Egy üzemi baleset háttere

Tilos megsérteni, figyelmen kívül hagyni és átlépni az írott és íratlan szabályokat. Most mind a kettő megtörtént. Szenteste, 2003. december 24-én, a Tilos Rádió Biciklis század című műsorában a következő párbeszéd hangzott el:
„Mv: Szerintem arról van szó, hogy én nem tudok olyan vallást elfogadni, ami az ösztöneim ellen szól.
Mv: De senki nem is kényszerít rá, hogy elfogadd! Azért együtt tudsz élni fröcsögés és gyűlölködés nélkül…
Mv: Tud a faszom, bazmeg! Kiirtanám az öszszes keresztényt! Hú, ez kemény…
Mv: Neee, Barangó!”
Ami történt az nem előzmények nélkül való. Bajtai Zoltán műsorvezető kimondta azt, amit eddig mások csak körülírtak, kódoltak. A párbeszéd leleplezte azt az álságos légkört is, amelyben a gyűlölködést igyekeznek toleranciaként eladni, hiszen a szövegkontextusból egyértelműen kiderül, hogy Bajtai már az inkriminált mondat elhangzása előtt megvallotta keresztényellenességét, és büszkén hirdette, hogy melyik vallás az, amit ő nem tud elfogadni. A tolerancia bajnokai esetében ez a gondolatmenet már önmagában is problematikus. Aligha véletlen, hogy az elszólás megtörtént, hiszen közvetlen pszichológiai előkészítésére és megalapozására lényegében már december 9-én délután sor került, amikor nevezettek a Jobbik által állított keresztek miatt adtak hangot gyalázkodással vegyített felháborodásuknak. E műsorban öndefinícióként a „Mi zsidók vagyunk valamennyien” mondat is elhangzott. A formális logika szabályai és az önmeghatározás szerint zsidónak lenni nem ellentétes Bajtai Zoltán rejtélyes ösztönvilágával. Ami történt, az egy folyamat törvényszerű befejezése volt, ugyanis a határok nem tágíthatók a végtelenségig. Ha eltekintünk a Bajtai által mondottaktól, a Tilos Rádió által képviselt értékrend és stílus akkor is rendkívül szánalmas és botrányos. Ugyanolyan primitív, mint a kereskedelmi médiumok többsége. Eredetisége abban rejlett, hogy egyfajta fontoskodó és pöffeszkedő individualizmus jegyében trágár stílusban gyalázta a többség által elfogadott közösségi normákat. A Tilos Rádió a Soros-birodalom többi intézményéhez hasonlóan direkt és indirekt eszközökkel azt próbálta sugallni hallgatóinak, hogy „a másság az élet igazi arca.” (Az idézet Jancsó Miklóstól származik.) Ezért igyekeztek annyira eredetiek, azaz mások lenni. Paizs Miklós, a Tilos Rádió kuratóriumának egyik tagja Jézust zsidó fattyúnak nevezte…
Balliberális körök most azt hangoztatják, senki sem gondolhatja komolyan, hogy a keresztények likvidálására felszólító kijelentés nyomán az emberek késztetést éreznének arra, hogy kiirtsák a keresztényeket. Csakhogy ez önmagában nem érv. A kialakult helyzetben jól érzékelhető, hogy a posztkommunista-szocialista és a balliberális politikai erőknek elementáris érdeke fűződik ahhoz, hogy a Tilos Rádió e megnyilvánulását, könnyen felejthető, jelentéktelen, és főleg előzmények nélküli elszólásnak minősítsék. Csak így van ugyanis esélyük arra, hogy médiafölényüket kihasználva megpróbálják azt a látszatot kelteni, mintha a balliberális oldalról áramló irracionális gyűlöletnek nem lenne immár tizenöt éves múltja. (A többi az elődpártot terheli.) A szerencsésebbek talán nem emlékeznek a magyarságot sértő és becsmérlő magyarellenes kijelentések, valamint az egyház- és vallásellenes kirohanások sokaságára, történelmi szimbólumaink állandó gúnyolására. E koncepció szerint több ezer éves múltunk feledésre ítélt vállalhatatlan kacat, hőseink nevetséges figurák, népünk elmaradott és előítéletes, szokásaink elviselhetetlenek, ételeink pedig ehetetlenek. A magyar magyarkodik, nacionalista és latens antiszemita. Ez a jobbik eset. A súlyosabb minősítéseket tartalmazó megállapítások is hosszan sorolhatók. Ezt a negatív képet elsősorban politikai céljaik elérése érdekében profeszszionális, posztkommunista-szocialista és szabad demokrata médiamanipulátorok hívták elő sötétkamráikban még a rendszerváltozás hajnalán. A nagyítások után előálló kép már rendkívül egyszerű világot ábrázolt: aki nem volt MSZP-s vagy SZDSZ-es népfrontos, balliberális, antifasiszta, az eleve sötét kontúrokkal rendelkezett. Ilyen szellemi-politikai közegben szerveződött az új, demokratikus politikai jobboldal.
A Tilos Rádióban elhangzottak megosztják a közvéleményt. Az elkövetők magyarázkodnak, a sértettek egy része komolyabb szankciókat követel. Azt nem vitatja senki, hogy ami történt, az valóban felháborító, ennek ellenére az esemény megítélése korántsem egységes. A balliberális médiumok munkatársai tökéletesen elegendőnek tartják Bajtai Zoltán elbocsátását, a műsor ideiglenes szüneteltetését és a Tilos Rádió kuratóriumának elnézéstkérő magyarázkodását.
Seres László például „tudatosan felturbózott” ügyről ír, amelynek igazi célja a „valóban gyűlöletkeltő uszítás relativizálása, ártalmatlanítása”. Szerinte ez egy roppant kínos ügy, de az szégyellje magát, aki ezt a „felelőtlen és menthetetlen kiszólást azért hoz(za) fel, hogy hallgathasson egy állami rádiós műsor rendszeres heti gyűlölködéséről, egy állami tévés »kultúrműsor« antiszemitizmusáról és egy »baráti« hetilap tudatos, jéghideg zsidó- és keresztényellenességéről…” (Népszabadság, 2003. december 29.) Ugyanezen a napon a Magyar Hírlap egy belső vezércikkben kommentálta a történteket. Az írás érdekességét az adja, hogy egyszerre próbálja relativizálni és elítélni a történteket, azzal az ajánlással együtt, hogy minél előbb felejtsük el az egészet.
Némi cinizmusra vall, hogy Bencsik Gyula a Biciklis század című műsor (egyik) felelős szerkesztője ugyanezen fórumon azt tartotta szomorúnak, hogy „Magyarországon karácsonykor egy vállalhatatlan és szégyenletes kicsúszott mondattal foglalkoznak emberek”. Bencsik és pártfogói képtelenek belátni, hogy ez az elszólás valójában egy olyan szükségszerűen bekövetkezett üzemi baleset volt, ami bármikor megtörténhetett volna. Ennek a felismerésnek a hiánya érhető tetten a lepedőakrobata Bolgár György eszmefuttatásán, aki ezúttal a Népszava hasábjain tárta a nyilvánosság elé kissé perverz eszmefuttatását, aminek lényege: mindig mindenkor az antiszemita szélsőjobboldal az oka minden rossznak. „A Tilos-féle hörgés tehát nem volt, nem is lehetett valódi fenyegetés, ezért aki ezt annak állítja be, hazudik.” (Népszava, 2004. január 2.)
Mazochisták szenteste olvashatták a Népszabadság hasábjain a Bojtár Endre irodalomtörténésszel készült interjút, abból az alkalomból, hogy a Soros Alapítvány alkotói díjasa válogatást adott közre Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter publicisztikájából. Bojtár nem túl bonyolult világképe szerint „egyik oldalon az érzelmek, a gyűlölködésig fajuló indulatok, a másik oldalon vannak az érvek.” És hogy miért ennyire virulensek az indulatok? Íme a bölcsek válasza: ennek sok oka van. Ahogy Kertész Imre látja: „az anyagi-szellemi nyomorúság, történelmi lemaradás, csürhelét, politikai ellehetetlenülés.” Az, amiről Esterházy Péter beszél: hogy „soha ennyi önzés, karrier- és hatalomvágy, ostobaság, provincializmus, kisajátítás és kirekesztés nem gyűlt össze még egy zászló alá, mint az utóbbi években.”
Bojtár szerint a jobboldali politika mintát és ösztönzést ad a „megosztásra, a sunyi zsidózásra, cigányozásra, magyarkodásra…” A kötetben az 1994 és 1999 közötti időszakról azért nincs írás, mert ez alatt az időszak alatt „nem történt olyasmi, amire a három író közül bármelyik is reagált volna. Csak az Orbán-kormány alatt ocsúdott megint magára ez az ideológia, s vált szinte elviselhetetlenné a helyzet.” Bojtár és Esterházy egyetértenek abban is, hogy az „igazi probléma” Orbán Viktor…
Az MSZP ifjúkommunista-stílusú médiapolitikusa, Újhelyi István első felindultságában ízléstelennek, botrányosnak és gyűlöletbeszédnek minősítette a történteket, ugyanakkor hozzátette: a Tilos Rádió eddigi működésére nem volt jellemző ez a magatartás… Ő csak később találta meg igazi – baloldali – hangját: „Számomra felháborító a jobboldali publicisták és pártkatonák kettős mércéje, amikor egyetlen riporter botlása miatt a rádió betiltását követelik, és a kormánypártok felelősségét emlegetik, miközben az általuk dédelgetett Kondor Katalin rádiójában rendszeresen hasonló gyűlöletbeszéd hangzik el” (Hetek, 2004. január 2.). A hangsúlyátvitel megtörtént, így helyreállt a világ rendje.
De nehogy azt higgye bárki, hogy a Tilos Rádió december 24-én egyedül akciózott. Nem. A Népszava – Németh Péter exkommunista párttitkárral az élén – a Szép Szó című mellékletében annak igyekezett utánajárni, hogy milyen ma Magyarországon cigánynak lenni, vagy éppen a szexuális kisebbséghez tartozni. A szegényesebb fantáziával megáldottak kedvéért a közölt fényképen két férfi csókolózik. Aki szereti a furcsa gondolattársításokat, az elolvashatja a Donáth Lászlóval készített interjút. A szocialista, de SZDSZ-es orientáltságú evangélikus lelkész most sem tagadja meg önmagát. Azok után, hogy nemrégiben a Hír TV-n a kereszténységet minősítette nem létezőnek, most Szűz Máriát nevezi esélytelen, megesett nőnek, aki „életet ad a Messiáskirálynak. Mégpedig olyan körülmények között, amelyeket kétezer évvel később sem vállalnának az úri középosztályból származók.” A magyar középosztály beteges gyűlölete és a mássághoz való viszony Donáthnál is központi kategória. A gyűlölet persze gyűlöletesnek láttatja az egész világot: „Ezt az elidegenedett, szétesett világot, amely zsigeri szinten gyűlöli az öregeket, betegeket, szegényeket, a más vallásúakat és egyáltalán a »mást«, ezt a posztindusztriálisnak nevezett iszonyatot addig kell visszafejteni minden országban, ameddig valóban közösségi, élhető társadalommá nem válik.”
Vajon mire gondol a lelkész úr? Csak nem az igazi szocializmusra? Az emberarcúra? És meddig kellene „visszafejteni” a magyar társadalmat? A teljes atomizáltságig? A gondolatmenet egésze egyébként az 1945 és 1947 közötti időszakot idézi, amikor a magyar nemzeti középosztály felszámolása volt napirenden. Jelenünk a múltunk?
Azt tehát a legnagyobb jóindulattal sem állíthatja senki: a balliberális médiumok különösebben tekintettel lettek volna arra, hogy december 24-e az egész európai civilizáció alapjául szolgáló kereszténység – benne a magyarság – egyik legnagyobb ünnepe.
A véleményformáló, militáns, balliberális értelmiségi csoportok most szinte megoldhatatlan feladat előtt állnak: vagy vállalják a kettős mérce alkalmazását és megpróbálják elvenni Bajtai Zoltán kijelentésének élét, vagy következetesek maradnak önmagukhoz, és ezt a kijelentést ugyanúgy kezelik, mintha a műsorvezető nem a keresztények, hanem a zsidók vagy más vallásúak kiirtására buzdított volna. „Remélem, világosan kiderül az is, hogy a szavak egyáltalán nem ártatlanok, hogy nagyon kicsi a távolság egy hazafiasnak szánt kijelentés és a tömeggyilkosságok között…” (Ez a mondat a már idézett Bojtár Endrétől származik.) Ha egy hazafiasnak szánt kijelentés ilyen közel áll a tömeggyilkosságokhoz, akkor hogyan hagyható szó nélkül az a gyűlölködés, ami a balliberális médiumokban folyik? És mi a súlyosabb: kiirtásra vagy kirekesztésre buzdítani? Bíróság elé kívánják-e állíttatni Bajtai Zoltánt, akinek a kijelentése jóval súlyosabb ifjú Hegedűs Loránt írásban megfogalmazott kirekesztési szándékánál? Lesznek-e tiltakozó értelmiségi akciók? Megszólal-e a Nyilvánosság Klub, és a többi balliberális fiókszervezet? Lesznek-e fáklyás felvonulások a gyűlölet ellen?
Ezek természetesen csak költői kérdések, amelyekre a válaszokat mindannyian jól ismerjük.
Marad minden a régiben.
A cinkelt lapok és a kettős mérce.

A szerző politológus