségben – lerohanja és megszállja. A győzelmi harsonák ma már mind Afganisztánban, mind pedig Irakban elcsitultak. Az orvlövészek fegyvereinek a ropogása viszont felerősödött. Nem tudjuk, hogy Oszama bin Laden és Szaddám Huszein élnek avagy haltak. Irakban a tömegpusztító fegyvereknek pedig nyoma sincs. Azok meglétét egyedül Kovács László veszi biztosra, bár mögüle már a Népszabadság is kihátrált. Ez a múló kommunikációs függelemsértés persze eltörpül az etalonként számon tartott brit kormány és a nagy tekintélyű BBC között kirobbant kommunikációs botrányhoz képpest. Hisz annak végkifejleteként David Kelly, a koronatanú, halála árán, saját vérével tanúsítja a casus belli álnok voltát.
A szorongásoktól gyötört Egyesült Államok és szövetségese tehát – hazug módon – agresszivitásba menekült. Így a porosz junkerré átvedlett washingtoni elit áfiumként a Treitschke-doktrínához folyamodott. Ennek azonban akkorra már minden szavát mind az időmúlás, mind pedig a gyakorlat fölülírta. Mi az, hogy gyors? Mi az, hogy sikeres? Sőt – Vietnam óta – mi az, hogy háború? Bebizonyosodott hát, hogy Kabul nem Königgrätz, Bagdad pedig nem Sedan. Kiváltképp az 1898. évi spanyol háború alapvetően más körülmények miatt volt rövid és sikeres. Viszont David Kelly tragikus halála talán mégsem volt hiábavaló. Végül Nagy-Britannia – és utána az Egyesült Államok is – rájön majd arra, hogy a Sonderweg zsákutcába vezet. Ezért még a gonosz tengelyét is csak a Biztonsági Tanács felhatalmazása és az ENSZ szerepvállalása esetén tanácsos megtámadni, ami még a vazallusok számára is némi megkönnyebbülést jelent.
A szerző ny. bíró és ügyvéd

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.