A csehországi lusztrációs törvény és a nómenklatúra

Amikor napvilágot látott az Európai Néppárt kommunistaellenes nyilatkozatának tervezete, hisztérikus, csitulni nem akaró vita folyt a médiában. Magyarországon. De nem így a szintén baloldali vezetésű, velünk együtt csatlakozó Csehországban, ahol a lapok – pimaszul, az empátia legparányibb jele nélkül – csak a néppárti javaslat által Magyarországon és Lengyelországban kavart belpolitikai viharról cikkeztek. Értetlenkedve. Sőt, nem egy esetben elegánsan azt is megjegyezték: nincs olyan Brüsszelbe készülődő cseh politikus, akit az Európai Néppárt indítványa akár a legkisebb mértékben is zavarba hozhatna. Annak ellenére ugyanis, hogy a prágai parlamentben ma is ott ülnek a Cseh és Morvaországi Kommunisták Pártjának – immáron demokratikusan választott – képviselői, Csehországban a kommunista diktatúrát követő demokratizálódási folyamatok némileg más eredménnyel végződtek, mint nálunk. A demokráciához vezető úton az egyik mérföldkövet az úgynevezett lusztrációs törvény (451/1991) – amely néhány feltételt szab bizonyos funkciók betöltéséhez a Cseh Köztársaság állami szerveiben és szervezeteiben – meghozatala jelentette. A jogszabály elrendeli, hogy az államvédelem és a katonai kémelhárítás tisztjei, munkatársai, a volt magas kommunista funkcionáriusok, a munkásőrség vezetői stb. nem tölthetnek be magasabb tisztségeket az államigazgatás, a hadsereg, a rendőrség és néhány más testület soraiban. A lusztrációs törvény gyakorlatilag lehetetlenné tette a nómenklatúra vezető rétegének a politikai túlélést. (Ellenpélda persze akadt: Miroslav Souf, az SSM központi bizottsága elnökségének tagja a törvény miatt a rendszerváltás után hivatalosan nem tölthetett be magas posztot. Milos Zeman volt miniszterelnök azonban tanácsadó testületének tagjává választotta, így Soufnak végül mégis komoly befolyása lett.)
A lusztrációs törvényhez hasonló horderejű lépés volt a Kommunizmus Bűneit Dokumentáló és Rendőri Nyomozó Hivatal, vagy ahogy a csehek emlegetik, az ÚDV létrehozása is. Az ÚDV 1995. január elsején jött létre, 2002 januárjától pedig a belügyminisztérium irányítása alatt – prágai és brünni székhelyekkel –, rendőri szervként működik. A hivatal hatásköre az olyan bűntettek utáni nyomozásra terjed ki, amelyek 1948 és 1989 között történtek, de politikai okokból nem kerültek bíróság elé, és amelyekben nem születtek jogerős ítéletek – olvasható (magyarul is) internetes honlapjukon.
Most pedig az eddigiek tükrében vessünk egy pillantást a mai cseh közéletre. Vladimir Spidla miniszterelnök, a Cseh Szociáldemokrata Párt elnöke nem volt az állampárt tagja. Ahogy nem volt az állampárt tagja a három miniszterelnök-helyettes: Petr Mares, Cyril Svoboda (külügyminiszter) és Stanislav Gross (belügyminiszter) sem. A parlament alsóházának szociáldemokrata elnöke, Lubomir Zaorálek szintén nem, s öt helyettese közül is csupán egyetlenegy volt a Csehszlovák Kommunista Párt tagja (utóbbi ma is kommunista színekben politizál). A tizennégy cseh megye élén – egyetlen kivétellel – szintén olyan politikusok állnak, akik nem tevékenykedtek a kommunista diktatúra állampártjában. De ugyanígy nem találunk volt kommunistákat a Cseh Tudományos Akadémia és az igazságszolgáltatás vezetői között sem. Az pedig, hogy Milos Zeman 1968 és 1970, vagy hogy Petr Pithart, a szenátus kereszténydemokrata elnöke – szemben három helyettesével – 1960 és 1968 között párttag volt, leginkább azt jelzi, hogy 1968 mekkora törésvonalat is jelentett a cseh értelmiség életében. (Akik még esetleg ’68 előtt hittek is a rendszerben, a prágai tavasz leverése után – ha ki nem zárták őket a pártból –, a reformkísérletek kudarcából okulva, többnyire hátat fordítottak a kommunizmusnak.)
Mit tesz a véletlen – éppen ekkor érkezett Prágába Kovács László. Az a Kovács, aki ma külügyminiszterként Brüsszelben európai diplomatáknak nyújtogatja kezét, 1969 és 1971 között a Nemzetközi Diákszövetség – amely a fasizmus és az imperializmus ellen kovácsolta egységbe a haladó ifjúságot – titkáraként dolgozott a cseh fővárosban. Márpedig, ha sejtéseink nem csalnak, Prágának és Moszkvának akkoriban – különösen az ifjúság újraevangelizálása terén – nem akármilyen szövetségesekre volt szüksége. (Aki esetleg kételkedik ebben, nyissa ki a Vit-Kör ’73 című könyvet – szerzők: Kovács László és Gombár Csaba –, és olvassa el a Csehszlovákiáról szóló fejezetet.)
Az Európai Néppárt tervezetét hallva azonban nem csak Kovács kapta fel a fejét. Hanem Medgyessy, Horn – akinek európaiságánál talán csak dohányszaga nagyobb – és tucatnyi velük együtt rezdülő politikus, újságíró, közéleti szereplő is. S miközben az indítvány miatt nem átallották magát a demokratikus Európai Néppártot bírálni, múltjuk miatt a legapróbb szégyenérzetük sem támadt. Persze, nem is vártunk mást tőlük. Hiszen szégyenérzetünk, miattuk, mindig csak nekünk van. Különösen Prágában járva.

A szerző egyetemi hallgató