Elég volt!

Műsorvezető (a továbbiakban MV – a műsort három személy vezette, a szó szerint idézett trágár kifejezésekért olvasóink türelmét kérjük – a szerk.): Megnézem az összes Jézusról szóló filmet. (Röhögés.)
MV: Lesz a Napfivér, Holdnővér.
MV: Meg szoktad nézni?
MV: Assisi?
MV: Az szörnyű.
MV: Assisi Szent Ferenc az nagyon jó fej volt a fickó. (Sic!)
MV: Assisi az szörnyű.
MV: Én ott láttam hazugnak az egészet, amikor így valahogy bekukucskál egy ablakon, és azt látja, hogy így bent kefélnek.
MV: Ki?
MV: A Feri?
MV: Feri?
MV: Félre ne értsetek, nem azt mondja Barangó, hogy Assisi Szent Ferenc kefélt. Nem azt mondta, csak hogy pontosítsuk, érted, hogy nehogy, érted, ha esetleg ezt a műsort is lehozzák folytatásokban, akkor legyen ott a pontosítás. Egyébként mi rögzítjük valamennyi műsorunkat.
MV: Nyilván van valami választás, hogy… És Assisi azt választotta, hogy satöbbi.
MV: Ez nem baj, te meg nem választod Assisit meg a ferences rendet.
MV: Jó, de emiatt nem tudom tisztelni Assisit.
MV: Semmi baj.
MV: Én tisztelem, de nem kell tisztelni.
MV: Te tiszteled?
MV: Aha.
MV: De miért?
MV: A cselekedeteiért.
MV: Hogy lehet valaki ennyire fasz?
MV: A leprásokkal, bocsánat…
MV: Nem akar kefélni többet az életben soha!
MV: Szublimálja…
MV: Ugyan! Szublimál a faszom!
MV: Szerintem arról van szó, hogy én nem tudok olyan vallást elfogadni, ami az ösztöneim ellen szól.
MV: De senki nem is kényszerít rá, hogy elfogadd! Azért együtt tudsz élni fröcsögés és gyűlölködés nélkül…
MV: Tud a faszom, bazmeg! Kiirtanám az összes keresztényt! Hú, ez kemény…
MV: Neee, Barangó!
MV: Ettől most elhatárolódunk azt hiszem, hogy Krizsóval együtt…
MV: Ja, igen, száz százalékig.
MV: Tehát ezt meg se hallottuk, vagy hát meghallottuk, de akkor így elnézést is kérünk.
MV: Óóóó… Én is másként gondolom… nem… én azt gondolom… mi ez?
(Hét másodperc kínos csend.)
MV: Zenélünk egyet?
MV: Persze.
MV: A beállt csöndben…”
(Elhangzott a Tilos Rádióban december 24-én, szenteste, este fél hét körül.)

Assisi Szent Ferencben az emberi lélek visszatalált a természet egyszerű szépségeinek áhítatához, a természettel és minden teremtménnyel való testvériség érzéséhez. A szeráfi szent maga is költő volt, alázatos, együgyű poéta, köznyelven, sőt prózában. Ő dalolta a híres Naphimnuszt, amely inkább a teremtmények éneke; dicsérvén nemcsak „bátyánkurunkat, a Napot”, hanem „Hold asszonynénénket”, „Szél testvért”, „tiszta húgunkkal, a Vízzel”, sőt „nénénkkel, a testi Halállal”.
Környezetében a latin himnuszköltés új ízt nyert. „Úgy éreztem, igen boldogtalan leszek aszszonyi ölelés nélkül” – így sóhajt fel még Szent Ágoston is. Ez is a középkor. És Szent Ferenc is a középkor. Szent Ferenc, aki az Isten trubadúrja, és az ég madarainak prédikál, és megtéríti a vad buggiói farkast…
„Jézusnak vívom nyomdokát,
sírva csókolom ajakát,
hogy nyerhessem bocsánatát
s teljes malasztja hasson át!”
– írja himnuszát Szent Bernát, míg Villon mester a kövér Margot-val hál a bordély mocskos nyoszolyáján. Ez is a középkor. És a legsűrűbb élet, a vaskos, a szabadszájú testi szerelem, a bor és a mámor dicsérete, a pogány tavaszünnepek kirobbanó dala pedig ott van a csavargó vándordiákok lenyűgöző költészetében.
Ám a vágánsok dalai mögött, a Carmina Burana kocsmáitól messze Assisi Szent Ferenc templomot épít. Öreg, romos templomot „az Úrnak”.
A kettő együtt szép, együtt élhető, együtt van értelme.
A kettő együtt Európa.
Nincsen Európa katolicizmus, mélységes, pusztító hit, latin himnuszköltészet nélkül, reneszánsz nélkül.
Csak miheztartás végett…
De elbizonytalanodom, hogy van-e még értelme ilyesmiről beszélni. Elbizonytalanodom, hiszen a Tilos Rádióban december 9-én ugyanezek a kereszteket gyalázták.
Kitört a botrány. Írt Lovas, írtam én is. Azt gondoltam, azt gondoltuk, hogy ezeket az ázalagokat kitiltják a nyilvánosságból. Miképpen kitiltották azt a két gazembert is, akik arról értekeztek egy délelőttön annak idején, hogy Körmendy-Ékes Judit gyermekének Orbán Viktor az apja.
Nem ez történt.
Karácsony szentestéjén odaengedték ugyanezeket az ázalagokat a mikrofon elé.
Íme, itt fentebb olvasható a végeredmény.
A XX. század végének, XXI. század elejének végeredménye: Barangó, és „kiirtanám a keresztényeket”.
Húzzuk kétszer alá, és mélységesen szégyelljük magunkat.
Ez a végeredmény sok-sok tényező összeadásából jött létre. Része ennek a 168 Óra aljas címlapja az áldást osztó Hegedűs püspökről. (Persze az egészet gyáván, sunyin letagadták a farizeusok.) Benne van ebben a végeredményben a Klub Rádió, ahol „artistának” titulálták a kereszten szenvedő Jézust és antiszemitának a nyakában keresztet viselő énekest, Tom Jonest.
Ott vigyorog ebben a sivár végeredményben Landeszmann rabbi. Amikor a kunmadarasi polgárok közadakozásból helyreállították a település zsinagógáját, Landeszmannt hívták meg az avatásra. Utána közölte a „főrabbi”, hogy ha kivonjuk a zsidó kultúrát a magyar kultúrából, akkor nem marad más, csak a fütyülős barack és a bő gatya. (Aztán Amerikába menekült a gazember.)
Ott van ebben a végeredményben Kertész Ákos, aki szerint „mi” még a fán makogtunk, amikor „ők” már kultúra voltak. ( Milyen érdekes, hogy az SZDSZ javaslatára kivették a készülődő gyűlölettörvényből azt a passzust, amelyik egy nép magasabb-, illetve alacsonyabbrendűségének hirdetését büntette volna.)
Ott van a „kiirtanám a keresztényeket”-ben Kornis Mihály, aki „sokkal jobban gyűlöl bennünket, mint mi őket”. (Aztán kicsoda a „mi”, és kicsoda a „ti” ebben az alávaló, mocskos kijelentésben?) És ott van ebben a végeredményben végül Herman Nitsch is, aki disznóvérbe mártott keresztekkel járja a világot, s amikor megérkezik okádék „kiállításával” Magyarországra, akkor a mi liberálisaink és posztkommunistáink ájult tisztelettel rajongják körbe, és gyűlölik azokat, akik lelkesedni restek…
Hát persze.
Ezek mind-mind az ő gyökereik.
„Mostanában felkeresett a helyi izraeliták elöljárója, és arra kért, a zsidóság érdekében forduljak petícióval a tartomány parlamentjéhez. Vállalom a feladatot. Akármennyire visszataszító is számomra az izraelita hit, Bauer nézete számomra érthetetlen. Annyi rést kell ütni ugyanis a keresztény állam gépezetébe, amennyit csak lehet, és annak van értelme, ha magunkból is minden lehetségest becsempészünk.”
(Karl Marx levele Arnold Rugéhoz, 1843. március 13.)
„Tehát miután például felfedeztük, hogy a földi család a szent család titka, mármost az előbbit magát kell elméletileg és gyakorlatilag megsemmisítenünk.”
(Karl Marx: Tézisek Feuerbachról, 1845.)
„A szent egyházatya azonban nagyon fog csodálkozni, amikor felvirrad majd rá a végítélet napja, amelyen mindez beteljesedik – a nap, amelynek hajnalpírja égő városok visszfénye lesz az égen, amikor ez alatt az égi harmónia alatt a Marseillaise és a Carmagnole dallama ágyúdörgéssel kísérve hangzik a fülben, amelyhez a guillotine üti a taktust, amikor az elvetemült tömeg ordítozva elveszti öntudatát.
A kommunisták egyáltalán nem prédikálják a morált, amit Stirner a legkiterjedtebb mértékben cselekszik. Nem állítják az emberek elé a morális követelményt: szeressétek egymást, ne legyetek egoisták stb.
Ellenkezőleg, nagyon jól tudják, hogy az egoizmus éppúgy, mint az önfeláldozás, éppen az egyének érvényesülésének meghatározott körülmények között szükségszerű formája.”
(Karl Marx–Friedrich Engels: A német ideológia, 1846.)
„A kriegei vallás a legcsattanósabban a következő passzusban mutatkozik meg: »nekünk valamivel többet is kell tennünk, mint hogy hitvány önmagunkról gondoskodjunk, mi az emberiségé vagyunk.«
Ezzel a gyalázatos és undorító szervilitással egy önmagunktól elválasztott és megkülönböztetett emberiség iránt – amely tehát metafizikai, sőt Kriegénél vallási fikció –, ezzel a mindenesetre igen hitvány rabszolgai megalázkodással zárul ez a vallás, mint minden más vallás is. Az ilyen tan, amely a térden csúszás gyönyörét és az önmegvetést prédikálja, igen alkalmas derék szerzetesek számára, de energikus férfiak számára, méghozzá harc idején, soha.”
(Karl Marx–Friedrich Engels: Körlevél Kriege ellen, 1846.)
„Egy pártban támogatni kell mindazt, ami előre segít, és itt nem szabad magunknak holmi unalmas erkölcsi skrupulusokat állítanunk.”
(Karl Marx–Friedrich Engels: A brüsszeli kommunista levelező bizottság levele G. A. Köttgennek, 1846.)
„Igazi szerencse, hogy az európai demokrácia végre megszabadul ettől az ős-svájci, tiszta erkölcsű és reakciós ballaszttól. Amíg a demokraták még ezeknek a havasi pásztoroknak az erényére, boldogságára és patriarchális együgyűségére hivatkoztak, addig nekik maguknak is még bizonyos reakciós színezetük volt. Most, amikor azt a harcot támogatják, amelyet a civilizált, ipari, modern, demokratikus Svájc folytat az állattenyésztő őskantonok nyers, keresztény, germán demokráciájával, most mindenütt a haladást képviselik, most megszűnik az utolsó reakciós látszat is, most megmutatják, hogy kezdik megérteni a XIX. század demokráciájának jelentőségét.
Két vidék van Európában, ahol a régi keresztény–germán barbárság a maga őseredeti alakjában – szinte a makkfalást is beleértve – fennmaradt: Norvégia és a Magas-Alpok, nevezetesen az Ős-Svájc. Mind Norvégia, mind az Ős-Svájc még ma is hamisítatlan példányokat szolgáltat azon emberfajtából, amely egykor a teutoburgi erdőben jó vesztfáliai módra bunkókkal és cséphadarókkal verte agyon a rómaiakat.
Azóta nemigen hallottunk többet róluk. Teljes istenfélelemben és tisztességben foglalkoztak tehénfejéssel, sajtkészítéssel, erényességgel és jódlizással. Időről időre népgyűléseket tartottak, amelyeken szarvemberekre, pataemberekre és más állati osztályokra szakadtak, és sohasem széledtek el szívélyes, keresztény–germán verekedés nélkül. Szegények voltak, de tiszta erkölcsűek, buták, de jámborak és az Úrnak tetszők, brutálisak, de széles vállúak, agyvelejük kicsi volt, de lábikrájuk nagy.
Most azonban úgy látszik, hogy mégis fenekestül fel kell fordulnia eme tiszta erkölcsnek. Remélhetőleg a büntetőcsapatok megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy elpusztítsanak minden jóravalóságot, őserőt és együgyűséget.”
(Friedrich Engels: A svájci polgárháború, 1847.)
Lenne még idézet – de minek?
Marx–Engels: a nácizmus maga. És erre mondják a maiak, hogy „a marxizmus legalább jót akart”, ezért nem vethető össze a nácizmussal. A marxizmus engesztelhetetlen gyűlöli a vallást, a kereszténységet, a családot, a hagyományt, az erkölcsöt, az erényességet, a jóravalóságot és az őserőt. Innen, a marxizmus felől nézve válik egyáltalán felfoghatóvá, hogy miért vetette magát a németség Hitler karmaiba inkább.
TGM éppen most fedezte fel magának a marxizmust.
Hajrá, TGM! Hajrá, liberálisok! Hajrá…
1998-ban az Autonómia Alapítvány a Tilos Rádiónak ítélte oda a Tolerancia-díjat.
Az alapítvány kuratóriumának tagjai:
Bíró András, a zsűri elnöke; Donáth László evangélikus lelkész (ő jelentette ki: „olyan, hogy kereszténység, nincs”); Fodor Gábor képviselő, SZDSZ; Halmai Gábor alkotmányjogász, a Soros Alapítvány kuratóriumának elnöke; Jancsó Miklós; Ludassy Mária filozófus; Orsós László Jakab esztéta.
Innen, e névsor felől szemlélve a Tilos Rádió Tolerancia-díja is érthető.
Csak egy félve feltett kérdés még hozzá: miért van az, hogy ha felmerül a zsidó kárpótlás, akkor biztosan meglopják a zsidókat? Ha felmerül a cigányok kárpótlása, biztosan meglopják a cigányokat. Ha Tolerancia-díjat adományoznak valakinek, akkor biztosan beletörlik a mocskos lábukat a kereszténységbe, a vallásba, az erkölcsösségbe, a családba, a hagyományba, az erényességbe, a jóravalóságba, az őserőbe?
Alig merem kimondani: vajon el fog határolódni most ez a névsor a Tilos Rádiótól és ettől a Barangó nevű állattól?
Mindegy is…
De a magyar társadalom nem tűrhet tovább. Ezt nem tűrhetjük.
Pusztán azért sem tűrhetnénk, mert egyszerűen tűrhetetlen. De most arról is szó van, hogy tesztelnek bennünket. Próbálgatják, meddig mehetnek el.
Eddig is sokat engedtünk. Ha ezt is megengedjük, végünk van.
S még valamit: a becsületes és tisztességes magyar zsidóknak, zsidó magyaroknak most el kell határolódniuk ezektől. Nem elég otthon, csöndben undorodni, nyíltan ki kell mondani: elég volt!
ELÉG VOLT!
Az élhető életünk maradékáról van szó. Elég volt! Különben baj lesz.
Nagyon nagy baj!