Malajzia: a kampongoktól a Cyberdzsájáig

Október 31-én délután hat óra négy perckor jelentette a malajziai Bernama hírügynökség, hogy dr. Mahathir Mohamed, Malajzia miniszterelnöke Putradzsajában, az ország adminisztrációs fővárosában hivatalosan átadta a szövetségi kormány vezetését utódjának, a 64 éves Szeri Abdullah Ahmad Badavinak, az addigi helyettes miniszterelnöknek. A zöld kupolás Bangunan Perdana Putra épület ötödik emeletén tartott megható ünnepség után Mahathir Mohamed odasétált az általa minden állami tisztviselőnek és így saját magának is kötelezővé tett bélyegzőórához, amelyik kártyájára 17 óra 7 percet ütött, majd kisétált a bejáraton. Ezzel Malajzia történetének 22 éves, a világon a fejlődés ütemét tekintve csak Szingapúrral vetekedhető korszaka ért véget. A 77 éves, de friss hatvanasnak tűnő miniszterelnök a britek által birodalmuk egyik leglustább népének nevezett malájok országát két évtized alatt a világ 27., szuper high-tech ipari hatalmává alakította.
Csupán néhány adat a malajziai csodáról: míg a Philadelphia Inquirer című újság korabeli évkönyve 1982-re – tehát Mahathir miniszterelnöksége megkezdése utáni első évre – Malajziának az egy főre jutó GDP-jét 713 dollárban adta meg, Magyarországét pedig 4180 dollárban, addig a New York Times legfrissebb évkönyve az egy főre jutó GDP-t Malajziában 11 000 dollárra, hazánkét 7800 dollárra becsüli. Vagyis: míg Malajzia GDP-je két évtized alatt jóval több mint tízszeresére, a miénk alig kétszeresére nőtt.
E két évtized alatt Magyarország „kipróbálta” a kádári egypártrendszert és a piacgazdaságot, míg Malajzia egy erős kezű, autokratikus, de többpárti rendszerben érte el azt a káprázatos fejlődést, amely az őserdők mélyén meghúzódó idillikus települések, a kampongok világából katapultálta az országát a XXI. századba.
Nálunk jó néhány, egyik napról a másikra neoliberálissá vált, de a Kádár-rendszerben kitűnően elboldogult közéleti személyiség idézi fel kaján örömmel azt a tényt, hogy a diktátor Kádár Jánost a lakosság nagy része ma is a XX. század legkedveltebb politikusának tekinti, de ha e hazánkfiáról a Malajziában messze legnépszerűbb Mahathir Mohamedről megkérdeznék, negatívumokon kívül nem sokat mondanának arról az államférfiről, aki Kádár Jánosnál mérhetetlenül kedvezőbb örökséget – mind a társadalmi békét, mind a gazdaságot tekintve – hagyott most maga mögött saját népének, miközben Kádárnál lényegesen több szabadságot biztosított nekik, beleértve a korlátlan utazás szabadságát.

A faji zavargásoktól a faji harmóniáig

Az orvosból lett nacionalista (értsd: a nemzeti érdekeket minden esetben szem előtt tartó), látnoki erővel megáldott politikusra elementáris erővel hatott az 1969. május 13-án kitört faji lázadás, amelynek nyomán az addigi kormány megbukott. A zavargások okainak megértéséhez érdemes egy pillantást vetni az őslakos, bumiputráknak (a föld fiai) nevezett malájokra. Akik talán az őket elkényeztető, kegyes éghajlat miatt csupán annyit dolgoztak a földjükön, vagy annyit halásztak, amennyi a megélhetésükhöz feltétlenül szükséges volt. A gazdagság forrását nem a pénzt fialó tőkében, hanem kizárólag a földben látták. Hit- és gondolatvilágukban igen sok a párhuzam a magyar parasztokéval, írja Tharan-Trieb Marianne, Malajzia kitűnő ismerője Malajzia árgus szemmel (Littera Nova Kiadó, 1998) című könyvében, amelyben az is olvasható, hogy „az ősi maláj-indonéz kultúra jellemzői mind a mai napig megtalálhatók a maláj társadalomban: így például a társadalom alapegysége a falu. A faluban erős közösségi szellem uralkodik, jóban-rosszban összetartanak, a közös felelősségvállalás biztosítja fennmaradásukat a természettel és más közösségekkel szemben”. Az őshonos bumiputrák a lázadások kitörésének idején az akkor 15 milliós, mára 25 millióssá duzzadt lakosság felét alkották. A gazdaság, a nemzeti vagyon gyakorlatilag a legnagyobb kisebbség, az üzlethez nagyon jól értő kínaiak kezében összpontosult, amely akkor a népesség 36 százalékát alkotta, szemben a mai 26 százalékkal. Mahathir Mohamed saját szemével látta, ahogyan a felbőszült malájok kétségbeesésükben és dühükben felégették a kínaiak üzleteit és lakásait.
A későbbi miniszterelnök úgy érezte, hogy a faji ellentétek dilemmájából nem a nyugati út jelenti a kivezető megoldást, vagyis azt, hogy a bumiputra többséget vaskézzel kell elnyomni és irracionális kínai gyűlölettel vádolni, azaz a kisemmizetteket tovább hergelni. Hanem pontosan az ellenkezőjét.
Elméletének gyakorlattá váltására nem kellett soká várnia. Néhány évvel azt követően, hogy bemutatták a lázadások után alakult kormány miniszterelnökének, Abdul Razaknak, rábízták az oktatási tárca vezetését, majd pedig, Razak 1976-os halálát követően helyettes miniszterelnök lett. 1981-ben vette át az ország kormányzását. Mahathir a faji harmónia és az ország belső békéje megteremtésének útját abban látta – ellentétesen a nyugati liberalizmus tanításával –, hogy nem a kisebbséget kell védelemben részesíteni, hiszen annak a kezében összpontosult a gazdasági- és médiahatalom, hanem éppen ellenkezőleg, a kisemmizett őslakosokat, az addig iskolázatlan bumiputrákat kell pozitívan diszkriminálni, vagyis előnyben részesíteni a kínaiakhoz és az indiai kisebbséghez képest.
Mahathir tudta, hogy tervéhez csak féldiktatórikus eszközökkel tud hozzálátni. Ezért cenzúrát vezetett be, korlátozta azok jogait, akik véleménye szerint a társadalmi rendet akarják felborítani, bővítette a rendőrség jogosítványait, valamint korlátozta a malajziai királynak azt az előjogát, hogy a törvényjavaslatokat megvétózza. Ezzel egy időben széles körű, és az ország akkori gazdasági helyzetéhez képest szinte észszerűtlenül nagylelkűnek tűnő programokat indított be a bumiputrák iskoláztatására közép-, majd felső szinten. A Kuala Lumpur-i kormány a föld fiainak ezreit küldte tanulni, főként amerikai egyetemekre. Az új gazdaságpolitika ugyanakkor azt célozta, hogy a bumiputráknak a vállalati részesedésben az 1970-es 2,5 százalékos szintjüket 1990-re 30 százalékra növeljék. De bírálói vádjaival ellentétben Mahathir ezt nem azzal akarta elérni, hogy a kisebbségek gazdagságát csökkentse, hanem úgy, hogy az ország gazdasági növekedéséből a bumiputrák a többi kisebbségnél lényegesen jobban részesedjenek.
És lőn.
Külföldi cégek Malajziában csak úgy alapíthattak helyi leányvállalatot, ha a vezetésben bumiputrák is helyet foglaltak. A szakemberhiányt emlegető kifogásuk időközben alaptalanná vált, ugyanis a világ legjobb egyetemeiről hazatért maláj fiatalok áramlottak haza, akik a nekik biztosított kiváltságoknak köszönhetően (olcsóbb lakás- és házhitelek, földhöz juttatás, kormányzati munkák) nemcsak az új gazdaságpolitika gazdasági célkitűzését segítették elérni, de a demográfiait is. Magyarul: a maláj anyák nem álltak meg az egykénél.

A fővárosok

Aki ma megérkezik Kuala Lumpurba, a szuperkaliforniai megavárosban érzi magát, Los Angelesnél lényegesen több és impozánsabb épületekkel. Csakhogy a bandák fegyveres háborúja, a kábítószeres bűnözés és a terrorizmus éppen úgy ismeretlen fogalom Kuala Lumpurban, mint az egész országban. A kertvárosokban kétszáz négyzetméteres, piros cserepes, kertes, medencés villák előtt két-három, malajziai gyártmányú autó parkol. De mindez alig készíti fel a kocsival a város felé tartó látogatót arra a látványra, ami Kuala Lumpur szívében várja, a Petronas olajtársaság ikertornyára. És főként az akár az éjjeli kivilágításban fürdő, akár a környező városrészt nappal az ablakain visszatükröző épületkomplexumra, amely még néhány héttel ezelőtt a világ legmagasabb, de minden bizonynyal ma is messze az egyik legszebb felhőkarcolója.
Amely kissé érthetetlen módon oly intenzív gyűlölet és irigység tárgya volt. Nyugati, főként amerikai lapok az olasz Cesare Pelli tervezte felhőkarcolóról építésekor azt írták, hogy a pisai ferdetoronyhoz hasonlóan dől, majd azt állították, hogy a két tornyot összekötő rész nem illeszkedik. Holott a két torony nem dőlt, és a gigantikus „Sóhajok hídja” tökéletesen illeszkedett.
Kuala Lumpur az országnak ma már inkább kulturális fővárosa, amely a kínai, maláj, indiai és thai konyha olyan bőségét kínálja, amivel nem sok helyen találkozni. A város mellett épült fel Cyberdzsája, a malajziai szilícium-völgy, a helyi és külföldi informatikai cégek Mekkája.
És közben megteremtették Putradzsáját is, az ország második, most már igazi, kormányzati fővárosát, amelyet fényoptikai kábelek kötnek össze Kuala Lumpurral.

Nagyszájú, rossz gyerek

Mahathir Mohamed szinte mindent fordítva csinált, mint amit a világ erősei elvártak tőle. Talán azért is, hogy – a harmadik világ egyik fő szószólójaként – bebizonyítsa nemcsak azt, hogy a széllel szemben is lehet, de azt is, hogy a művelet sikerrel végezhető el. Ez történt az egész térséget 1997-ben alapjaiban megrázó válságkor. Hogy a spekulánsoknak a thaiföldi pénz, a baht ellen indított, majd a régióra átcsapott válság méreteiről képet kapjunk: a malajziai fizetőeszköz, a ringgit 40 százalékos leértékelése egy ötezer dollár értékű maláj jövedelmet háromezer dollár értékűre csökkentett. A malajziai bruttó hazai termék esetében a csökkenés és a tőzsdei krach összesen 140 milliárd dolláros veszteséget jelentett az országnak, ami Magyarország mintegy két teljes évi GDP-je.
A válság bekövetkeztekor a malajziai gazdaság 8 százalékkal bővült. Az amerikai Nemzetközi Fejlesztésirányítási Intézet éves versenyképességi évkönyve szerint Malajzia a világ második legversenyképesebb országa volt az Egyesült Államok mögött és Szingapúr előtt. De nem volt olyan nemzetközi hitelminősítő vagy bank, amely ne adott volna csillagos ötöst a Kuala Lumpur-i kormánynak.
A csőd bekövetkezte után az ország gazdasága 10 százalékkal zsugorodott. Ekkor ajánlotta fel a Nemzetközi Valutaalap a válsággal sújtott országoknak segítségét és kölcsönöket. Ezeket csak a szupergazdag Szingapúr és az „önfejű” Malajzia utasította vissza. Ugyanis a valutaalap a kölcsönt feltételekkel adja. Például azzal, hogy a külföldi bankokat és vállalatokat minden korlátozás nélkül be kell engedni az országba. Hogy helyi bankokat és vállalatokat vásárolhassanak fel. A helyi vállalkozókat pedig nem lehet előnyben részesíteni, mert az a nepotizmus vádját vonja maga után. „Miközben a nyomtatott és elektronikus média minden lépésüket igazolja és alátámasztja. Ha a beavatkozás az érintett társadalmak és nemzetek destabilizálását, hatalmas szegénységet, éhínséget, lázadást, fosztogatásokat, erőszakot és gyilkosságot eredményez, a propagandagépezetük az áldozatokat és kormányaikat okolja”, indokolta Mahathir azt, hogy miért nem volt hajlandó egyetlen cent kölcsönt sem elfogadni a Nemzetközi Valutaalaptól.
Neki lett igaza. Malajzia gazdasága 1999 negyedik negyedévére éves kivetítésben már ismét 10 százalék fölött bővült.

Wawasan 2020

A most leköszönő miniszterelnök húszéves, látnoki tervekben gondolkodik. Az első húszéves terv sem sikerült roszszul: Malajzia annak gyakorlatilag valamennyi célkitűzését teljesítette, kivéve a gazdasági növekedés ütemét, amelyet messze túlteljesített a két évtizeden át tartó, 7-8 százalék alá soha nem csökkenő bővüléssel.
A Wawasan 2020-at (2020-as jövőkép) Mahathir 1991. február 28-án mutatta be az általa akkor létrehozott malajziai üzleti tanácsnak. A később életbe léptetett terv fő célja: az egész ország átalakítása fejletté. Ez 1990-hez képest a GDP megnyolcszorozódását (!) jelenti. A 2020 ugyanakkor szójáték is, mondta kajánul a nyugati világban igen sokszor populistának nevezett Mahathir, utalva az angolul tökéletes látást jelentő 20/20-ra.
A Wawasan 2020-at átszövik a mahathirizmus elemei és annak alappillére, jellemző módon, nem annyira a gazdaság, hanem az ideológiai értékek. 2020-ra a malájoknak régi nacionalizmusukat fel kell váltaniuk egy újfajta össznemzeti nacionalizmussal, és meg kell teremteniük az egységes maláj nemzetet, a Bangsza Malajziát, amelyben az egyén magát nem malájságával, kínaiságával vagy indiai tudatával azonosítja, hanem melaju barunak, új malájnak érzi magát, meghaladva mindenfajta faji ellentétet, azon egyenlőségre támaszkodva, amelyet a sikeresen zárult új gazdaságpolitika alapozott meg.
Meglepő módon Mahathir a faji-etnikai harmónia megteremtésében merőben más úton jutott ugyanoda, ahová szomszédja, a tavaly az egy főre jutó GDP-jében Svájcot is elhagyó Szingapúr, ahol Lí Kuan Jú és általa kiszemelt utódja, Go Csok Tong – talán ki nem mondottan – bízva a kínai többségnek a maláj és indiai kisebbséget meghaladó üzleti és egyéb képességeiben, drákói, szigorú etnikai esélyegyenlőséggel virágoztatta fel a városállamot, tökéletes faji harmóniában.
Október 31-én, Mahathir távozásakor a BBC-n a miniszterelnök teljesítményét méltató szakértő azt mondta, hogy Malajziában Badavival minden bizonnyal egy csöndes, technokrata korszak jött el, amely a színes egyéniségű Mahathir eredményeire épít. Jó nekik.