Hazug egység, elhazudott múlt, megmenthető jövő

V. L.-nek szeretettel és örök barátsággal…
„Mert én ezt a kérdést nem valakinek a leleplezése, vagy hírnevének csorbítása céljából vizsgáltam meg, hanem inkább okulásért, hogy akik olvassák, megértsék; akik megértik, elhigygyék; akik elhiszik, tartsák meg; és akik megtartják, fogják fel, hogy közel vannak a végpusztulás napjai, és az idők sietnek a nemlét felé.”
(Rogerius Mester Siralmas éneke; részlet)

Egy vagyok abból a generációból, akinek lelkéből megpróbálták kitörölni a határon túli magyarságot. Egy vagyok azok közül, akik már bejárták a fél világot, de Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre, Kárpátaljára lábukat be nem tették. Azok közül való vagyok, akiknek Kádár bácsi cukrászdájában a fejébe verték, hogy amit ma megzabálhatsz, ne halaszd holnapra. És kaparj kurta, neked is lesz. És jó, hogy „nem kell eltartanunk kétmillió erdélyi cigányt”. És mi vagyunk a legvidámabb barakk…
Kétezer körül volt: Lászlóffy Aladár Magyarországon gyógykezeltette magát. Kossuth-díjas költőnknek lejárt a tartózkodási engedélye. Protekcióval soron kívül eljutott a Belügyminisztérium illetékeséhez, egy ezredeshez. Az ezredes belenézett Lászlóffy útlevelébe, majd rendkívül udvariasan – hiába no, mégiscsak egy protekciósról volt szó – megkérdezte tőle, hogy beszél-e magyarul… Az az ezredes, az is ennek a generációnak a betege.
„Ne küldjetek ide nekünk baszkokkal és írekkel példálózó bayerzsoltokat, kedves Sándor, inkább ti gyertek minél gyakrabban!” – írtad Csoórinak tavaly nyáron, kedves Béla, és az a csupa kisbetűvel írott is én vagyok. S bizony, naiv vagyok, jóhiszemű vagyok, és még illúzióim is vannak. No és emlékszem, sajnos nem tudok nem emlékezni, hogy nemrégen Csoóri és Duray volt a szélsőséges, hőzöngő nacionalista azok szerint, akiknek kegyeit most oly kitartóan keresed. De már ez sem számít, kedves Béla, illetve miért pont ez számítana? Miképpen apróság az is, hogy engem nem küld senki, megyek magamtól, mert ugyan harminchat évesen láttam először Erdélyt, de ott ragadt a lelkem. Hőzöngő, zavaros fejű nacionalista volt nemrégen Csoóri és Duray – s látod, valahogy azok is maradtak. Tabajdi Csaba, az MSZP kisebbségi politikusa, aki még ráadásul a jobbak közül való, leinti Csoórit. Tabajdi Csaba módosító indítványt nyújt be a költségvetési vitában, hogy a Sapientia Egyetem megkapja az eredetileg kialkudott támogatást, majd Tabajdi Csaba nem szavazza meg saját módosító indítványát. S mondom, ő még a jobbak közül való… Látod magad előtt a képet, a pillanatot, Béla, ahogy az apparátusszürke Tabajdi leint egy Csoórit? Persze, hogy látod. Hiszen te is leinted. Számon kéred őt, hogy „honnan ez a magabiztosság”, amikor a múlt század folyamán „kétszer is elvesztettétek Erdélyt”. Hát akkor először is: mi az, hogy mi vesztettük el Erdélyt? Ki az a mi? A jelenlegi anyaország? Honnan ez a hamis áltranszilvanizmus, Béla? Vagy ez pusztán korunk egyik Csák Mátéjának lelkiismeret-furdalásban gyökeredző sértettsége?
Ez az elhazudott múlt egyik darabkája, kedves Béla. Része annak a hamis történelmi tudatnak, amelyet negyven év kommunista oktatásának köszönhetünk, s amelynek középpontjában a nemzetvesztő, a kisebbségekkel szemben agresszív és türelmetlen, elnyomó magyar uralkodó osztály áll. Hazugság, de jól beleverték a fejekbe. Akkor most nézzünk egyetlen példát.
„Sajnos az összes megyéből nem áll rendelkezésre olyan kimutatás, mint amilyet éppen a kérdéssel kapcsolatban a vegyes lakosságú Torda-Aranyos vármegye területéről összeállíthatunk. Itt egy 1914-es kalendárium szerint a nevekből megállapíthatóan 71 falut teljesen és tisztán román értelmiségiek vezettek, anélkül, hogy ezekben egyetlen magyar értelmiségi ember is lakott volna. (…) Igen valószínű, hogy ha a vegyes lakosságú vármegye 71 községében ilyen volt a helyzet 1914-ben, akkor Fogaras, Beszterce-Naszód, Hunyad, Krassó-Szörény, Arad, Bihar, Máramaros és más megyék száz meg száz falujában egészen hasonló helyzetet lehet kimutatni. Ez pedig valójában egyértelmű volt a román közigazgatási önkormányzattal. A fenti tények érthetővé teszik azt, ami eddig sokak előtt hihetetlennek és megmagyarázhatatlannak látszott: jó pár száz magyar község elrománosodása a XIX. század második felében. Egy nagy magyar tudós senki által meg nem cáfolt kimutatása szerint 1850-től 1900-ig Magyarországon, a világ előtt elnyomónak beállított magyar államban 309 magyar falu elrománosodási folyamata fejeződött be. A folyamat az osztrák önkényuralom alatt indult meg. A román– magyar vegyes lakosságú megyékben a jobbágyfelszabadítás után sok magyar kisnemes elszegényedett. Kisnemesek, magyar parasztok házai, ingóságai az 1848–49-es szabadságharc eseményei következtében elpusztultak. Mivel a szabadságharc elbukott, az elszegényedett és legyőzött magyarságot a győztes osztrákok további elnyomással gyöngítették. Sok helyen a vegyes lakosságú falvakban a szórványsorba jutott magyarság templomi birtokait is románnak adták. Románok vezették a falut, a járást, a megyét. 1867 után is nagyon sok helyen ugyanez a helyzet maradt meg, mert amint láttuk, a magyar kormány nem bántotta és nem cserélte ki a román nemzetiségű tisztviselőket. Ezek között pedig bizony sok Vuia Péter volt, aki – az idézett román beismerés szerint – „még a kövekből is románt csinált”(1). Aztán még, a nagy magyar elnyomás és agresszió és türelmetlenség közepette 1908-ban Vaida-Voevod Sándor román képviselő a következő verset olvasta fel a magyar parlamentben:

„Hiába minden, minden… el fogsz veszni
Jogtipró ázsiai söpredék…
Tíz átkos század óta élősködtök,
Mint vérszomjas poloskák e hazán.
És sokat tűrt, de semmit sem felejtett,
Mert cine mintye a román.”

Vaida-Voevod Sándornak semmi bántódása nem esett, hiszen az „elnyomó” és „nemzetvesztő” magyar uralkodó osztály és politikai elit komolyan vette a szólásszabadságot is, és a képviselői mentességet is.
Így vesztettük el kétszer is Erdélyt, mint elnyomók.
Így vesztettük el Erdélyt, mint átkozottul és bolondul liberálisok, engedékenyek.

Minimálkonszenzus

Hiányolod és elsiratod a szükséges minimálkonszenzust, kedves Béla. De odahaza peremre szorultaknak, a régi rendszer kollaboránsainak és rossz magyarsággal beszélőknek bélyegzed mindazokat, akik nem értenek egyet veled, veletek. Kirekeszted és sértegeted őket, s azt már csak a minimálkonszenzus keresésének jegyében teszem szóvá, hogy a régi rendszer kollaboránsai vád különösen ízléses éppen a te szádból, s éppen Tőkés Lászlóval kapcsolatban. Azt mondod, hogy az a legnagyobb hiba, ha pártpolitikai szempontoknak rendeljük alá a határon túli magyarság ügyét. Rendben van, igazad van. De január 9-én Tőkés püspök úr így fordul hozzád, hozzátok: „Magyarságunk érdekében készek vagyunk bármely előfeltétel nélkül elkezdeni a párbeszédet.” És erre te január 10-én azzal válaszolsz a megkeresésre, hogy a meghívást elutasítod, mert a meghívás elfogadása azt jelentené, hogy politikai partnernek tekintitek az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot.
Mi történt egy hét alatt, Béla? Hová lett a pártpolitikai szempontok elvetése a nagy közös cél érdekében? Vagy ez csak afféle széptevés, a pórnak szóló üres fecsegés volna? S közben pártpolitikai szempontok szerint acsarkodtok mindenkire, aki nem hajlandó egy követ fújni tivéletek… Aztán még azt is írod, hogy „ma már odajutottunk itt, Erdélyben, hogy jobban kell félnünk a belső vagy esetleg Magyarország felől jövő megosztási kísérletektől, mint a románok ilyen irányú próbálkozásaitól”. Ki akar benneteket megosztani, Béla? Vagy megosztás alatt a politikai pluralizmust, a valódi alternatívák meglétét érted? Ameddig ezt nem mondod meg pontosan, addig mindössze Ceausescu szellemét idézed. Ő is Budapestben látta mindig minden veszély forrását… Aztán, sajnos, nem tudok nem emlékezni párt- és elvtársad, Eckstein-Kovács Péter tavaly novemberi kijelentésére: Az RMDSZ nem kegyelmez azoknak, akik ellenjelölteket állítanak! S ezek után ti keseregtek, hogy nincsen minimálkonszenzus? Ezek után tényleg csodálkoztok, hogy az RMDSZ 1990 óta először a parlamenti küszöb alá süllyedt, s a közvélemény-kutatások felmérései szerint jelenleg négy százalékon áll… Mindeközben te úton-útfélen azt hangoztatod, hogy a romániai magyarság 95 százaléka benneteket támogat.

Magyar magyarnak farkasa

Amúgy az a szomorú helyzet, még ellenjelölt sem kellett hozzá, hogy ti ne kegyelmezzetek.
Tíz éve éppen ti szabadítottátok a székely anyavárosra, Székelyudvarhelyre a pusztító és terjeszkedő idegenséget magában hordozó csereháti létesítményt. S hosszú-hosszú évek óta nincsen más célotok, mint hogy eltávolítsátok a város éléről Szász Jenőt. Emlékszel még, Béla: a választási kampányban pénzt, időt és fáradtságot nem kímélve Székelyudvarhelyre összpontosítottatok Szász Jenő ellenében. Meg is lett az eredménye: Marosvásárhely elesett – de legalább Szász Jenőt nem sikerült eltávolítanod. De nem adtátok fel. Amikor Tőkés László végső elkeseredésében a bírósághoz fordult, kérve annak megállapítását, hogy az RMDSZ még saját alapszabályát is megszegi, akkor te kifakadtál, mondván, még nem volt arra példa, hogy magyar–magyar belviszályban az egyik fél a román hatóságokhoz forduljon. Ez volt a legfarizeusabb mondatod, Béla. Mert ugye éppen ti távolítottátok el mondvacsinált formai okokra hivatkozva az Udvarhelyért Polgári Egyesület tagjait a városi tanácsból, s tettétek ezt a román hatóságok hathatós segedelmével. Aztán hányszor jelentettétek fel Szász Jenőt az összes létező román hatóságnál? Mit műveltek vele? Mit műveltek Böjte Csabával? Gergely István tiszteletes úrral? S minden lélekmentő, közösségépítő magyarral? Újkori bojárok módjára ostorral és cukorral akarjátok függésben tartani az egész erdélyi magyar világot, s mindeközben te Budapestre jársz keseregni, meg keresni a konszenzust…

Tanulni a románoktól

Gyakran, s e friss írásodban is többször hivatkozol arra, hogy tanulhatnánk a románoktól. Érdekérvényesítést, nemzetpolitikát, nemzetstratégiát. Ebben is igazad van. Ezért kérdezem: szerinted van-e, volt-e valaha olyan román vezető, aki a történelem során hozzájárult volna ahhoz, hogy bárhonnan is töröljék az egységes román nemzet kifejezést – s ezzel együtt töröljék az e kifejezés mögött rejlő érzést, politikai szándékot és akaratot? Mert te magad a kedvezménytörvény módosításakor hozzájárultál ahhoz, hogy MSZP-s és SZDSZ-es barátaid – akik szerint mi „túlszerettük a határon túli magyarságot” – töröljék a törvényből az egységes magyar nemzet kitételt.
Apropó: szerinted volt-e a román történelemben olyan vezető, aki arról beszélt volna, hogy túlszerették a határon túli románságot? S elképzelhetőnek tartasz olyan határon túli román vezetőt, aki egy ilyen kijelentés után gazsulált volna egy ilyen bukaresti politikusnak?
Csak azért kérdezem, mert te gazsulálsz.
Most éppen annak a Kovács Lászlónak, aki kijelentette: nem hívják meg a Máértre Tőkés Lászlóékat, mert a kormány nem akar az erdélyi magyarság megosztottságához hozzájárulni. Mondd meg őszintén, ugye azért jöttél most ide, hogy ezt a kérést tolmácsold a kormánynak. Hogy Tőkésék nem jöhetnek. Kérni jöttél a magyar egység nevében. Kérni attól a Kovácstól, aki az erdélyi falurombolás elleni tüntetés idején külügyminiszter-helyettes volt, tagja a pártállamnak, az elnyomó apparátusnak, s így nézte végig, ahogy az értetek tüntetőket a rendőrök szétverik. Kovácsnak akkor is fontosabb volt Ceausescu, mint az erdélyi magyarság. S neked mi volt fontos, és most mi fontos, hogy így egymásra találtatok?
Gazsulálsz, feltehetőleg azért (is), mert amikor pénzről van szó, nem moralizálsz és nem keseregsz. Mert mondd, Béla, mit csináltatok azzal a több mint egymilliárd forinttal, amit az általad irányított és befolyásolt Communitas Program és Iskola alapítványok kaptak Magyarországról? Mikor fogsz ezzel a pénzzel nyilvánosan elszámolni? És azzal a pénzzel mikor fogsz elszámolni, amit Bukarestből kaptok, méghozzá a romániai magyarok adólejeiből…?
Közismert az ellenszenved Orbán Viktor, Kövér László és úgy általában a Fidesz iránt. Pedig a saját bőrötökön érezhettétek, mi a különbség a behódoló MSZP–SZDSZ-politika és a kezdeményező, helyzetteremtő polgári politizálás között. Amikor Hornék megkötötték Iliescuval az alapszerződést, nem számoltak veletek, határon túli magyarokkal, sem Budapest, sem pedig Bukarest nem tekintette partnernek az RMDSZ-t. Ha jól emlékszem, Béla, az alapszerződés tárgyalásakor először úgy döntött a magyar parlament MSZP– SZDSZ-többsége, hogy ti nem szólhattok hozzá az általános vitához. Majd az SZDSZ-es Kóródi Mária, az Országgyűlés alelnöke tagadta meg tőled a szót, és kiürítéssel fenyegette meg az állítólag zajos karzatot, ahol ti ültetek. Nem így volt, Béla? Nem hagyott benned, bennetek nyomot az arcpirító megaláztatás? Majd később, az Orbán-kormány kezdeményező külpolitikájának köszönhetően s éppen a kedvezménytörvény kapcsán Bukarest kénytelen volt elismerni az RMDSZ-t politikai közvetítőnek. Ez történelmi pillanat volt, amit megérdemelt a romániai magyarság és az RMDSZ egyaránt. Anyagi szempontból pedig az RMDSZ a státustörvény legnagyobb haszonélvezője lett. A státusirodákat bekebeleztétek, a családok pénzére rátettétek a kezeteket, azokat ti osztjátok. A státustörvényt a ti beleegyezésetekkel megfosztották minden szimbolikus, önmagán túlmutató tartalmától, ám a pénzt ti forgatjátok.
Miért is nem szereted te Orbán Viktort és a Fideszt?

Elvándorlás és megmaradás

Utolsó, nagy lélegzetű írásod tanúsága szerint te is észrevetted, hogy 200 ezer magyar hagyta el Erdélyt tíz esztendő alatt. Ám ha 1990-től számoljuk mindezt, miképpen Szász Jenő teszi, akkor közel 250 ezres a veszteség. Minden egyes elvesztett magyarért közös a felelősségünk. Közös – de nem egyenlő.
Több mint egy évtizede politikai vezetője vagy a romániai magyarságnak, ezért a te felelősséged kicsit mégis nagyobb az enyémnél, miénknél.
Mostanában, a nagy egységhirdetés közepette előszeretettel hivatkoztok a vajdasági magyarok példájára, akik lám összevesztek, s emiatt kiestek a belgrádi parlamentből. Nem ezért estek ki, Béla. Hanem azért, mert elfogytak menet közben. A parlamenti küszöb eléréséhez már nem elégséges a lélekszámuk. S ha tovább aprózod a romániai magyarok lépteit, akkor ők is erre a sorsra jutnak…
Csoórinak írott leveledben megidézed a fehéregyházi kukoricásban menekülő Petőfit, s Petőfi-korú fiadra gondolsz. Tudod-e, hogy a ti lélekölő politikátok miatt hány Petőfi-korú magyar fiatal menekül Európa kukoricásaiban? Mindez persze nem csak rajtatok múlott és múlik. Minden magyar politikusnak és értelmiséginak határon innen és túl közös a felelőssége. Közös, de ismétlem: nem egyenlő…
Nincs-e itt az ideje elgondolkodni azon, hogy e végpusztulást felidéző folyamat megállításához szükséges a szülőföld elhagyása nélkül elnyerhető magyar állampolgárság és az autonómia. Te is jól tudod, Béla, hogy a határok megnyitása után aki el akart menni, már elment, aki el akar menni, el fog menni. De akik maradtak, nem azért maradtak, mert máshol nehéz letelepedési engedélyt vagy állampolgárságot szerezni. Nem az erdélyi magyarságot kell arra kényszeríteni, hogy a magyar állampolgárságért Magyarországra jöjjenek, hanem a magyar állampolgárságot kell Erdélybe vinni. Ez egy törvénymódosítás, s politikai akarat kérdése…
Hogyan, miért jutottunk odáig, hogy idehaza Bauer Tamás eszdéeszes politikus rád hivatkozva azt állítsa, állíthassa, hogy a magyar állampolgárság elnyerése megakadályozza a romániai magyarok „romániai integrációját (!) és emancipációját”… Hová jutottunk, Béla?
S nem mint politikustól, hanem mint értelmiségitől kérdezem: milyen érzés, milyen morális kihívás Tőkés László helyett egy Verestóy Attilával kormányozni az RMDSZ-t? Emlékszel-e még, amikor 1990-ben a derék Katona Ádám azt javasolta, hogy a székelység gyűljön ismét össze Agyagfalván, és nyilvánítsa ki az autonómia iránti igényét? Emlékszel, Verestóy Attila párttársad milyen aljas módon járatta le már akkor az autonómia eszméjét és gondolatát? Verestóy ilyeneket beszélt: hogyan is képzelik mindezt a szervezők? Eztán majd külön járdája lesz a románoknak meg a magyaroknak… Szerinted, Béla, Verestóy magától ennyire ostoba és aljas, vagy távirányítással működik, és a gombokat Bukarestben nyomogatják? Miért tűröd az ilyen alakokat magad körül? Milyen érzés ilyen alakokkal parolázni?

A visszaszerzett javakról

Írod, büszke vagy arra, hogy egy Magyarországnál nagyobb közbirtokossági erdő s számos egyéb ingatlan került vissza erdélyi magyar tulajdonba. Büszke is lehetsz, és szerepedet nem vitatom mindebben. Tetted a dolgodat, végezted a feladatot, amivel megbíztak a romániai magyarok. Nem kegyet gyakoroltál, hanem teljesítetted kötelességedet. Elismerés az elért eredményekért. Ám ne feledd: ha az egykor elrabolt magyar tulajdon visszaszerzése a jelenlegi ütemben halad, akkor kétszáz év kell ahhoz, hogy a romániai magyarság visszakapja jussát. Nincs ennyi időnk. Ezért a fontolva haladás, az apró lépések politikája hamis realizmus – hamis realizmus és önfeladás. Nem puskaropogásra, de határozott, a létérdekekben, létkérdésekben kompromisszumot nem ismerő magyar politikai akaratra és érdekképviseletre van szükség határon innen és túl egyaránt.
Azt írod, rávettétek a román kormányt az észak-erdélyi autópálya megépítésének támogatására.
Sajnos, ez nem igaz, Béla. Az észak-erdélyi autópálya az iraki háborúban megtollasodott amerikai Bechtel cég érdekérvényesítő képességét dicséri, ehhez neked (nektek) nincsen semmi közöd. Ti Bukarestben folyosói pletykákból tudtátok meg, hogy miről is állapodott meg Nastase és a Bechtel. Neked, no és persze Medgyessy barátodnak maximum annyi köze van a leendő autópályához, hogy tapasztalataim szerint hamarosan lázasan fogjátok keresni az áldozni kész alvállalkozókat…
Amúgy útügyben jelenleg ott tartunk, hogy két évvel ezelőtt Csíkkarcfalván a románok felszedték a főutca kockaköveit, és beleépítették azokat a marosfői ortodox kolostorba. Biztosan kihagy a memóriám, de nem emlékszem, hogy a bukaresti parlamentben őrjöngve vertétek volna az asztalt Verestóyval. Pedig ez nem a fontolva haladás kérdése, hanem az elemi tisztességé. Mert tudod, ha a románok holnap kitalálják, hogy mi magyarok eztán csak hason csúszva közlekedhetünk az utcán, akkor nem eredmény, ha kemény tárgyalásokon kiharcoljuk, hogy járhassunk mégis négykézláb…
Ez az igazi kis magyar világ, Béla.
No és az az apróhirdetés, ami tavaly év végén jelent meg a kolozsvári Krónikában:
„Az ELITE kávécsomagban nyertem egy fél házat, a jobb felét. Társulnék azzal a személlyel, akinek megvan a ház bal fele.”
Kifut a lábunk alól a Haza, mi pedig kávéscsomagokban kotorászva keressük házaink jobb és bal felét…
Olvass apróhirdetéseket, Béla. Azokban dübörög az igazi, kis magyar világ. A szomorúbbik…

Semmit sem várva üdvözöl:
Bayer Zsolt, Solymár, 2004. január 18.